Látni kell

„A szerelem egy csoda, ami soha nem múlik el” – Rossz versek (2018)

Ha van film, amelyet az én Y-nak nevezett generációm igazán a magáénak érezhet, akkor az Reisz Gábor VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című, 2014-es munkája. Mikor és hogyan (ez a keményebb dió) kell felnőtté válni? – teszi fel sok másik mellett ezt a kérdést is a VAN, amelynek ereje javarészt abban rejlik, hogy Reisz Gábor remekül tud kérdezni. Pontosabban: a zsigereiben érzi, melyek az érvényes kérdések. Ennek ékes bizonyítéka legújabb, Rossz versek című filmje is, amelynek megtekintése után sokan húzzák majd a szájukat, hogy „ezt már láttuk”, én azonban képtelen vagyok elégedetlenkedni. Én ugyanis imádom.

„A harmincas évei elején járó rendező, Merthner Tamás magánélete váratlanul darabokra hullik, amikor párizsi ösztöndíját töltő barátnője, Anna szakít vele. Tamás összetörve tér vissza Budapestre, és mivel a jelenében nem talál vigaszt, a múltjába merülve igyekszik választ kapni arra, hogy hol veszítette el önmagát abban a valóságban, ami az elmúlt harminc évben körbevette Magyarországon” – olvastam a Rossz versek történetét hónapokkal ezelőtt, és akaratlanul is felidéződött bennem a VAN főszereplőjének hányattatásokkal teli út- és önkeresése. Ez arra engedett következtetni, hogy Reisz Gábor második nagyjátékfilmje is magával ragad majd, de hogy ennyire, azt gondolni sem mertem…

Rossz versek

Az önéletrajzi ihletésű fiktív történet középpontjában egy olyan férfi/fiú áll, aki az élet nagy kérdéseire keresi a választ – mint mi mindannyian. Vajon a gyermekkori énünk elégedett lenne azzal az emberrel, akivé váltunk? Mit mondana, ha megtudná, hogy egyik napról a másikra félredobtuk a gitárt, és a vízilabdát is hagytuk a fenébe? Haragudna? Netán gyomorszájon vágna? És mi mit tennénk? Magyarázkodnánk kicsit vagy inkább felhánytorgatnánk, hogy minek kellett a vízilabdával húzni az időt, ha egyértelmű volt, hogy nem lesz belőle semmi? E kérdések egytől egyig előkerülnek a Rossz versekben, amelynek főhőse tulajdonképpen szinte bármelyikünk lehetne; mármint bármelyik Y generációs, akinek sokkal több kérdése van, mint válasza. Sőt, sok esetben: akinek csak kérdései vannak.

Tamás a srác a szomszédból; de olyannyira a szomszédból, hogy azt érezzük: épp csak beléptünk anyuék nagyszobájába. Reisz Gábor a Rossz versek kapcsán azt nyilatkozta, hogy olyan filmet akart csinálni, amelyből rá lehet ismerni a valóságra, melyben Magyarországon élünk. Nos, elérte a célját: Becsey Kristóf és Bálint Dániel operatőrök segítségével afféle Magyarország-konzervet készített. És ezt most pozitívan, de még milyen pozitívan értem! Mivel emlékezéstörténetről van szó, a főhős – oldalán a nézővel – oda-vissza ugrál az időben, végigszántva hazánk elmúlt harminc évét, a képi stílus pedig minden idősíkban tökéletes; nem lóg ki se a Szomszédok, se a Latinovits-szavalat.

Rossz versek

Mert hát Rossz versek, szóval kell vers. Latinovits szaval is, Tamás pedig felidézi: amikor először hallott verset, semmit sem értett belőle, de mivel mindenki áhítattal hallgatta, úgy tett, mintha ő is tudná, miről van szó. A nagynénjének minden helyzetre volt megfelelő Arany-idézete, ő viszont sose szerette Aranyt. „Úgy néz ki, mint Sztálin” – jegyzi meg a tizenhét éves Tamás, aki azért alapít garázsbandát két barátjával, mert azoknak a fiúknak, akik garázsbandában játszanak, általában van barátnőjük. Természetesen a versek is a lányoknak szólnak, vagyis szólnának, de sajnos a felnőtt fiúnak is csak olyasmire futja, hogy „hajnal van és csend, a szobában meg nagy a rend”.

Az iménti idézetek jól lefestik a Rossz versek fanyar, olykor fájdalmasan életszagú humorát, ahhoz azonban nem elég néhány megjegyzett mondat, hogy pontosan leírjam, mennyire hatásos ez a film. Reisz Gábor a Valakinek a valamije (2009), a Nekem Budapest (2013) és a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmekkel engem már egy életre meggyőzött arról, hogy rendkívüli módon ért a hangulatteremtéshez, s ahhoz, miként keltsen életre a hétköznapokban szürkének tűnő helyszíneket. A Rossz versekben viszont még önmagán is túltesz: az ország elmúlt évtizedeibe kalauzol minket, virtuóz módon bánva a cselekménnyel, a képi világgal – és igen, az érzelmekkel is. Reisz Gábor mély valóságismeretéről és társadalmi érzékenységéről árulkodik ez a film, amely bennem az Annie Hall (1977) és az Egy csodálatos elme örök ragyogása (Eternal Sunshine of the Spotless Mind, 2004) mellett a Budapesti Iskola (dokumentarista) filmjeit is felidézte.

Rossz versek

Talán ezért nem zavart, hogy a (majdnem) felnőtt Tamást maga a rendező kelti életre. A Budapesti Iskola alkotói ugyanis többnyire olyan szereplőket kértek fel filmjeikhez, akik, ha nem is saját sorsukat alakították, megélt tapasztalataik nyomán belülről ismerték az általuk megformált figurát. És mit ne mondjak, Reisz Gábor láthatóan nagyon jól ismeri ezt Merthner Tamás nevű fiút. A srácot a szomszédból. Meg engem. Vagy akkor már mondjuk ki egy az egyben: minket. Pontosan tudja, mely kérdéseket kell és érdemes feltenni, s nemcsak egy adott generáció problémáit és érzéseit képes hitelesen, sallangok nélkül a vászonra vinni, de az olyan közhelyeket is, mint hogy „a szerelem egy csoda, ami soha nem múlik el”.

Látni kell, mert mind történetében, mind szerkesztésmódjában – amely az emlékezés folyamatát idézi –, mind képi világában egyedülálló film; és akkor a zenéjét még nem is említettem… Persze, elismerem: feleleveníti a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant, de hogy őszinte legyek, engem ez egyáltalán nem zavart. Vagy ha zavart is, jobban lefoglalt mondjuk az a gondolat: Tálas Zsófia, a vágó is zseniális!

A Rossz versek december 27-étől látható a mozikban a Cirko Film forgalmazásában.

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek