Bár édesanyám az utóbbi időben, egészen pontosan az első személyesebb cikkem óta nem unszolt, hogy meséljek magamról, úgy éreztem, ideje ismét megnyílnom. Nyilván elküldhetnétek a búsba, meg a pszichológus kényelmes ágyába, hogy inkább nyíljak meg ott, de azért én remélem, nem bánjátok, ha újfent mesélek – nem egy filmről, hanem magamról. Vagyis magamról és az írásról, amely – gondolom, észrevettétek – a lételemem.