A Casablanca (1942) és a melodráma

Amikor elkezdtem megtervezni ezt az oldalt, az első rovat, amely eszembe jutott, hogy „na, ez kell”, a Filmek térből és időből volt. Különös izgalommal töltött el a tudat, hogy bevezethetlek benneteket a filmek világába; nemcsak a történeti, hanem az elméleti kapukat is kinyitva előttetek. Most – két múltban tett látogatás után – egy elméleti kaland következik: az egyik elsőként kialakult filmműfajt, a melodrámát mutatom be nektek, valamint jeles képviselőjét, a Casablancát (1942), amelyet bizonyára ti is imádtok!

A filmművészeti alkotások esetében a műfaj a filmek olyan rokonsági csoportjait jelöli, melyek többnyire hasonló történeteket dolgoznak fel, hasonló konfliktusokat ábrázolnak, és a formai eszközöket tekintve is egyezést mutatnak.

A melodráma kifejezés egy ógörög szóból származik, melynek jelentése: zenekísérettel előadott dráma. Jellegzetes műfaj, amely általában romantikus szerelmi történeteket mesél el. „Visszatérő témája a szerelmi vetélkedés, a megoldhatatlan háromszöghelyzet, amelyben nem lehetséges a tökéletes happy end” – gondoljunk csak a Casablanca végére… Emellett a melodráma mindig nagy szenvedélyeket ábrázol, olykor eltúlzott eszközökkel: gyakran él valószínűtlen fordulatokkal vagy nagyszabású drámai eseményekkel, mint például egy természeti csapás vagy a háború. Hősei a műfaj romantikus színpadi gyökereihez híven hatásos sztereotípiákra épülő, egydimenziós karakterek, akikkel rendkívül könnyű azonosulni.

Persze, ez nem lesz meglepő, de azért elmondom, hogy a melodráma elsősorban a női közönségnek szánt műfaj, ebből kifolyólag történeti kialakulása alapvetően főhősnői szerint tipizálható. „Az 1910-es években Dániában és az Egyesült Államokban születtek a közkedvelt vampfilmek, főszerepben szenvedélyes, mindenre elszánt és kíméletlen femme fatale-okkal, mint Asta Nielsen vagy Theda Bara, akik hamarosan az egész világon népszerűvé váltak.” A klasszikus, úgynevezett „ártatlanlány”-filmek Marlene Dietrich és Lillian Gish nevéhez fűződnek. „Ezt követte a ’30-as években az anyafilmek divatja, amely egyaránt népszerű volt Hollywoodban, valamint a későbbiekben Japánban haha-mono néven.” Az anyafilmekben megjelenő bátor, független nőtípus – amely elsősorban Joan Crawford és Barbara Stanwyck nevéhez és alakításához köthető – a II. világháború idején vált közkedveltté.

A melodráma a ’30-as, ’40-es években élte fénykorát, legkiemelkedőbb rendezője az amerikai Douglas Sirk volt, de ebben a műfajban bukkantak fel a filmtörténet legnagyobb női sztárjai, többek között Joan Crawford, Greta Garbo, Marlene Dietrich vagy Ingrid Bergman is. A melodrámának a háború előtti magyar filmgyártásban is kitüntetett szerepe volt, legnagyobb hazai sztárja Karády Katalin. A műfaj a ’60-as évek óta folyamatosan veszít korábbi rangjából; a melodramatikus kifejezés mára az érzelgős, szenvelgő filmek szinonimája lett, ez azonban nem jelenti azt, hogy a melodráma elhalt, ugyanis a műfaj jellegzetességei elengedhetetlen elemei a jelenkori romantikus filmek cselekményének.

A műfaj egyik legismertebb, legtöbbet idézett és legszebb filmje Kertész Mihály (Michael Curtiz) Casablanca című filmje Ingrid Bergman és Humphrey Bogart főszereplésével.

Az 1942-es film középpontjában egy megoldhatatlan szerelmi dráma áll, a nagyszabású, hátteret biztosító esemény pedig a háború. A történet szerint a főhős, Rick casablancai mulatója megnyugvást és biztonságot jelent a menekülni kényszerülőknek: ez az egyedüli hely, ahol a nácik elől Amerikába menekülők hamis papírokhoz juthatnak. Rick eddig még mindenkin segített, de egy nap feltűnik régi szerelme egy másik férfi társaságában, és akkor egy pillanatra elveszíti korábbi határozottságát…

A történet ismeretében megállapíthatjuk, hogy a Casablanca tipikus melodráma: adott a megoldhatatlannak tűnő háromszöghelyzet és a nagyszabású drámai esemény is, és talán azzal sem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy a happy endet hiába várjuk… Mert egyébként várjuk, hiszen a forgatókönyv nem kiszámítható – ennek oka részben az, hogy Julius J. Epstein, Philip G. Epstein, Howard Koch és Casey Robinson forgatókönyvírók a fogatásig majdnem minden nap átírták. A néző tehát szinte az utolsó pillanatig bizonytalan a tekintetben, mi is lesz a végkifejlet.

Kertész Mihály filmje nemcsak a melodráma, de az egyetemes filmtörténet egyik legkiemelkedőbb darabja is: a Casablanca a legjobb forgatókönyv, a legjobb rendezés és a legjobb film kategóriájában is megnyerte az Oscar-díjat, sok kritikus pedig minden idők legjobb filmjei között tartja számon. És be kell vallani, ez a film valóban nem „egyszerű” melodráma: a rendező a szerelmi és a politikai töltetre egyaránt ráirányítja a figyelmünket, finom egyensúlyban tartva a két egybefonódó, egymásra erősen ható szálat. Ily módon tehát a szerelemről, a barátságról és az emberségről is mesél. Nem is akárhogyan.

Miért kötelező? Mert az egyik legkorábban kialakult filmműfaj egyik legkiemelkedőbb alkotása kiváló szereposztással, amelyet az a magyar származású rendező készített, akinek nevét a világ minden táján ismerik. És a legtöbben azért ismerik és szeretik, mert imádják a Casablancát…

Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára

Kapcsolódó cikkeim:

Mennyire ismerjük Michael Curtizt?

Kötelező filmek – Mildred Pierce (1945)