Ahogy én gondolom...

Fejtsük meg együtt! – Thelma

Joachim Trier Thelma (2018) című filmje különleges, misztikus mese a felnőtté válásról, önmagunk felfedezéséről, az ártatlanság elvesztéséről, s ami talán a legfontosabb: a család és a vallás hatalmáról. A többrétegű cselekmény, a szimbólumok sokasága és a természetfeletti megjelenése arra ösztönöznek minket, hogy többször is megnézzük és alaposan megvizsgáljuk a filmet – Faluhelyi Krisztiánnal éppen ezt tesszük. Tartsatok velünk!

A Thelma egy fiatal lány felnövéstörténete, aki első éves biológia szakos egyetemistaként frissen szabadulva a rigorózus szülői házból önmagát és önnön útját keresi. Ez azonban korántsem olyan egyszerű, s nemcsak mert a szülők tekintete továbbra is, a távolból is folyamatosan ellenőrzés alatt tartja, hanem mert az egész eddigi élete súlyos teherként nehezedik rá. Nemcsak szocializálódása és bontakozó szexualitása kerül folyamatosan összetűzésbe az otthonról hozott világképével, de időről-időre rosszullétek és eszméletvesztéssel járó rohamok is gyötrik. Ezek kivizsgálása során újabb és újabb nyugtalanító információkkal kénytelen szembesülni a gyermekkorával kapcsolatban, s ahogy egyre jobban felfeslik a múlt, néhány egészen horrorisztikus esemény is napvilágra kerül…

Thelma

Eszter: Joachim Triert 2015-ben fedeztem fel magamnak. Ekkor mutatták be harmadik játékfilmjét, a Hétköznapi titkainkat (Louder Than Bombs, 2015), melyet látva úgy éreztem: a rendező rendkívül jól ismeri és érti az embereket, s a hétköznapi drámákat. Korábbi munkái: a Szerzők (Reprise, 2006) és az Oslo, augusztus (Oslo, 31. august, 2011) ugyanerről tanúskodnak – hús-vér szereplőket felvonultató személyes drámák, amelyek nagyon is univerzális kérdéseket vetnek fel. Tulajdonképpen pontosan ez mondható el legutóbbi filmjéről is, a Thelma azonban egészen másfajta dráma, mint a korábbiak. Trier a Thelmával kiszakad a köznapi valóságból, a misztikum világába tesz kalandozást, és hogy őszinte legyek: nagyon jól teszi! Remekül használja az erotikus thriller és a misztikus horror hatáselemeit, így a fiatal lány személyes drámáját elemeli a valóságtól – nos, nekem pont ezért tetszik annyira!

Krisztián: Sok szempontból én is hasonlóképpen látom Triert: egészen fantasztikus rendező, aki rendkívüli érzékenységgel képes ábrázolni az emberi pszichét és az emberi kapcsolatokat, különösen a félelmeket, a szorongásokat és a traumákat, a válságok és a krízisek állapotait és időszakait. Ha megnézzük, az összes eddig készített filmje emberi válságok és krízisek körül forog, sőt, nemcsak a főszereplő(k)é körül: a háttérben rendre feltűnnek a mellékszereplők félelmei, szorongásai és válságai is. Mindemellett Trier a filmjei elbeszélését tekintve is figyelemre méltó: a Szerzők, az Oslo, augusztus és a Hétköznapi titkaink nemcsak pszichológiailag, de narratológiailag is rendkívül szépen felépített filmek, és ugyancsak említhetnénk a filmjei képi világát is. Mindeddig az összes játékfilmjének – a rövideket is beleértve – Eskil Vogt volt a társforgatókönyvírója, s ha mindezeket nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy egy rendkívül szervesen épülő életműről van szó. Nem lóg ki ebből a Thelma sem – az eddigiekben említettek mind jellemzők rá –, ugyanakkor ezzel a filmmel pályája során először kanyarodik el finoman a fantasy irányába. Véleményem szerint nem is sikerült ezt neki maradéktalanul megoldania, de erről majd később részletesebben!

Thelma

Kereszténység-kritika? Coming out sztori? Felnövéstörténet?

Eszter: Elsőként én a történetre, s a filmben elrejtett szimbólumokra, utalásokra térnék ki. Thelma egy keresztény családból származó lány, aki egyetemi tanulmányai megkezdésével nemcsak a szülői házból „szakad ki”, hanem abból a burokból is, amiben nevelkedett. Persze, ez nem egyik pillanatról a másikra és nem is könnyen történik, hiszen a szülők – elsősorban az apa – keze bárhova elér. Thelmának minden nap hírt kell adnia magáról, az apja pedig még azt is számon tartja, hány új ismerőse lett a Facebookon. Mindezek ellenére azonban kinyílik Thelma előtt egy új világ: megismerkedik Anjával, aki pedig megismerteti azokkal a dolgokkal (a káromkodással, az alkohollal, a bulikkal, a testiséggel), amelyek finoman szólva nem férnek bele a keresztény értékrendbe, főleg nem Thelmáék családjában…

Mielőtt tovább mennénk, vagyis szóba hoznánk a lány rohamait, s azoknak kiváltó okait és következményeit, beszéljünk kicsit a kereszténységhez, a valláshoz kapcsolható szimbólumokról! El kell mondanom, hogy én már a film első perceiben úgy éreztem: kiemelt szerepet fog kapni a vallás, s talán valamiféle kritika is éri majd. Azért éreztem így, mert az első jelenet bennem egyértelműen előhívta Ábrahám és Izsák történetét. E jelenet visszatekintés Thelma kislánykorára: apa és lánya az erdőbe igyekeznek, ahol az apa, megpillantva egy szarvast, felemeli a fegyverét, majd kisvártatva Thelma fejéhez tartja, végül meggondolja magát. Amikor először láttam a filmet, azt gondoltam, ebbe a néhány percbe talán csak én magyarázom bele a bibliai történetet, ám a későbbi megtekintések alkalmával bebizonyosodott számomra, hogy nem így van. Míg Ábrahámot Isten hívja el, hogy áldozza fel a fiát, addig Thelma apja saját akaratából fogja gyermekére a fegyvert, mintegy Istent játszva, s ezen uralkodó szerepe a játékidő egésze alatt megkérdőjelezhetetlen, és ez már-már egyértelműen igazolja a film indításának bibliai olvasatát.

Thelma

Aztán ott van a kígyó, melyet értelmezhetünk a nőket fojtogató patriarchális társadalom szimbólumaként: először Thelma nagymamájának kórházi szobájában, s az ő nyakára kúszva jelenik meg, majd mikor Thelma egy buliban csókolózik Anjával, az ő nyakára tekeredik rá, végül bekúszik a száján. Emellett persze, a kígyó a tiltott vágyat is jelképezi, s ha ekként tekintünk rá, akkor filmbe emelése azt eredményezi, hogy a felnőtté válást úgy értelmezzük, mint kiűzetést a paradicsomból – amely jelen esetben nem a boldogság, a jólét és a gondtalanság édenkertje, hanem – bár elfojtásokat, félelmet és fájdalmat hordozó, elnyomó, ám mégiscsak – a biztonságot jelentő családi környezeté.

Krisztián: Számomra nagyon sokáig nem volt egyértelmű, hogy merre tart a történet: a film elejétől fogva ugyanis folyamatosan több téma is megjelenik, s ezek bármelyike előtérbe kerülhetett volna, s bármelyik előtérbe kerülése esetén egészen más filmmel lett volna dolgunk. Az egyik téma, ahogy említetted, a kereszténységé, melynek hangsúlyosabbá válása esetén akár egy kereszténység-kritika is lehetett volna a film, szerencsére azonban nem lett. „Szerencsére”, mert ez a téma – különösen a film elején: a szülőkkel való beszélgetés során az étteremben, Kristofferrel a kocsmában vagy később Anjával borozás közben – meglehetősen klisésen, felületesen és sekélyesen kerül elő, s ha ezen a szinten maradt volna a film, az egészen biztosan nem tett volna jót neki. A másik téma az Anjával alakuló kapcsolat, mely az előzővel ellentétben szépen, érzékletesen van kibontva; ennek dominánssá válásával egy coming out történetté fejlődhetett volna a film, de aztán ez sem lett igazán.

