Mi az a...?

Mi az a belső vágás?

Mikor először találkoztam a belső vágás kifejezéssel, egy műtőasztalon fekvő ember képe jelent meg a lelki szemeim előtt, és igen sokáig kellett összpontosítanom, hogy elűzzem ezt a képet. De szerencsére volt segítségem: Jancsó Miklós! Akinek mesterművei egy életre befészkelték magukat a fejembe, s most már, ha azt hallom: belső vágás, elsőként a Szerelmem, Elektra (1974) jut eszembe.

No, de nézzük csak, mi is az a belső vágás! A kifejezés rövid definíciója így hangzik: „a felvétel közben vágás nélkül létrehozott montázs”. Tudom, ez így nem lett sokkal tisztább, szóval jöjjön egy hosszabb magyarázat: a kameramozgások és a kép tágítása, szűkítése, illetve a zoom segítségével úgy változtathatók meg a beállítások (plánok), hogy a filmkép folyamatossága nem szakad meg, vagyis térben és időben összefüggő képsor keletkezik. A belső vágással alakított filmi tér-idő szerkezet realisztikusabb hatást kelt, mint a hagyományos vágás, amely esetén az egyik beállítást mutató kép mondhatni megszakad, s egy új villan fel.

Mi az a belső vágás?

Fotó: cinematheque.fr

Ezzel szemben a belső vágás alkalmazásakor a kamera megszakítás nélkül pásztázza a teret, és szinte résztvevővé teszi a nézőt, aki így szabadabban, természetesebben vehet részt a filmjelenetben, mert maga döntheti el, hogy a képen mire koncentrál.

A belső vágás alkalmazásának elterjedését természetesen a technika fejlődése tette lehetővé. „A könnyebben mozgatható kamerák elterjedésével folyamatosan lekövethető, »egybentartható« lett a szereplők mozgása, a nagylátószögű objektív használata mélységében is megnyitotta a film terét.” Mindennek pedig óriási esztétikai jelentősége van! Erre elsőként André Bazin, a filmkritika és a filmelmélet egyik legjelentősebb alakja hívta fel a figyelmet Orson Wellesről szóló, illetve a Tilos a montázs! című tanulmányaiban.

Mi az a belső vágás?

Fotó: artmozi.hu

Az a fajta filmi téridő, amelyet belső vágással alakítanak ki, a negyvenes évektől vált jellemzővé. Első markáns alkalmazói Jean Renoir és Orson Welles voltak, egyik legismertebb mestere pedig Jancsó Miklós. Az ő filmjeinek képi világa egyedülálló és realisztikus. Maguk a beállítások, a kompozíciók is „beszélnek”, a néző pedig valóban úgy érzi, hogy része a jeleneteknek, s ott sétál – például a pusztán – a szereplők mellett. Jancsó Miklós és operatőre minden egyes alkotásban megszüntetik a távolságot a film és a néző között, és megadják azt a szabadságot, hogy az ember, tekintetével „bejárja” a jelenetek terét. És ez rendkívüli élmény!

Ajánlok egy filmet a kifejezéshez: Ahhoz, hogy egy életre megjegyezzük, miről ismerhetjük fel a belső vágást, Jancsó Miklós munkásságát kell segítségül hívnunk. Én most a Szerelmem, Elektra című filmből hoztam nektek egy részletet, amelyben a kamera mint egy ember, mozog, körüljárja a teret, követi a szereplőket. Ezt a részletet látva megérezhetitek, milyen az, mikor a felvevőgép megszemélyesíti a nézőt. Tényleg rendkívüli élmény…

Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára

Kapcsolódó cikkeim:

Mi az a vágás?

Mi az a plán?

Kötelező filmek – Égi bárány (1970)

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek