A horror is lehet gyönyörű – Sóhajok (2018)

Miért kell remake-et csinálni? Mármint a nyilvánvaló anyagi hasznon kívül… – szokta feltenni a kérdést egy barátom, én pedig mindig igyekszem magyarázkodni, kerülve a nyilvánvaló anyagi haszon témakörét. Mostantól viszont nem kell ezt tennem; elég lesz megmutatnom neki Luca Guadagnino Sóhajok (Suspiria, 2018) című filmjét és annyit mondanom: ezért. A horror olasz nagymestere, Dario Argento 1977-es, azonos című klasszikusa a lehető legjobb kézbe került, s talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy elkészült az év horrorja.

Berlin, 1977. A kettészakadt város megtört emberekkel van tele, egy amerikai lány, Susie számára azonban nem a múlt fájdalma csücsül a fal mellett, hanem egy álom valóra válásának lehetősége. Susie édesanyja halála után utazik Berlinbe, hogy csatlakozhasson a híres Markos Tanz Companyhoz. Megérkezésekor a társulat egyik tagja, Patricia titokzatos körülmények között eltűnik, de Susie ezt nem érzi gyanúsnak vagy zavarba ejtőnek. Sőt, neki még kapóra is jön, hiszen megkaphatja a szobáját. Immár a társulat teljes jogú tagjaként fejlődik, mi több, ragyog: már az első próbán megkapja a főszerepet. A tánccsoport vezetője, Madame Blanc megbabonázva figyeli és készségesen segít neki abban, hogy „az égig emelkedjen”. Susie a végletekig elhivatott, egyenesen odavan Madame Blancért, a próbák során azonban összebarátkozik egy táncossal is, aki azt gyanítja, hogy a vezetőség sötét titkot rejteget.

Valahogy így nézne ki a cselekményleírásom akkor is, ha most az eredeti Sóhajokról (Suspiria, 1977), Dario Argento filmjéről lenne szó, de az az igazság, hogy olyan tisztelettudó és gondos rendezéssel született újjá ez a mű a Szerelmes lettem (Io sono l’amore, 2009), a Vakító napfényben (A Bigger Splash, 2015) és a nagy sikerű Szólíts a neveden (Call Me by Your Name, 2017) című filmeket jegyző zseni, Luca Guadagnino keze alatt, hogy a remake – elismerem, részben 152 perces hossza miatt – a történet rejtett dimenzióit is felfedi. Flashbackek segítségével megismerjük Susie háttértörténetét, emellett képet kapunk az intézményben zajló hatalmi harcokról, valamint a történelmi háttérről is. A részletgazdag cselekmény nyilván nem lenne fontos egy horror esetén, csakhogy Luca Guadagnino intelligens, művészi horrort készített. Olyat, amely méltó a horror olasz mesterének életművéhez.

Létezik a filmtörténetben egy giallo elnevezésű műfaji megjelölés: ez a bűnügyi filmcsalád sajátos válfaja, mely a horror és a thriller műfaji jegyeit egyaránt mutatja, s olyan filmeket jelöl, amelyek elsősorban zsigeri hatások kiváltására törekszenek, a néző primer érzelmeit célozzák meg, és amelyeket leginkább jellegzetes vizuális eszköztáruk határoz meg. E műfaji megjelöléssel illethető Dario Argento filmje, amely tulajdonképpen egy vizuális orgia, afféle élénk színekkel elborított, gyönyörűséges horror. Nos, ugyanez (részben) elmondható a 2018-as Sóhajokról is, ugyanakkor Luca Guadagnino a szürkét éppúgy használja, mint a színeset – ezalatt pedig azt értem, hogy a realizmus és a szürrealizmus egyaránt megjelenik a filmben. A realizmus természetesen a történelmi események megmutatásában érhető tetten. Felsejlik a holokauszt árnyéka, de még egy 1977-es terrortámadás – palesztin terroristák a Vörös Hadsereg Frakcióval együttműködve eltérítettek egy repülőgépet – híre is helyet kap a filmben. Hiszen a horror nemcsak a Markos Tanz Company falain belül zajlik; az emberi kegyetlenség nem korlátozódik egyetlen intézményre…

De említettem a szürrealizmust is, szóval muszáj megjegyeznem, hogy a rendező nagyon tudatosan és erősen hat az érzelmeinkre, sőt fizikailag is próbára tesz minket. Van vér és belsőség, már-már nézhetetlen, gyorsmontázsokban megelevenedő rémálom és persze, tánc kifulladásig – majdhogynem szó szerint. Igen: ez a film telítve van undorító, szédítő, émelyítő képekkel, amelyek egyáltalán nem segítik a befogadást. „A többiek hogy képesek odanézni?” – kérdezte egy, a mögöttem lévő sorban ülő lány a párjától, majd azt ismételgette: „én kimegyek”. Talán ennyi elég is annak lefestésére, mennyire nehezen emészthető a Sóhajok.

