Ahogy én gondolom...

„A forgatás őrületes kaland” – interjú Krisztik Csaba színművésszel

„A forgatás őrületes kaland tele rémálommal, izgalommal, örömmel, bánattal, szorongással és nagy adag pozitív emócióval” – fogalmazta meg Krisztik Csaba színművész, aki jelenleg a Forte Társulat, illetve a székesfehérvári Vörösmarty Színház állandó tagja, s akit hamarosan élete első filmfőszerepében láthatunk Bagota Béla Valan című pszichothrillerében. Krisztik Csabával többek között pályája kezdetéről, a színművészetis évekről és egy igazán különleges karakterről beszélgettem, valamint arról, milyen élmény volt számára a filmforgatás.

A szentesi Horváth Mihály Gimnáziumban dráma-irodalom szakra jártál. Ez azt jelenti, hogy már egész fiatalon elhatároztad: a színművészetet választod hivatásodnak?

Igen, és ez tulajdonképpen egészen általános iskolás koromig vezethető vissza. Sőt, már kisebb gyerekként is vonzott a színjátszás, ám akkor még nem a tudatosság, hanem inkább a gyerekkori exhibíció hajtott. De mikor az ember eljut az egyetemig, felfogja, hogy ez valójában egy szakma, amelynek komolyabb vetületei vannak, és nem egyszerűen csak önmagunk megmutatásáról szól. De igen: a kezdeti lépéseket, amelyek végül az egyetemig vezettek engem, gyermekként tettem meg.

Krisztik Csaba

Fotó: Mozinet

Ha már szóba került az egyetem: 2006-ban fejezted be a tanulmányaidat a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahol Lukáts Andor és Jordán Tamás osztályába jártál. Hogy emlékszel vissza erre az időszakra?

Nagyon kemény volt… Van egy bizonyos pont, amikor az ember rájön, hogy színészként kötelessége a saját lelkivilágát és gondolatait kvázi munkaeszközként használni, és akkor elkezdi kutatni, jobban megismerni az egyénisége legkülönbözőbb részleteit. Ez elég nehéz feladat, legalábbis nekem az volt, ugyanis az egyetem előtt kizárólag játékként tekintettem a színjátszásra. Persze, a Színművészetin is azt tanították az osztályfőnökeink és a tanáraink, hogy mindennek meg kell maradnia a játék szintjén, de azért ez már nem ártatlan játék. Az egyetemen azzal szembesül az ember, hogy ennek a játéknak tétje van, és a teljesítményének az eredményeit, illetve a következményeit is érzi a saját bőrén. Ez pozitívumokat és negatívumokat egyaránt jelent, és bizony mind a kettőt fel kell dolgozni, ami sokszor nem egyszerű.

A színész a szellemétől kezdve a lelkivilágán át a testéig mindenét használja, ezért nagyon összetetten karban kell tartania magát. Megtanultunk az apró részletekre is odafigyelni, de önmagunk folyamatos vizsgálata borzasztó nehéz feladat volt. Nekem különösen, mivel én a kezdetekkor szerintem még nem voltam elég érett ehhez.

Hogyhogy nem voltál elég érett?

Engem elsőre felvettek, tehát igen fiatalon kerültem be a Színművészetire – amit egyáltalán nem bánok, sőt –, és emiatt nekem az első évet nehezebb volt megélni, mint azoknak az osztálytársaimnak, akik néhány évvel idősebbek voltak nálam. De természetesen eszembe sem jutott, hogy feladjam, megküzdöttem a nehézségekkel, és viszonylag hamar eljutottam abba a fázisba, amelyben amellett, hogy élvezetet leltem a játékban, már megjelent a szakmaiság aspektusa is.

A szakmaiságnál maradva: a „fizikai színház”, a tánc is a munkásságod alapköve. Esetedben bátran mondhatom, hogy a szerepek, melyeket megformálsz, kívül-belül életre kelnek, hiszen a legapróbb kézmozdulatodnak is jelentősége van. Ez sajátos előadás- és gondolkodásmódot kíván meg?

Én inkább úgy fogalmaznék, hogy szélesebb körű látásmódot ad. Ennek eredményeképpen ugyanis tudatosabban lehet kezelni a különböző előadói helyzeteket. Teljesen mindegy, milyen stílusban játszik az ember, a test tudatossága mindig sokat segít egy szerep felépítésében és megformálásában.