Thelma

A fentiek mellett végül egy harmadik téma, a szülőkkel – legfőképpen az apával – való kapcsolat, a velük való harc és a tőlük való elszakadás kerül előtérbe a film során, melynek következtében leginkább felnövéstörténetként tekinthetünk a Thelmára. Ez több szempontból is jó döntés Trier részéről: egyrészt, mert – mint ahogy már fentebb is említettük – az emberi kapcsolatok ábrázolásában nagyon is otthonosan mozog, másrészt, mert ez a téma képes magába foglalni az előző kettőt is, hiszen a szülőkkel való küzdelem és a tőlük való elszakadás során Thelmának a tőlük kapott „sajátos” keresztény értékrenddel is számot kell vetnie (s itt zárójelben érdemes azért megjegyezni, hogy az a fajta puritán, bigott, szűk látókörű és korlátolt keresztény világszemlélet, melyet a szülők képviselnek, nem mindennapi, s korántsem azonosítható a kereszténység egészével), illetve, mert a szülőkkel – és az általuk vallott keresztény értékrenddel – való ütközés legkritikusabb pontja minden bizonnyal az Anjával való kapcsolata.

Az apával való kapcsolat kezd el a legkorábban kikristályosodni a film elején, s ez bomlik ki végül a legérzékletesebben és a legösszetetteben is a film során. A sok szempontból rejtélyes felütéstől eltekintve Trier szépen lassan, fokozatosan bontja ki ezt a kapcsolatot: a film eleji telefonbeszélgetésből már érződik, hogy a szülők szigorúan szemmel tartják Thelmát, ám ha nem egyértelműen rosszindulatúan akarjuk megítélni ezt, akkor itt még betudható ez a féltésnek és az aggódásnak is. Az, hogy Thelma eltitkolná rosszullétét a szülei elől, már egy határozottabb jele a szülőkkel való diszharmonikus viszonynak. Amikor az étteremben apja megfeddi, letorkollja, rendre utasítja, sőt, megszégyeníti Thelmát, egy későbbi jelenetben pedig lelkiismeretfurdalást kelt benne, amiért kocsmában volt a barátaival – ezek már az elnyomás egyértelmű jelei. Apja szeretetteljes hangja, s hogy – Thelma bocsánatkérésének köszönhetően! – mindkét beszélgetés békülékenyen ér véget, ugyanakkor egyértelműen jelzi azt is, hogy itt az elnyomás kifinomultabb formájáról van szó. Thelmában azonban csak lassan tudatosulnak mindezek: először az Anjával való beszélgetés során borozás közben, majd pedig amikor újabb és újabb információk kerülnek elő a múltról, pl. hogy az apja szokatlanul erős gyógyszerekkel kezelte gyermekkorában, illetve, hogy a nagymamával is hasonlóan járt el.

Thelma

Mindeközben az apa alakja természetesen szimbolikusan is értendő: egy olyan – egyfajta bigott és szűk látókörű keresztény szemlélet által is megerősített – hatalom szimbólumaként, mely egyrészt folyamatosan figyeli, ellenőrzi, korlátozásokkal és tiltásokkal veszi körbe Thelmát – ezek következményei az elfojtások, a rosszullétek és a pszichés rohamok –, másrészt folyamatosan bűnösként tekint rá – Thelmának már a fentebb említett jelenetekben is folyamatosan elnézést kell kérnie mindenért, a szülők egyik beszélgetéséből a film vége felé pedig az derül ki, hogy egyenesen úgy tekintenek rá, mint a Gonoszra.

Thelmának ugyanakkor azért olyan nehéz és küzdelmes eljutnia az „apagyilkosságig” (melyet itt szimbolikusan értek), mert egy olyan hatalommal és világszemlélettel kell megküzdenie, melyet mindeközben mélyen elsajátított, és integrált, mely mindeközben a sajátja is. S Trier ezt is zseniálisan érzékelteti: az éttermi jelenet után, amikor Thelma bocsánatot kér az apjától, nagyon szépen látszik, hogy mennyire szüksége van apja megbocsátására, támogatására, elismerésére és szeretetére, hogy mennyire sóvárog ezek után, s hogy mennyire függ ezektől. Egész identitását és létét ezek adják. A kocsmában később a sajátjaként védelmezi azt a hatalmi rendet és világszemléletet, melynek minden elfojtását, szenvedését és nyomorúságát köszönheti, s melytől tudattalanul lényegében már régen el szeretne szakadni. Anjának később borozás közben azonban még mindig a következőképpen nyilatkozik az apjáról: „Jó fej amúgy. […] Komolyan, nagyon jó arc. Mindenről tudok vele beszélni.”

Thelma

„Boszorkányok pedig nincsenek”

Eszter: Ahogyan te is megfogalmaztad, a Thelmára leginkább felnövéstörténetként tekinthetünk, melynek legfontosabb eleme az elnyomó szülői környezetből, az apától hozott mintákkal és az apával való leszámolás. Ebben Anja van Thelma segítségére: amellett, hogy bevezeti egy új – az elfojtásokat a szabadsággal felváltó – világba, arra is rámutat, hogy a múlt terheit nem muszáj cipelni. Egyik beszélgetésük alkalmával Anja elmondja Thelmának: az apja elhagyta őt, ezért alig beszélnek, de ez nem zavarja; már nem igényli, hogy a szüleit bevonja az életébe vagy a döntéseibe. Ugyanilyen erős hatással bír az a jelenet, mikor az operában ülnek, s Anja végtelen természetességgel nemet mond az édesanyjának, aki csokoládéval kínálja őt. E jelenetek által igazán szépen kirajzolódik, mi az, amit Thelma – egyelőre – nem képes megtenni: ellentmondani a szüleinek, és elfojtás, önostorozás, önfeláldozás nélkül élni.

Amint te is említetted, a játékidő előre haladtával Thelma egyre többször szembesül azzal, hogy a szülei nem szeretettel és féltéssel fordulnak hozzá, sőt valóban a Gonoszként tekintenek rá. Ennek persze, megvannak az okai… Thelmának időről-időre eszméletvesztéssel járó rohamai vannak. PNER, vagyis pszichogén nem-epilepsziás roham: így nevezik azt a tünetegyüttest, amelyet nem valamiféle idegrendszeri zavar, hanem lelki folyamatok idéznek elő. A történelem során ezen – jellemzően fiatal felnőtteknél, elsősorban nőknél jelentkező – rohamokat az ördöggel, az Istennel és a boszorkánysággal is összekötötték, és ha már itt tartunk, muszáj rögtön kiemelni: Thelmának, olybá tűnik, tényleg paranormális képességei vannak. Mikor csecsemőkorú öccse vigasztalhatatlanul sír, az ötéves Thelma becsukja a szemét, erősen koncentrál, s az ágy alá „tünteti el” a testvérét, később, álmában pedig a vízbe, a jég alá. A testvér eltüntetése/meggyilkolása azonban nem az egyetlen olyan megmagyarázhatatlan, természetfeletti esemény, amelyet Thelmához köthetünk. Amikor a kórházban, a kivizsgálás során előidézik nála a rohamot, eltünteti Anját – meglehet, csak a saját emlékeiből radírozza ki, erre nincsen egyértelmű magyarázat, csak egy, a lány kollégiumi szobájának ablakába „fúródott” hajtincs utal arra, hogy Anja valóban Thelma akaratából tűnt el –, mikor pedig az orvosi vizsgálatok után hazatér a szülői házba, álmában éppen úgy öli meg az apját, ahogyan annak idején a nagymama eltüntette a nagypapát. S végezetül: mielőtt utoljára kilépne egykori otthonából, megérinti mozgáskorlátozott anyja lábát, és visszaadja neki a járás képességét.

Thelma

Krisztián: Igen, Thelma látszólag valóban földöntúli képességekkel rendelkezik, de nézzük meg közelebbről is e jelenségeket és eseményeket. Legelőször is, Thelma rohamai és a többi általad említett esemény között határozott különbség van: míg a rohamai mára már racionálisan és tudományosan is magyarázható jelenségek (s a film ekként is kezeli őket: az orvos szerint Thelma esetében mentális elnyomás, stressz, trauma stb. állhat a hátterükben), addig a többi tette valóban a tudományosan nem bizonyítható, paranormális vagy földöntúli jelenségek, a bűbáj vagy a boszorkányság körébe tartozik. A filmbe való beágyazottságuk azonban ezeknek is más és más.

Amikor a beszélgetésünk elején arra utaltam, hogy Triernek nem sikerült maradéktalanul a pszichológiai drámától a fantasy irányába való elkanyarodás, akkor lényegében arra gondoltam, hogy azt a kérdést, hogy miként gondolkodjunk Thelma földöntúli képességeiről és tetteiről, nem sikerült igazán megoldania. Meglátásom szerint a film ezzel kapcsolatban két egymásnak ellentmondó stratégiát működtet. Az egyik stratégia – nevezzük ezt realista stratégiának – arra törekszik, hogy a történet eseményei, szereplői, jelenségei stb. realista keretek között is értelmezhetők legyenek. E stratégia szerint Thelmának nincs varázsereje. Eme stratégiába illeszkedően szemléli a nővér az idősek otthonában Thelma nagymamáját, aki szintén azt képzelte magáról/akiről szintén azt képzelték, hogy földöntúli képességei vannak. A nővér szerint azonban a nagymamának nem voltak földöntúli képességei, csupán tévképzetek gyötörték, mert túl erős gyógyszereket kapott.

Thelma

Eme stratégiába illeszkedik a szent megszállottak, boszorkányok és hisztérikus nők megidézése is néhány kocka erejéig (Thelma keres rájuk a neten), akikre az aktuális kornak megfelelően hol úgy tekintettek, hogy valamilyen földöntúli erő szállta meg őket, hol pedig betegként, jóllehet, a mai közkeletű értelmezések szerint sem varázserővel nem rendelkeztek, sem betegek nem voltak, mindössze a mindenkori patriarchális hatalom áldozatai – s tegyük hozzá, az előzőek üldözésében ugyanazonfajta szűklátókörű keresztény gondolkodás járt élen, mint amellyel most Thelmának is meg kell birkóznia.

A realista stratégia azonban nem azt jelenti, hogy a vásznon csak olyasmi látható, ami a valóságban is megtörténhet. A realista stratégiába bőven beleférnek olyan szimbolikusan értelmezhető (és értelmezendő!) vagy képzeletbeli jelenetek, mint amelyekben a kígyó jelenik meg, mint amelyikben az uszoda medencéjében fuldoklik Thelma, vagy mint Anja eltűnése – melyet Thelma ugyanúgy magára vesz, mint a férje eltűnését a nagymamája.

Anja eltűnése – mely Thelma vizsgálatával történik párhuzamosan – sokféleképpen értelmezhető: Thelma képzelgéseként, hallucinációjaként, vágyaként, hogy eltüntesse őt az életéből, szimbolikusan, hogy kizárta őt az életéből. Hogy az a jelenet, melyben Thelma Anja lakásán van, s a hajszálait az erkélyablak üvegében fedezi fel, a filmi valóságban is megtörténik-e, vagy csak egy önkívületi állapotban lévő lány hallucinációiról, képzelgéseiről van-e szó, meglehetősen bizonytalan. Anja eltűnésével kapcsolatban tényszerűen csak annyit tudunk, hogy Thelma és Anja anyja pár napig nem érik el telefonon, ebből azonban még nem következik, hogy fizikálisan eltűnt volna, mint ahogy nemsokára elő is kerül, s hívja Thelmát, aki azonban nem tudja felvenni a telefonját, mert addigra a szülei már elzárják azt.

Thelma

Onnantól, hogy Thelma hazaköltözik, meglehetősen erős jelenetek következnek: apja Anja eltüntetésével vádolja, imádkozásra kényszeríti – mintegy ezáltal reméli a Gonoszt kiűzni belőle? –, anyja pedig arról győzködi apját, hogyha semmi nem segít, akkor szembe kell nézniük a következményekkel, bármennyire fájdalmas is az. Nem tudom elképzelni, hogy alig húsz perccel a boszorkányok megidézése után lehetne-e eme jeleneteket nem boszorkányüldözésként nézni, s nem kritikai távolságtartással viszonyulni hozzájuk – azaz nem a realista stratégiának megfelelően nézni.