De legalább ennyire lenyűgöző is. Hozzáteszem, a lány végül nem ment ki, s mikor felkapcsolták a lámpákat, még azt is megjegyezte: nem is gondolta, hogy Dakota Johnson ilyen jó színész. És valóban, A szürke ötven árnyalata-filmek hősnője valóban színésszé válik, ha Luca Guadagnino rendezi – jó példa erre a Vakító napfényben (is). Ő a Sóhajok legfontosabb alakja, a legnagyobb tisztelet azonban mégsem őt, hanem Tilda Swintont illeti, aki három szerepben is brillírozik. Hiába a kitalált Lutz Ebersdorf név a stáblistán, az egyetlen fontos férfi karaktert, dr. Josef Klemperert is Swinton kelti életre! Ily módon ténylegesen női film ez, amely nemcsak a történelem sötétjét és az emberi kegyetlenséget fedi fel előttünk, de a feminizmust, illetve a nőiség és az anyaság kérdését is alaposan górcső alá veszi.

Mindezek helyenként némiképp túltelítetté, ebből kifolyólag unalmassá teszik a Sóhajokat, amelyről ezen a ponton már nyugodtan kijelenthetem: nem „nézőbarát” film. Igényli és ösztönzi is a gondolkozást, az értelmezést, de nemcsak munkára hív, gyönyörködtet is. Egy vizuális csoda, amelynek hangulata rátelepszik arra, aki hagyja – meg arra is, aki el akar menekülni előle. Luca Guadagnino a Szólíts a neveden című alkotásával igen félreérthetetlenül megmutatta, milyen nagyon ért az atmoszférateremtéshez. Ám míg ott a nyár szemkápráztató fénye és keserű könnyedsége, addig itt a rémálmok villódzó vöröse kúszik a néző felé, s marad vele még jóval a film megtekintése után is.

A rendező most is a Szólíts a neveden operatőrével dolgozott, Sayombhu Mukdeeprom pedig egyrészt profizmussal idézte meg Dario Argento klasszikusának képeit, másrészt olyan vizuális világot alkotott, hogy a filmről könnyedén elhinnénk: a hetvenes években készült. A beállítások, a kameramozgások, a színek, a fénnyel és az árnyékkal való játék főhajtásként is értelmezhetők a korszak, illetve Argento előtt, és akkor az utalásokról, s a szimbólumokról még nem is beszéltem. Fassbinder, Polański és Pasolini neve is eszembe jutott a Sóhajokat nézve, ahogy Pina Bausch (1940–2009) személye is. Ez utóbbi elég szembeötlő, nyilvánvaló utalás: Tilda Swinton teljesen átlényegül; úgy formálja meg Madame Blancot, mintha maga a világhírű német moderntánc-koreográfus tenné.

De ha már tánc, akkor végezetül megint felemlegetem a tánc filmbéli megjelenítését. A rendező a néző érzelmeinek irányítására használja a táncot, amely zsigerileg hat, továbbá érzelmekkel teli és erőszakos is egyben. Akárcsak maga a film. Nehezen befogadható és nézni sem könnyű mulatság, sőt a végén az a gondolatunk támad, hogy „ezt többé soha!”, ám ott van az a sok érzelem, amelyek nem eresztenek, és amelyek emléke majd újra és újra rávesz minket, hogy megnézzük ezt a filmet.

Látni kell, mert gyönyörűen fényképezett és felépített remake, amely nemcsak tiszteleg az eredeti előtt, hanem át is ugorja. Művészi horrorfilm, amelyen állítólag még Tarantino is elsírta magát.

IMDb: 7,3/10

Kapcsolódó cikkeim:

Mi az a flashback?

Kötelező filmek – The Autopsy of Jane Doe (2016) és egy kis horrorelmélet

Tánc a filmen