Krisztik Csaba

Fotó: Mozinet

Tehát amikor megszületik benned egy karakter, akkor úgymond a testeddel is gondolkozol, és megérzed, miként járna, mozogna, gesztikulálna?

Bizonyos dolgok már a gondolkodásom részévé váltak. Ez olyan, mint a járás: megtanulod, és onnantól természetes. Tehát nem kell külön figyelnem a testemre, hiszen ez automatikusan jön. Azonban, ha valamit nem hozzáadnom, hanem elvennem kell a testi megnyilvánulásokból, akkor elkezdem megvizsgálni külön a testet: egy pozíciót, egy gesztust vagy egy mozdulatsort.

Legutóbb a Nagy Péter István rendezte Octopus, avagy Szent György és a Sárkány című darabban láttalak, amely a Weöres Sándor-mű sajátos feldolgozása, ahogy az alcím is mutatja: egy majdnem rendszerváltás-történet két részben. A cselekmény Silene városában játszódik; éppen az évenkénti tavaszünnepre készülnek, ahol szűzlányt áldoznak a várost védelmező sárkánynak. A városba azonban betörnek a rómaiak, ennek hatására pedig új színben tűnik fel a silenei társadalom működése, és felmerül néhány égető, s kényes kérdés. Például az: Felnőhet-e egy társadalom, ha a felelős szembenézés helyett újra meg újra megelégszik a csoda és a mese illúziójával? Vagy az: Meddig fenntartható az illúzió, hogy boldogulásunkért egy senki által nem látott lény a felelős?

E darabban Inganga, az anyakirálynő szerepét formálod meg, és nem elég, hogy egy idős asszonyt keltesz életre, de ezt olyan módon kell megtenned, hogy a múlt fájdalmasan nehéz súlya érződjön minden egyes szavadon és mozdulatodon, vagy a mozdulatlanságodon. Nehéz feladat volt életre hívnod ezt a karaktert?

Inganga nagyon különleges karakter, aki az élete végén jár. Ebből a gazdag, keserű tapasztalatból fogalmaz, létezik, büntet, szeret, és vezeti a várost. Könyörtelen és gyengéd, megkérgesedett az állandó túlélési ösztön mélyről jövő keserűségétől, mégis: legbelül ott bujkál benne az életöröm is. Jó volt elmélyülni ebben a történetben, az pedig, hogy ilyen fiatalon formálhattam meg ezt a karaktert, különösen izgalmas! Ad egy sajátos rálátást. Inganga mellesleg már írott formában is kap egyfajta misztikus elrajzoltságot, ez pedig biztosítja a színészi szabadságot.

Mire figyeltél, mikor elkezdted megalkotni ezt a szerepet?

Inganga karakterénél a test törékenységéből indultunk ki, és a mozdulatlanságra, a statikusságra fektettük a hangsúlyt. De ennek a mozdulatlanságnak élnie kell, ugyanis Inganga szellemileg friss, az összefüggéseket igazi rafinált, tapasztalt vezetőként tisztán látja. Meg kellett találni a megfelelő arányokat ahhoz, hogy éljen és működni tudjon. Én csak bízom benne, hogy tud…

Krisztik Csaba

Fotó: Mozinet

Amikor én láttam a darabot, akkor nagyon is működött. Erről jut eszembe: én egy éjszakába nyúló előadáson vettem részt, amelynek hajnali kettő körül lett vége, mégis temérdek néző volt, és ez rendkívül jó érzéssel töltött el. A tapsvihar közepette azonban felidéződött bennem, hogy egy régebbi interjúban megfogalmaztad: szörnyű volt, mikor egy-egy előadáson csak hárman-négyen ültek a közönség soraiban.

Erről a három-négy emberről akkor beszéltem, mikor a Forte Társulat még a kezdeti periódusát élte. Mi természetesen ugyanolyan keményen dolgoztunk akkor is, mint most, ám míg az ember kemény munkával kiépít egy aktív közösségi bázist, az hosszú idő. Csalódottságot éreztem akkor, mivel azt gondoltam, ennek az építkezésnek már a vége felé járunk, és ideje, hogy a mi igyekezetünk és elhivatottságunk találkozzon a közönség szeretetével, de nem így történt, ez pedig lelombozott.

Ez a csalódás volt az oka annak, hogy eltávolodtál színháztól, és 2011-ben a pároddal kimentél Londonba?