Apja „halála” a tavon – Anja „eltüntetéséhez” hasonlóan – ugyancsak sokféleképpen értelmezhető a realista stratégiának megfelelően is: Thelma álmaként, vágyaként, képzeleteként – ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a jelenetet az ágyban fekvő (alvó?), gyógyszerekkel telenyomott Thelma képe keretezi, illetve szakítja meg folyamatosan –, de akár szimbolikusan is: ez az a pont, ahol Thelmának sikerül elszakadnia apjától, kiszakadnia abból a világból, mely annyi elfojtással, stresszel és szenvedéssel járt.

Thelma

S legvégül: a film végét szintén csak akkor lehet happy endként értelmezni, ha Thelmára úgy tekintünk, hogy nem rendelkezik földöntúli képességekkel. Ha ugyanis igen, akkor azzal a dilemmával kell Thelmának szembenéznie, melyet apja mondott neki, hogy Anja valójában nem szereti, csak nem tud ellenállni az akaratának – ennek tudatában azonban hogy lehetne szó happy endről? (Persze nem biztos, hogy feltétlenül happy endként kell szemlélni a film végét!)

Mégiscsak földöntúli erők birtokában?

Krisztián: Az eddig elmondottakból tehát úgy tűnik, hogy a film sokkal inkább úgy nézhető, hogy Thelmának nincsenek földöntúli képességei, azaz egyfajta realista keretben, pszichológiai drámaként. Két-három jelenet azonban sehogy sem illeszkedik a realista stratégiába: az egyik, amikor Thelma az ágy alá „varázsolja” az öccsét, a másik pedig az öccse halála. Ezeket a jeleneteket nemcsak hogy képzeletbeli vagy szimbolikus jelenetekként nem tudom nézni, de sok más szempontból is problematikusnak találom. Először is, arról a jelenetről, melyben Thelma az ágy alá „varázsolja” az öccsét, nem igazán lehet eldönteni, hogy mi is voltaképpen: egy ténylegesen megtörtént eset a múltban? Egy képzeletbeli kép? Egy emlékkép? S ha ez utóbbiakról van szó, akkor kihez tartozik? Kinek a képzelete? Kinek az emléke? (Ugyanez érvényes egyébként a film első jelenetére is.) Másodszor, s ezt még problematikusabbnak vélem: nem igazán látom, nem érzem eléggé kidolgozottnak az öcs helyét, szerepét a történetben. Ahhoz túl erős jelenetek ezek – a másodikban Thelma végtére is megöli az öccsét –, hogy pusztán Thelma földöntúli erejét hangsúlyozzák, de ahhoz is, hogy pusztán a testvérrivalizáció sémájával tudjuk le – más mankót azonban nemigen kínál hozzájuk a film.

Thelma

Visszatérve azonban Thelma földöntúli erejének a kérdéséhez: ezek a jelenetek – egy másik stratégiát, a mese stratégiáját működtetve – azt sugallják, hogy Thelma földöntúli képességekkel rendelkezik, másképp fogalmazva, hogy boszorkányok mégiscsak léteznek. S bár két egymásnak ellentmondó stratégia egymásnak feszítése a nézőt is gondolkodásra késztetheti, eme kérdésfeltevés esetében – nevezetesen, hogy léteznek-e boszorkányok, vagy sem? – némi cinizmus szükségeltetik ahhoz, hogy azt feltételezzük, hogy ez lett volna a rendező szándéka.

Eszter: Nagyon jó, hogy felvázoltad e két stratégiát, melyeket valóban egymás mellett működtet a film. Ezek együttes jelenlétének köszönhető, hogy a Thelma valójában többféleképpen nézhető: leszbikus szerelmesfilmként, coming of age történetként, egy szuperhős eredettörténeteként, misztikus és vallási elemekkel átszőtt pszicho-thrillerként vagy horrorként, s ahogyan te is megfogalmaztad: pszichológiai drámaként. És ha ez utóbbiként tekintünk rá, akkor valamelyest problematikus, ha elfogadjuk, hogy a főhősünknek természetfeletti képességei vannak, így ugyanis egy, a gyermekkorból a felnőttkorba átlépő, önmagára eszmélő szereplő személyes drámájaként – sőt, ha a szimbólumok nagy részét a patriarchális hatalomhoz kötjük, akkor az ezek felett aratott győzelemként, tehát női hőstörténetként – tudjuk értelmezni a filmet. Ám amint te is rámutattál, a helyzet az, hogy a Thelma minimum két ponton (az öcs eltűnése és halála alkalmával) meglebegteti, és reális magyarázat nélkül hagyja a természetfeletti megjelenését. Ezeket egyszerűen én sem tudom szimbolikusan értelmezni, ugyanakkor, ha figyelembe vesszük a víznek mint a tudatalatti szimbólumának filmbéli megjelenését, akkor közelebb kerülhetünk e jelenetek megértéséhez.

Thelma

Nézzük meg tehát egy kicsit közelebbről a víz szimbólumát! Trier visszatérő elemként használja a tükröződő felületeket, valamint a vizet, amely – különösen befagyott állapotában – akár a tudatos és a tudattalan közötti határvonalat is jelképezheti. A film elején Thelma a jégréteg alatt úszó halakat figyeli, s később – valószínűsíthetően álmában – ide „tünteti el” a testvérét, a kórházban előidézett roham során pedig Anját is a „túloldalra”, a tudattalan világába „száműzi”, melyet nagyon szépen szimbolizál a darabokra törő ablaküveg. Az elfojtás azonban sohasem lehet tökéletes: Anja ablaküvegbe fúródott hajszálai arról árulkodnak, hogy hiába minden igyekezet, ha az üveg, vagyis a tudatos és a tudattalan közötti határvonal helyre is áll, ott marad egy apró lyuk, amely jelzi, hogy semmit sem lehet nyomtalanul eltüntetni.

A játékidő végéhez közeledve Thelma apja kihajózik, majd a teste egyszer csak meggyullad – e jelenet gyönyörűen megidézi azt, amikor Thelma meséli Anjának, hogy gyermekkorában az apja a gyertya lángja fölé tartotta a kezét, hogy megmutassa neki, milyen forró a pokol tüze –, így kénytelen örökre a víz alá merülni. Néhány pillanattal később Thelma felkel az ágyából, és a vízpartra sétál, ahonnan látja az árván maradt csónakot, s bemegy a vízbe. A vízbe, amely a tudatalatti tartalmak hordozója, s amelyben e percekben a régi énje meghal, az új pedig megszületik. A víz alá merülve Thelma újra életre hívja Anját – látjuk, amint csörög a szekrénybe zárt telefon –, s ő maga is újjászületik. Ez utóbbit azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert ekkortól válik Thelma függetlenné, felnőtté.

Thelma

Mindebből egyértelműen kirajzolódik, hogy én elfogadom Thelma természetfeletti képességeinek létezését, ám ettől még felnövéstörténetként nézem a filmet, s egy olyan fiatal lány történetének látom, aki képes egymaga kilépni a rákényszerített világrendből, és másokéból a saját kezébe venni az élete irányítását.

Fejtsük meg együtt! cikksorozatunk célja nemcsak az, hogy jót beszélgessünk tartalmas filmekről, hanem az is, hogy segítséget nyújtsunk nektek az értelmezésben. Mert vannak filmek, amelyeket nem lehet egyszerűen csak megnézni és máris érteni. Vannak filmek, amelyeket meg kell fejteni – ez pedig sokszor nem egyszerű feladat. Ugyanakkor hálás, mert ezek a filmek hozzánk tesznek valamit. Tartsatok hát velünk, fejtsük meg együtt az arra hivatott műveket!

A sorozat előző cikkei:

Fejtsük meg együtt! – Gyújtogatók

Fejtsük meg együtt! – Womb – Méh

Fejtsük meg együtt! – A vendégek

Fejtsük meg együtt! – Egy szent szarvas meggyilkolása

Fejtsük meg együtt! – A négyzet

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek