Látni kell

Jelenetek egy se veled, se nélküled viszonyból – Hidegháború (2018)

A lengyel Paweł Pawlikowski előző, Ida (2013) című alkotásával egy szempillantás alatt berobbant a köztudatba, és elismerések egész sorát zsebelte be: elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar- és BAFTA-díjat, illetve öt Európa Filmdíjat, köztük a legjobb filmét és a legjobb rendezését. Mindezek után nem csoda, hogy mindenki visszafojtott lélegzettel és elvárások egész hadával várja legújabb munkáját. A legjobb idegen nyelvű film, a legjobb rendezés és a legjobb operatőri munka Oscar-díjára esélyes Hidegháború (Zimna wojna, 2018) pedig nem egyszerűen csak megfelel az elvárásoknak, hanem túl is teljesíti őket. Pawlikowski évtizedeken és országokon átívelő szerelmi története érzelemgazdag és letaglózó, ám többet vár a nézőtől, mint azt elsőre gondolnánk.

A második világháború utáni időszakban járunk, Lengyelországban. Főhősünk, Wiktor a vidéket járja: népdalokat, népzenéket, illetve tehetséges zenészeket és táncosokat gyűjt, majd megalapítja a Mazurek népi együttest. A felvételi meghallgatáson találkozik Zulával, az elragadó és sejtelmes fiatal lánnyal, aki azonnal elvarázsolja. Bár talán nem ő a legnagyobb tehetség a jelentkezők között, Wiktor gondolkodás nélkül felveszi a csoportba, amely kezdetben autentikus lengyel népdalokkal örvendezteti meg a közönséget. A hatalom befolyása azonban őket sem kerüli el: a népdalból mindenkinek tetsző kórusmű lesz, s idővel Sztálint éltető dalok is bekerülnek a repertoárba. Ennek köszönhetően az együttest számtalan helyen vendégül kívánják látni, de Wiktort nem teszi boldoggá a siker. Úgy dönt, disszidál, csakhogy Zula nem tart vele… E ponton kezdődik el igazán a film, amelynek cselekménye és cselekményszövése egyaránt különleges.

Hidegháború

Fotó: Mozinet

A Hidegháború története majdnem húsz évet ölel fel: Zula és Wiktor életébe pillantunk, vagy inkább pillantgatunk bele, egy széttört szerelem darabkáit látjuk, a rendező pedig ehhez mérten, széttördelve, időugrásokkal tárja elénk az eseményeket. Zula a kommunista rendszerben igyekszik boldogulni, Wiktor Párizsban, útjaik azonban újra és újra keresztezik egymást. Egyszer Berlinben, máskor Jugoszláviában találkoznak, de hamar egyértelművé válik: sehol sem lehetnek egymáséi. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy a rendszer áldozatai, amit Pawlikowski remekül érzékeltet. A Hidegháború ugyanis, ahogy a címe is mutatja, a 20. századi történelmet eleveníti fel, ám nemcsak felvillantja előttünk a múltat, hanem átélhetővé is teszi azokat a nehézségeket, amelyekkel főhőseinknek szembe kell nézniük. Nemhogy egymást, még önmagukat is nehezen találják a felülről irányított világban, a felhőtlen boldogságnak tehát még az ígérete is hiányzik a filmből.

Hidegháború

Fotó: Mozinet

Zula és Wiktor között azonban sok-sok év elteltével is forr a levegő, s ezt az érzést a fejezetekre széttördelt cselekmény sem tudja tompítani. Bár a nagy időugrások kizökkentik a nézőt, nem vesznek el a szerelem, sőt a film erejéből sem. Pluszt viszont adnak! Jaroslaw Kaminski hangsúlyos vágásai bravúrosak, Łukasz Żal operatőr pedig minden újabb találkozásnál új világot teremt a szerelmesek köré. A képi világ egyébiránt lélegzetelállító: felerősíti a népdalok, zenei betétek hatását, s azt az érzést kelti, mintha a film az ’50-es években készült volna. A felmerülő problémák – a hatalom befolyása, a népiesség „művivé” változtatása és politikai célok érdekében történő felhasználása, az identitáskeresés dilemmái – viszont mondhatni, időtálló dolgok, amelyekkel minden korban érdemes foglalkozni. Pláne úgy, ahogyan Pawlikowski teszi.

Hidegháború

Fotó: Mozinet

A Hidegháború (a felszínen) egy se veled, se nélküled szerelmi történet, amelyben a zene az érzelmek szószólója. Sőt, az elbeszélés egyik legfontosabb eleme, amely a történelmi korszakot, a politikai hátteret és a szereplők érzéseit, személyiségük változásait is megjeleníti. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a film legnagyobb erőssége a zenei világa, de ha ez így van, akkor kéz a kézben jár vele a képi világ és a visszafogott, mégis érzelemmel teli színészi játék. Joanna Kulig és Tomasz Kot között az első perctől az utolsóig működik a kémia, de persze, ezt nem úgy kell érteni, mint egy tipikus romantikus film esetén… A Hidegháború ugyanis nem tipikus romantikus film, és ahogy már említettem, sokkal többet vár a nézőtől, mint azt elsőre gondolnánk. Elvárja, hogy a folyamatos kizökkentés ellenére is átéljük a drámát, hogy végig koncentráljunk, s hogy lendületes cselekmény hiányában is sodródjunk – épp, mint Zula és Wiktor.

Sokan azt mondják, a Hidegháború messze nem olyan drámai erejű film, mint amilyen az Ida volt, s nem is érinti meg igazán a nézőt, én viszont inkább azt mondom: ha a néző hajlandó eleget tenni a rendező vele szemben támasztott elvárásainak, akkor megtörténik a csoda.

Látni kell, mert különleges, lírai, letaglózó szerelmi történet. Pawlikowski egy szerelmespárt követve hiteles képet fest a történelemről, és feltárja a politika egyéni életeket befolyásoló hatását is.

A Hidegháború február 14-étől látható a mozikban a Mozinet Kft. forgalmazásában.

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek