Mi az a...?

Mi az a remake?

Igen-igen, tisztában vagyok vele, hogy a remake jól ismert és gyakran használt kifejezés, amely egy nagy – vagy esetleg kevésbé nagy – sikerű film újraforgatott verzióját jelenti. Tegnap épp egy ilyen mozifilmet néztem, s ahogy a játékidő letelte után sétáltam ki a teremből, annak a barátomnak a sziluettje rajzolódott ki a fejemben, aki minden új verzió kapcsán megkérdi: „Miért kell remake-et csinálni? Mármint a nyilvánvaló anyagi hasznon kívül…” Nos, ezt a kérdést talán sosem tudom egyszer és mindenkorra megválaszolni, de azért arról mesélhetek, mire jó, és pontosan mi is az a remake.

A Film- és médiafogalmak kisszótárának lényegre törő definíciója szerint a remake – durva fordításban újracsinálás – „egy korábban többnyire már nagy sikert aratott mozidarab új színészekkel, fejlettebb technikai körülmények között, esetleg megváltozott rendezői koncepcióval való újraforgatása”.

Mi az a remake?

Sóhajok (2018) Fotó: imdb.com

Az újraforgatott filmeket tehát meg kell különböztetnünk az adaptált, esetleg újraadaptált filmektől. Az adaptáció elsősorban az eredeti irodalmi – vagy zenei, színházi – anyaghoz nyúl vissza, a remake ellenben mindig az eredeti filmhez. És ha visszatekintünk az elmúlt néhány évre, kis túlzással élve arra a megállapításra juthatunk, hogy „manapság már szinte minden új film valaminek a remake-je”. Na, igen: a filmtörténet számos klasszikusát forgatták már újra. Például Josef von Sternberg A kék angyalját (Der blaue Engel, 1930), Alfred Hitchcock Psychóját (1960), Jean-Luc Godard Kifulladásigját (À bout de souffle, 1960), és, hogy a magyar klasszikusokat se hagyjam ki: a ’30-as évek imádott filmjei közül a Hyppolit, a lakájt (1931) és a Meseautót (1934). A remake-et általában új rendező és stáb készíti, de természetesen az ellenkezőjére – arra, hogy az eredeti változat rendezője forgatja az új verziót – is van példa. Nézzünk is kettőt! Hitchcock 1956-ban forgatta újra a 1934-es Az ember, aki túl sokat tudott (The Man Who Knew Too Much) című sikerfilmjét, Cecil B. De Mille pedig szintén 1956-ban az 1923-as Tízparancsolatot (The Ten Commandments).

A remake rendkívül népszerű Hollywoodban, illetve a közönségfilmeket készítő direktorok körében. Ehhez azonban hozzá kell tennünk azt, hogy bár az újraforgatott változatot a közönség részéről mindig jelentős várakozás övezi, az – sajnos vagy nem sajnos – csak ritkán éri el az eredeti film hatását, színvonalát. De mi ennek az oka? – tehetjük fel a kérdést. Az egyik legfőbb ok elég nyilvánvaló: a remake mindig az eredeti filmhez nyúl vissza, és azt igyekszik új köntösben tálalni, ám egy klasszikust túlszárnyalni nem egyszerű, sőt nyugodtan mondhatjuk, hogy lehetetlen feladat. A rendezők és a nagy stúdiók mégis ontják magukból a remake-eket, amelynek oka az én filmkedvelő barátom szerint természetesen az, hogy a nyilvánvaló anyagi haszon lebeg a szemük előtt… Ezzel némiképp egyetértek, hiszen számos silány, ötlettelen és nem méltó másolatot láttam már, néha viszont belefutok igazán értékes és hasznos (újra)alkotásokba is, amelyek láttán mindig felsóhajtok: „Na, ezért érdemes remake-et csinálni!”

Mi az a remake?

Sóhajok (1977) Fotó: mubi.com

A hasznos szót kifejtem, ez alatt ugyanis azt értem, hogy – szerintem – egy remake-nek, tehát egy már ismert és jó esetben kedvelt film újraforgatásának akkor van létjogosultsága, ha tiszteleg az eredeti előtt és még hozzá is ad valamit. Sokszor persze, a remake arra szolgál, hogy egy külföldi filmet az amerikai közönség számára is be lehessen mutatni – igen, itt most a japán eredetiből készült A körre (The Ring, 2002) gondolok –, illetve arra, hogy az alkotók a múltból a jelenkorba, vagy egy másik világrészre emeljék a cselekményt. És mindezzel nincs is semmi baj, ahogy azzal sincs, ha modern technikákkal szeretnének új életet lehelni egy már ismert történetbe. A baj akkor van, ha elfeledkeznek arról, milyen magasra tette a lécet az eredeti…

Ajánlok egy filmet a kifejezéshez: Mindezek után egy pazar remake-et, és annak eredeti változatát ajánlom nektek: Luca Guadagnino Sóhajok (Suspiria, 2018) című alkotását, valamint a horror olasz nagymestere, Dario Argento 1977-es, azonos című klasszikusát. A Sóhajok 1977-es eredetije kultikus mű, amely magában hordozza Argento sajátos, utánozhatatlan stílusának esszenciáját. E tényt szem előtt tartva álmodta meg a remake-et a Szólíts a neveden (Call Me by Your Name, 2017) című filmmel berobbant Luca Guadagnino, aki nemcsak tiszteleg az eredeti film előtt, de át is lépi – sőt, ugorja – azt a lécet, amelyet a horror mestere egyébként igencsak magasra tett.

A Sóhajok új verziójáról írt kritikámat ITT olvashatjátok.

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek