Látni kell

Mitől jó egy film? És mitől rossz? Mit nézzünk meg és mit ne? Ebben a rovatban mindegyik kérdésre választ kaptok. De leginkább arra, hogy mit érdemes megnézni.

Filmkritikák – nem csak a legújabb filmekről.

Látni kell

Mindenki gyanús… – Teljes titoktartás (2019)

Ki tette? – e kérdés köré szerveződik Régis Roinsard filmjének cselekménye. Egy világsikerű bestseller első oldalainak kiszivárogtatásáról van szó, ami amellett, hogy remek alapötlet, még jó néhány plusz kérdést is felvet. Például azt: Mérhető-e pénzben a művészet, a művészi érték? Meg azt: Szabad-e csupán a sikert és a profitot szem előtt tartva úgy bánni az emberekkel, mintha eszközök lennének? A válaszok bizonyára így is egyértelműek, a Teljes titoktartás (Les Traducteurs, 2019) azonban megérdemli, hogy megnézzük, ugyanis nemcsak kérdésekkel és válaszokkal szolgál.

Olvass Tovább

Látni kell

Súlyos, de gyönyörű szerelmesfilm – Remény (2019)

„Kinek reménye van, nádszálra támaszkodik” – mondja egy napjainkban már nem használatos magyar közmondás, arra utalva: nem sokat ér reménykedni. De mi van akkor, ha látszólag nem marad más, csak egy vékony nádszál, amelyre támaszkodhatunk, vagy még inkább: amelybe kapaszkodhatunk? Mi történik, ha közlik velünk: feltételezhetően már csak néhány hónap van hátra az életünkből? Miként változtatja meg a legszorosabb emberi kapcsolatainkat a halál félelmetes, bántó közelsége? Többek között ezeket a kérdéseket teszi fel Maria Sødahl a – saját életeseményeit feldolgozó – Remény (Håp, 2019) című filmben, amely súlyos, igen, ugyanakkor elmondhatatlanul gyönyörű is.

Olvass Tovább

Látni kell

Tényleg hisszük a bűnök bocsánatát? – Corpus Christi (2019)

„A megbocsátás nem egyenlő a felejtéssel. A megbocsátás a szeretetet jelenti. Azt, hogy vétkei ellenére szeretünk valakit. Akármiben is vétkes” – hangzik el a lengyel rendező, Jan Komasa Corpus Christi (Boże Ciało, 2019) című filmjében, amely egy olyan huszonéves fiatalról szól, aki a javítóintézet falai között talál rá Istenre, majd egy távoli faluba érkezve papnak adja ki magát, s megváltást hoz a traumatizált közösség életébe. De mit kap ő; mit tartogat a világ egy bűnös számára? Ki dönti, ki döntheti el, hogy valaki megérdemli-e a megváltást? Ha Isten meg is bocsát, vajon mi képesek vagyunk megbocsátani magunknak, de még inkább egymásnak? Egyáltalán: mi a megbocsátás? És mi a hit lényege? E fontos kérdések egytől egyig felmerülnek ebben a kiváló filmben, amely velünk marad hosszú-hosszú ideig, s elgondolkodtat minket arról, milyen a világ, ha csak mondjuk, de nem hisszük a bűnök bocsánatát…

Olvass Tovább

Látni kell

Mikor nagyobb szükség van egy barátra, mint az igazságra – Halott vagy (2019–)

Mi segíthet a gyászban, a veszteség feldolgozásában? Miként nyújthatunk támaszt annak, aki élete legszörnyűbb időszakát éli át? Mennyit ér meg egy barátság? És mennyit az igazság? Létezhet olyan helyzet, mikor a bűnös megérdemli a bocsánatot? Ilyen és ezekhez hasonló dilemmák sorjáznak a Halott vagy (Dead to Me, 2019–) című – immár két évadot is megélt – sorozatban, amely egyszerre szórakoztató, nevettető fekete komédia, sötét thriller és súlyos, nyomasztó, sokszor szívfacsaró dráma.

Olvass Tovább

Látni kell

Az nem kifejezés, hogy próbára teszi a nézőt… – Ugye boldog vagy? (2019)

Hogy rögtön érzékeltessem, mennyire megüli az ember gyomrát, s mégis, mennyire piszkálja a fantáziáját Susanne Heinrich első nagyjátékfilmje, elmondom, hogy miután véget ért, csak ültem némán, és azon gondolkoztam: vajon mennyire szidnám magam tizenöt perc múlva, ha elindítanám még egyszer? Elindítottam… A fiatal rendező, író debütáló alkotása 2019 januárjában Saarbrückenben elnyerte a nemzetközi zsűri fődíját és az ökomenikus zsűri díját, továbbá szerepelt a Berlinale Kritikusok Hetén és a Rotterdami, valamint a Göteborgi Nemzetközi Filmfesztiválok programjában – ezek tudatában álltam neki először, aztán másodszor is, és bár mindkét alkalommal ott villogott a fejemben újra és újra, hogy miéért?, őszintén mondhatom, hogy mikor átengedtem magam neki, az elvárásaimat pedig elengedtem, szórakoztatott és elgondolkodtatott. Nem is kicsit!

Olvass Tovább

Látni kell

„A szerelem zűrös, szörnyű, önző …és merész.” – Ha tudnád (2020)

Rengeteg cikkben megemlítettem már, de azért most is kijelentem: rettenetesen szeretem a romantikus, jobban mondva, a szerelmesfilmeket. Azokat, amelyek olykor a boldog véget is sutba dobva elmélkednek arról, milyen s mi is az a szerelem. Nos, Alice Wu második nagyjátékfilmje, a Ha tudnád (The Half of It, 2020) is ilyen film. Mérhetetlenül szórakoztató és imádnivaló romantikus tinivígjáték, amely mindvégig jó hangulatot és pozitív energiát áraszt, ugyanakkor nem lebeg a rózsaszín köddel borított felszínen, hanem lebukik a mélybe, hogy feltárja egyebek mellett az ön- és útkeresés nehézségeit (és szépségeit), a homoszexualitás megítélésének kérdését, továbbá megmagyarázzon olyan gondolatokat, minthogy „a szerelem zűrös, szörnyű, önző …és merész”.

Olvass Tovább

Látni kell

Élet a halál után – A Jó Hely (2016–2020)

Mi vár minket a halálunk után? Létezik menny és pokol? Van afféle végső elszámolás, amely után a jók elnyerik méltó jutalmukat, a rosszak pedig megérdemelt büntetésüket? Többek között e kérdésekkel, s a rájuk adható válaszokkal játszik el A Jó Hely (The Good Place, 2016–2020) című amerikai komédiasorozat, amely négy évadon keresztül képes nemcsak szórakoztató, de izgalmas és fordulatos is lenni. És akkor azt még nem is mondtam, mennyire szép és megható…

Olvass Tovább

Látni kell

Belső (űr)utazás – Ad Astra – Út a csillagokba (2019)

Annak idején valamiféle okból kihagytam ezt a filmet, de most, hogy többször is megnéztem itthon, kis képernyőn, már nagyon bánom és röstellem, hogy nem ültem be rá a moziba – legalább kétszer… James Gray sci-fibe oltott egzisztencialista drámája ugyanis káprázatos látványvilágú, filozofikus szerzői film, amely egy űrbéli utazás által az emberi lélek mélyére vezet minket, s bátran felteszi azokat a kérdéseket, melyek talán még sosem voltak annyira aktuálisak és égetőek, mint napjainkban.

Olvass Tovább

Látni kell

Az árnyékból a fényre – A láthatatlanok (2018)

„Realisztikus, a hétköznapi élet történéseit pontosan lekövető alkotás, amely egyazon történeten belül képes megmutatni a könyörtelenséget, a nyomorúságot és az életigenlést” – írtam egyik 2018-as cikkemben az olasz neorealizmus talán legszebb, legérzékenyebb darabjáról, A sorompók lezárulnak (Umberto D., 1952) című filmről. S most, A láthatatlanok (Les invisibles, 2018) megtekintése után ugyanez a gondolat jutott eszembe – nem véletlenül. Ahogy Vittorio De Sica műve, úgy Louis-Julien Petit-é is azokra irányítja a figyelmet, akik itt élnek mellettünk, akik épp olyan emberek, amilyenek mi vagyunk, akik szükséget szenvednek, akik elvesztették, de keresik a reményt, s akik hiába vannak csupán csak karnyújtásnyira a többi embertől, sokszor szinte láthatatlanok.

Olvass Tovább

Látni kell

Egy újrakezdés története – A másik út (2020)

Mi kell ahhoz, hogy az ember maga mögött hagyja az életét és mindent, amije van, amit ismer? Mennyit ér meg, s egyáltalán: mi a szabadság? És mit jelent egy olyan ultraortodox közösségben felnőtt zsidó lánynak, aki soha nem lépte át New York és a vallási hagyományok „küszöbét”? E kérdésekre ad választ A másik út (Unorthodox, 2020) című minisorozat, amely hitelesen, alázatosan és ítélet nélkül mutat be egy sokunk számára ismeretlen közösséget, s ugyanezzel a szemléletmóddal követi fiatal főhősét, aki egy napon úgy dönt: Berlinbe szökik.

Olvass Tovább