Ez is benne volt… Eluralkodott rajtam egyfajta testi, lelki és szellemi fáradtság. Emellett pedig akkoriban – vagy inkább, akkoriban is – a független társulatok számára egy olyan időszak következett, ami csak bizonytalansággal kecsegtetett, és egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy én a nyakamba akarom venni ezt a bizonytalanságot. A túlélés helyett hasznosan akartam eltölteni az időt, és akkor megfogalmazódott bennem, hogy egy kis szünetre van szükségem. A párommal pedig úgy döntöttünk, hogy kimegyünk Londonba, ami tulajdonképpen jó döntés volt, mert megtanultam angolul, és így megszerezhettem a diplomát.

És ez a bizonytalanság, amit most említettél, mostanra eltűnt?

Azt hiszem, igen.

Krisztik Csaba

Fotó: Mozinet

Olyannyira eltűnt, hogy megkaptad életed első filmfőszerepét Bagota Béla Valan című pszichothrillerében! A film cselekménye a romániai forradalom káoszával veszi kezdetét: ekkor egy 13 éves kislány nyomtalanul eltűnik Valanból, a hólepte erdélyi bányavárosból. Huszonkét évvel később az eltűnt lány bátyja, Péter rendőrként nyomoz gyerekkereskedelmi ügyekben Brassóban. Amikor egy veszélyes bevetés után megtudja, hogy szülővárosa környékén egy holttestre bukkantak, felmerül benne, hogy talán a húgát találták meg. Péter hosszú idő után visszatér Valanba, ahol szembe kell néznie a gyerekkora óta kísértő múlt árnyaival. Hogyan tudtad életre hívni Pétert, ezt a traumatizált, megtört karaktert?

Pétert gyerekkorában pszichés trauma érte, és ez a trauma, illetve ennek a felnőttkori lecsapódása határozza meg az ő karakterének az egészét: a befele fordulását, a világhoz való viszonyát, a motivációját, a mozdulatait, a kommunikációs tömörségét. Bélával az első igazán komoly beszélgetésünk a filmről, illetve a szerepről akkor volt, amikor elkezdtünk együtt gondolkozni azon, hogyan kommunikáljon Péter, milyen legyen a stílusa. Miután Béla elárulta nekem, hogy azt szeretné, ha én játszanám a főszerepet, megmutatta a forgatókönyv egy változatát, és azt mondta: létre kell hoznunk egy stílust, amelyről tudjuk, hogy olyan Péteres. Ehhez átolvastuk közösen az egész könyvet, megosztottuk egymással a gondolatainkat, és végül kialakult egy Péter-szótár, amelyben mindketten megéreztük, hogyan fogalmazna a karakter: tömören, egyenesen, mellébeszélés nélkül.

Egy korábbi interjúban azt mondtad: kíváncsi vagy, milyen egy igazi forgatási hangulat, amikor nap mint nap ugyanabban a közegben van az ember. Nos, milyen?

Rettenetes! (nevet) Hogy is mondjam… Lehetetlen egyetlen szóval megragadni. Talán azzal tudom a legjobban lefesteni, ha azt mondom: olyan, mint egy elnyújtott, bedrogozott trip. A forgatás őrületes kaland tele rémálommal, izgalommal, örömmel, bánattal, szorongással és nagy adag pozitív emócióval. Egy hatalmas és tömény érzelmi, fizikai és szellemi csomag, amelyet mintha rázúdítanának az emberre. De ez az érzés persze, sok elemből épül fel. Először is: az ember bekerül egy olyan közegbe, ahol szinte senkit sem ismer. Idő kell ahhoz, hogy kialakuljon az egymás iránti bizalom, majd pedig létrejöjjön egy közösség, amelynek tagjai odafigyelnek egymásra, és ismerik is egymást. A forgatás előtt voltak próbáink Sepsiszentgyörgyön a film többi szereplőjével, így a forgatásra már határozottan érkeztem: tudtam, mit kellene megformálni, de végig ott motoszkált bennem a kétség, hogy képes leszek-e ott és akkor előhívni magamból azt, amit szeretnék.

És a félelmeid beigazolódtak?

Előfordult, hogy nem voltak megfelelőek a körülmények. Például volt egy olyan eset, amikor egy jelenetre fél óránk maradt, de arra nem fél, hanem mondjuk három óra kellett volna. Mégis: annyi idő alatt kellett megcsinálni, amennyi rendelkezésre állt. Az ilyesmi nyilván feszültséggel tölti el az embert, hiszen az a célja, hogy a maximumot hozza ki magából. Ezek nem egyszerű helyzetek, és ha jól emlékszem, ez ráadásul egy éjszakai forgatás volt, ami engem különösen megviselt. Volt azt hiszem, másfél hét, amikor csak éjszaka forgattunk, és emiatt egy idő után teljesen összezavarodtam: fogalmam sem volt, milyen nap van, és csak két-három órákat tudtam aludni. Ez azért kicsit felőröli az idegrendszert, de ez speciel pont jól jött ehhez a szerephez.

Krisztik Csaba

Fotó: Mozinet

Azért azt kijelenthetjük, hogy maga a forgatás jóval stresszesebb, mint mondjuk egy színházi próbafolyamat és az előadások sora?

Igen. A színházban nincs olyan, hogy éjszakai próba, tehát van idő a regenerálódásra. Persze, ott a főpróbahét, ami szintén nagyon kemény, de a forgatás inkább olyan, mintha egy főpróbahét eltartana körülbelül öt hétig, megspékelve azzal, hogy olykor 14 órákat forgat az ember, és alig marad ideje a regenerálódásra. Engem egyébként leginkább tényleg az éjszakai forgatás viselt meg. Az elején nagyon nehezen tudtam aludni, de egy idő után ráállt a szervezetem, és a nappalok léptek az éjszakák helyébe.

Azért a Valan esetén nem csak az éjszakai forgatás tűnik keménynek… A fizikai dolgokban is voltak extremitások, hiszen mínusz tíz fokban, térdig érő hóban is forgattatok.

Jó hideg volt! (nevet) Őrületesen fáztam, de nagyon izgalmas volt. Imádom a telet és a havat, szóval otthonosan éreztem magam ebben a környezetben. Kifejezetten pozitív élmény volt az erdőben, a fák között lenni a térdig érő hóban. Persze, voltak olyan jelenetek, melyek kicsit jobban megviseltek. Például mikor egy szál pulóverben kellett kint lennem a mínusz 15-ben, vagy mikor egy nap reggel nyolctól délután négyig futnom kellett. Talán az volt a legnehezebb nap fizikailag: gyakorlatilag végig sprintelnem kellett, fel a hegyre. Na, az nagyon kemény volt! Utána be is gyulladt minden izmom.

Egyértelműen más színészi eszközöket kíván meg a színház és a film. Számodra mi volt a legszembetűnőbb különbség?

A legtöbbet Garas Dani operatőrtől tanultam, ugyanis általa megtapasztaltam, milyen nagy jelentősége van annak, hogyan van komponálva egy kép. Ez talán nem is különbség, hiszen a színpadon is kompozíciók vannak, csak ott nem a képek változnak, hanem a hangsúlyok a színpad különböző pontjain, és attól függően, hogy hova megy az ember, lehet hangsúlyos vagy hangsúlytalan helyen egy adott pillanatban. És ugyanígy a filmkép különböző pontjain is vannak hangsúlyos és kevésbé hangsúlyos pontok. Valamint ott van a fény, amelynek szintén hatalmas jelentősége van! Az, ha az ember tudja, honnan jön a fény, és ahhoz képest hova kell állnia, körülbelül annyit jelent a színjátszás szempontjából, mint hogy megtanulta a szöveget.

Krisztik Csaba

Fotó: Mozinet

Akkor tehát hamar ráéreztél, hogyan kell játszani a kamera közelségében?

Szerencsére megkaptam Bélától azt a lehetőséget, hogy visszanézhettem a jeleneteket, így tudtam változtatni mindazon, amivel nem voltam elégedett. Objektíven szerettem volna figyelni, hogy lássam, mi az, ami működik, és mi az, ami nem. És be kell vallanom: csomó mindennel elégedetlen voltam. Néha olyan mimikát használtam, amely a vásznon túlzó volt. Ezért jó volt visszanéznem magam, hogy amivel nem vagyok elégedett, azon tudjak változtatni.

A Valan bemutatójára még őszig várnunk kell. Addig miben láthatunk a színpadon?

Horváth Csabával, a Forte Társulat vezetőjével próbálok most: az Armel Operafesztiválon, Bécsben mutatjuk be július 5-én az El valahová című darabot, amely egy különleges fúzió. Egyfajta esszencia Tar Sándor életművéből, összefűzve a Tancred és Clorinda című Monteverdi-operával. Különleges előadás lesz, amelyet a következő évadban a Trafóban láthat majd a hazai közönség.

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek