Látni kell

A film, amelybe bele lehet szeretni – Roma (2018)

Alfonso Cuarón nem tud hibázni – mondta egy barátom, én pedig, ahogy sorra vettem a mexikói rendező kétezres években készült filmjeit, rájöttem, hogy „hát tényleg nem”. Azonban egyik eddigi munkája megtekintése után sem éreztem azt, hogy beleszerettem – most viszont ez történt. A Roma (2018) ugyanis annyira személyes és annyira lenyűgöző, hogy egyszerűen nem lehet ellenállni!

Anyádat is (Y tu mamá también, 2001), Harry Potter és az azkabani fogoly (Harry Potter and the Prisoner of Azkaban, 2004), Az ember gyermeke (Children of Men, 2006), Gravitáció (Gravity, 2013) – csak néhány azon filmek közül, amelyekkel az Oscar-díjas Alfonso Cuarón 2000 óta elkápráztatta a közönséget és jórészt a kritikusokat is. Mozgóképeiről minden esetben sütött a profizmus, ezért már jó előre borítékolható volt, hogy hiába mutatkozik be a vászon helyen a Netflixen legújabb munkája, sikert sikerre halmoz majd. Így is lett: a nemzetközi kritikákban szinte kizárólag csak áradoztak a zsenialitásáról, 2018. szeptemberében, a 75. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon neki ítélték az Arany Oroszlánt, és ha nem csalnak a megérzéseim, lesz ebből még Oscar is…

Roma

Fotó: imdb.com

Az önéletrajzi ihletésű Roma egy középosztálybeli család történetét meséli el. Az 1970-es évek elején járunk, Mexikóváros Roma nevezetű negyedében, s egy évig követjük nyomon a kiválasztott család mindennapjait. Ez a kiválasztott család pedig a rendezőé, tehát nem egyszerűen egy otthonba tekintünk be, hanem az ő otthonába. Még inkább az ő gyermekkorába. Valahogy úgy, ahogy Fellini azonos, Róma (Roma, 1972) című filmje esetén, amelyet nézve nemcsak Rómát ismerjük meg, hanem a rendezőóriást és az ő gondolatait is arról a városról, amelyet a legjobban szeretett. Cuarón valóban elrepít minket Mexikóvárosba, s a hetvenes évekbe, ám ezen utazás nem egyszerű múltba pillantás, annál sokkal több. Természetesen rendkívül hitelesen adja vissza az évtizedekkel ezelőtti valóságot – sőt tulajdonképpen azt érezzük, mintha a Roma nem is ma, hanem valamikor 1970-ben készült volna –, személyes hangvétele viszont olyan erősen ránk telepszik, hogy azt érezzük, ott bujkálunk a család nappalijában, s ott osonunk a hátuk mögött, ez pedig valamiféle furcsa, ugyanakkor nagyon kellemes közelséget teremt az alkotó és a néző között.

Roma

Fotó: imdb.com

Persze, szerencsés egyes szám első személyben megszólítani a nézőt, ha az ember a saját gyermekkoráról kíván mesélni, csakhogy Cuarón mind a történet, mind a vizuális megjelenítés tekintetében, sőt minden tekintetben olyan intimitással alkotta meg ezt a filmet, hogy azt elhinni is nehéz. Rendezőként, forgatókönyvíróként és operatőrként is jegyzi a Romát, de még a vágásban is részt vett Adam Gough oldalán, tehát igazán biztosra ment a személyesség megteremtése érdekében, és ez meg is látszik a filmen. A fekete-fehér, de inkább szürkébe hajló képek intimitást teremtenek, továbbá olyannyira lélegzetelállítók, hogy körülbelül tíz perc után azt gondoljuk: bárcsak láthatnánk nagyvásznon is.

Azt hiszem, egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom: a Roma minden egyes képkockája tökéletes. A legnagyobb műgonddal megkonstruált valóság ténylegesen valóságnak hat; ezt az érzést erősíti a film egyik, ha nem a legfontosabb karakterét életre keltő Yalitza Aparicio jelenléte is. Az általa megformált Cleo a család házvezetőnője, aki – ahogy azt egyik jelenetben a fejéhez is vágják – csak egy cseléd, nem az otthon legfontosabb tagja, mégis ő az, akinek a vállán nyugszik a boldog jövő ígérete. Nem hivalkodó, inkább a háttérben szelíden megbújó szereplő, aki a maga szelídségében a mindent jelenti.

Roma

Fotó: imdb.com

Kicsit átfogalmazva, de ugyanez elmondható a filmről is: nem hivalkodó, sokkal inkább szelíd alkotás, amelyben egy autónak vagy egy repülőnek is megindító szimbolikus jelentése van, s amely úgy hat iszonyú erővel az érzelmeinkre, hogy valójában egyáltalán nem akar szándékosan megható és gyönyörű lenni. Talán nem ilyen filmre számítanak mindazok, akiket Az ember gyermeke vagy a Gravitáció látványával babonázott meg Cuarón, de az biztos, hogy a Romába ők is könnyedén bele fognak szeretni.

Látni kell, mert gyönyörűen fényképezett, pontosabban fogalmazva gyönyörű alkotás. És nemcsak látni kell, hanem többször is meg kell nézni, mert rengeteg utalás (többek között a rendező néhány másik filmjére) és megfejtésre váró apró részlet van benne. Meg egyébként is: tényleg lenyűgöző.

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek