Látni kell

Mindenki gyanús… – Teljes titoktartás (2019)

Ki tette? – e kérdés köré szerveződik Régis Roinsard filmjének cselekménye. Egy világsikerű bestseller első oldalainak kiszivárogtatásáról van szó, ami amellett, hogy remek alapötlet, még jó néhány plusz kérdést is felvet. Például azt: Mérhető-e pénzben a művészet, a művészi érték? Meg azt: Szabad-e csupán a sikert és a profitot szem előtt tartva úgy bánni az emberekkel, mintha eszközök lennének? A válaszok bizonyára így is egyértelműek, a Teljes titoktartás (Les Traducteurs, 2019) azonban megérdemli, hogy megnézzük, ugyanis nemcsak kérdésekkel és válaszokkal szolgál.

„Örömmel jelentem be a Dedalus-trilógia utolsó részét” – mondja a sajtótájékoztató közönségének önelégült mosollyal az arcán Eric Angstrom, az Angstrom kiadó vezetője. És ez az önelégült mosoly vezet a bonyodalomhoz… A bejelentést követően kilenc műfordító gyűlik össze egy vidéki kúriában, ahol aztán egy páncélozott teremben asztalhoz ülnek szimultán fordítani, hogy a sikerkönyv záró kötete a legtöbb nyelven egyidőben jelenhessen meg. Elkobozzák a mobiltelefonjaikat és a laptopjaikat, nem használhatják az internetet, s fegyveres őrök figyelik minden mozdulatukat. Ám hiába minden óvintézkedés: a regény első tíz oldala egyszer csak elérhetővé válik az interneten, és egy ismeretlen zsaroló hatalmas összeget követel a kiadótól, vagy feltölti az egész könyvet, ingyen. A zsaroló kizárólag valamelyik fordító lehet, Eric Angstrom pedig kész mindent megtenni annak érdekében, hogy leleplezze…

Teljes titoktartás

Fotó: Mozinet

Az alapötlet egyébként nem légből kapott: Dan Brown amerikai regényíró Inferno című kötetén 2012-ben egy világtól elzárt fordítógárda dolgozott, hogy az több nyelven egyszerre jelenhessen meg. Régis Roinsard – oldalán Daniel Presley és Romain Compingt forgatókönyvírókkal – fogta ezt a valós eseményt, és egy érdekes, izgalmas, feszült és csavaros thrillert készített belőle.

Olyat, amely fejet hajt a krimiirodalom – sőt, az irodalom! – és a bűnügyi film nagyjai előtt, s amely nem a bűntett felderítésén fáradozik a leginkább, hanem annak lélektani, pszichológiai hátterét igyekszik láthatóvá tenni. És ez sikerül is neki, maradéktalanul! Sok minden más azonban nem…

Teljes titoktartás

Fotó: Mozinet

A játékidő eleje valami zseniális: a különböző „irányokból” érkező karakterek felvázolása, gyors bemutatása rendkívül figyelemfelkeltő, különösen azért, mert magában rejti annak ígéretét, hogy hamarosan jobban megismerhetjük őket. Ez viszont nem történik meg. A kilenc fordító – a rámenős olasz, a szabadelvű punk portugál, a gyakorlatias kínai, a hideg orosz szépség stb. – mintha csak hazája kétdimenziós zászlója lenne, pedig egyikük-másikuk még klisévé zsugorítva is óriási lehetőséget rejt magában. Az orosz femme fatale például úgy öltözik és viselkedik, mint a Dedalus hősnője, a családi környezetből elszabadult dán édesanya pedig a külvilágtól elzárva döbben rá, hogy nem azt az életet éli, amelyre vágyott. Az ilyen és ezekhez hasonló részletekben megcsillan a mélység, ám a film sajnálatos módon figyelmen kívül hagyja sokrétű és izgalmas karaktereit, ennek következtében pedig képtelen igazán mély, rétegzett és hatásos lenni.

De azért van valami, ami mélységet ad a cselekménynek: a flashbackek használata. Sőt, a visszatekintések egyenesen a film legerősebb jelenetei! És ugyancsak erős a színészi játék is, kivált Lambert Wilson, Olga Kurylenko, Riccardo Scamarcio és Alex Lawther részéről. Ez viszont nem elég. A film háromnegyedétől egymás hegyén hátán sorjáznak a fordulatok, ami nem lenne baj, ha nem tudnánk már a negyvenedik percre (vagy korábban) könnyedén kiszámítani, ki a tettes. Persze, nem csak ezt az egy kérdést kell ízlelgetni és megválaszolni, csakhogy idővel úgy érezzük, a rendező-forgatókönyvíró annyi mindent akar „megvitatni” velünk 105 percben, hogy semmire sincs igazán idő…

Teljes titoktartás

Fotó: Mozinet

Ellentmondásosnak tűnhet, mindezek után mégis azt kell, hogy mondjam: a Teljes titoktartás megérdemli a figyelmünket, ugyanis hiába kiszámítható és feleslegesen túlcsavart, fontos és örök érvényű dilemmákat vet fel, s olyan módon mesél a művészetről, az irodalomról, az alkotás és az alkotó, illetve a mű és a befogadó viszonyáról, valamint az érték és a tisztelet kérdéséről, hogy azt látni kell.

Látni kell, mert bár kiszámítható és (ennek következtében feleslegesen) túl fordulatos, fontos dilemmákat felvető alkotás, amely nemcsak a krimiirodalom és a bűnügyi film nagyjait idézi meg, hanem egy különleges vígjátékot: John Hughes Nulladik óra (The Breakfast Club, 1985) című filmjét is.

A Teljes titoktartás július 23-ától látható a mozikban a Mozinet forgalmazásában.

Kapcsolódó cikkem:

Mi az a flashback?

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek