Vakrandi – I. fejezet

Az I. fejezettel folytatódik a Vakrandi!

I.

Akkor az első szerelmemmel kezdem. Igazi anyámasszony katonája volt. A konzervatívabbak úgy mondanák: amolyan istentelenül nőies férfi, aki előbb pattan fel a székre egy egeret megpillantva, mint a párja – nem mintha nekem bármikor is eszembe jutott volna ilyesmi. Tinédzserként találkoztam először és utoljára egy kósza egyeddel, s nyeszlett termetemből adódó, nyilvánvaló aranyosságomat mindörökre eltörölve hidegvérrel zúztam porrá apró csontjait egy műanyag lapáttal. Huba dermedten állt, mint aki épp a világmindenség ellen elkövetett bűntettek összességét nézi párhuzamos gyorsmontázsban, majd magához térve sietve kinyitotta az ajtót, és a kezembe nyomta az ölésre használt célszerszámot a rajta pihenő tetemmel, mintegy búcsúajándékként. Azt hiszem, az volt a legkönnyebb szakításom.

Belső. Hrabal söröző

            Megannyi másik után, most, harminckét évesen itt ülök ebben a dohos sörözőben, amely kívülről az anyai nagyanyám düledező gyermekkori házának, belülről a bátyám erős szagú alkohollal bőségesen megöntözött, alacsony mennyezetű, sötét albérletének tetszik. A városban egyedül itt árulnak cseh söröket, ám én a száraz fehérboron kívül semmilyen alkoholt nem tudok jóízűen meginni, tehát nem az itallap tüzetes átvizsgálása segített eldönteni, hogy ezen a helyen ajánljam magam. Sokkal nagyobb szerepet játszott a dologban, hogy egyetemistaként legalább heti egyszer megfordultunk a barátokkal itt, a Hrabalban. Kibeszéltük a vágyainkat, a gondjainkat, a kétségeinket, a hallgatótársainkat, s ha nem figyeltek, az asztal túlsó felén ülőket is; néhány pohár után gátlástalanul jártunk egyik faltól a másikig, hogy szemügyre vegyük a kifüggesztett képeket; és ettük, ettük a pácolt hermelint, amit az étlapon sör mellé kínáltak, s megjelöltek két kis csillaggal. Azokat nézve minden alkalommal úgy éreztem, rangomon felüli fogást fogyasztok, ráadásul igazán jutányos áron kilencszázötven forintért. De talán mégsem az emlékek sarkalltak arra, hogy ma idejöjjek, hanem az a tábla – Irgalmasok utcája –, mely a sarki házon díszeleg, és minden alkalommal, mikor erre jövök, elhiteti velem: nem lesz semmi baj. Egy ideje ezt ismételgetem. S várok. Arra a férfira, akiről első pillantásra tudhatom: megfelel az elvárásaimnak.

            A randevú előtti órák és percek a családom nő tagjai számára az önzésről szólnak. Mikor az unokanővérem először találkozott a férjével, a rikítóan rózsaszínre festett szobában, a csillárra akasztott, megszárított ballagási csokor alatt, a tükörrel szemben álltunk négyen: ő, az anyja, az anyám és én, s egymás tükörképéhez beszélve azon tanakodtunk, vajon mennyire lesz jóképű és előzékeny, kellően fehér-e a fogsora, kellemes-e a lehelete, a hangja, s tényleg olyan magas-e, mint amilyennek levélben mondta magát. Tényleg olyan magas volt. Pont, mint Huba annak idején, mikor a barátnője voltam. Ahogy elképzelem, látom is magam előtt, akár, ha most találkoznánk először vagy újra.

           Itt is van, sietve nyitja az ajtót, s a csípője úgy ring, ahogy az enyém szokott séta közben – ez régen nem tűnt fel, pedig gyakorta sétáltunk, néha akként, ahogy a bandába verődött lányok, akik szórakozásból beszámolnak, és egyszerre lépnek, mindig ugyanazzal a lábukkal. Könnyed léptekkel közeledik az asztalom felé, majd köszönés nélkül foglal helyet velem szemben. Kezet nyújt, én zavaromban a nyakamból kicsusszanó sálat igazítom, kerülve a szemkontaktust, erre csüggedten elhúzza előlem a karját, és kér egy hosszú kávét tejszínnel. Amíg beszél, vizsgálgatom őt, és mint aki fülön csípett egy tolvajt, elmosolyodom, miközben az ujjaimat lentről felfelé végighúzom a bokámnál összegyűrődött harisnyámon, s észreveszem, hogy egyforma cipőben vagyunk.

Belső. Huba gyerekszobája/Gimnázium díszterme/Vasút sor 13. első emeleti lakás

– Most mi bajod van? – rezzen meg bennem az emlék. Néhanap eszembe jut, szerencsére azonban nem esik nehezemre elvonatkoztatni tőle. Ha erősen pislogok, eltűnik, ezért most is így teszek, de a filmem pereg, és én nem csak nézem, teljesen belemosódom. A Hrabalból seperc alatt Huba gyerekszobájában találom magam. Harminc négyzetméternyi kékség, a falakon a dédszülőktől örökölt festmények, amelyek ilyen-olyan módon a tengert ábrázolják; Hubát nem mozgatja meg a végtelen víz látványa, egyszerűen csak illik az Adria-kékhez. A tér közepén fejmagasságig lógó, Pestről rendelt, rombusz alakú, fröccsöntött műanyag csillár, tőle jobbra króm lábakon álló gardrób- és könyvszekrény, balra íróasztal, mellette saroktámlás heverő. Nincs, aki ne irigyelné ezek bármelyikét vagy a szintén Pestről szerzett sportzakókat és pulóvereket, melyek még nemtörődöm módon félredobva is tekintélyt sugároznak.

– Honnan veszed, hogy bajom van? – hallom vissza saját magam.

– Ismerlek.

– Nagy szart ismersz – ezt mondtam. Nem voltam káromkodós fajta, de ez akkor kellett oda, nehogy véletlen valahogy kicsússzon helyette a buzi. Annyiszor hallottam már azelőtt, hogy egész megszoktam, szinte ráállt a szám. De ha kimondtam volna, biztos összetörök, amiért én tettem meg először. Választottam hát egy másikat a hirtelen felmerült tucatnyi szitokszó közül, és beleengedtem az újonnan megtapasztalt dühöt, amihez kétségkívül jobban passzolt volna valami hosszabb és hangzatosabb, valami olyan, ami kifejezi: teljes szívemből gyűlölöm, annak viszont örülök, hogy soha többé nem lesz már dolga lánnyal.

            Másnap kezdődtek a szóbeli érettségik, s mivel az osztályunk legfőbb célja a megye legjobb eredményének elérése volt, igyekeztem a szerelmi csalódást a magyar tételekbe fojtani – a bizottság elé érve azonban azt is elfelejtettem, összesen hány darab volt. Próbáltam időt nyerni, mielőtt húzok: elsimítottam a vállamon a matrózblúz gallérját, beleittam a szénsavmentes ásványvízbe, melyet bevittem magammal, s mohón nyeltem a könnyeim, amelyek újra és újra előbukkantak a szememből, amikor felidéződött bennem, ahogy megláttam Hubát Dáviddal, a padtársammal csókolózni. Az asztalra helyezett tételek felett jobbra s balra húzva a kezem mély levegőt vettem… A többi kiesett. Csak arra emlékszem, hogy miközben szavaltam: „Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem / s azt is tudom, hogy el kell mennem innen. / de pattanó szivem feszitve húrnak, / dalolni kezdtem ekkor azúrnak, / annak, kiről nem tudja senki, hol van, / annak, kit nem lelek se most, se holtan.”, rájöttem: most kell felnőni. A nagyanyám barátnője, a Nusi néni mondta mindig anyámnak, gondolom, azért, hogy rávilágítson, elkényeztetett vagyok: hatalmas pofon kell a gyereknek, csak míg azt kiheveri, tud úgy felnőni, hogy igazából észre sem veszi. Jóllehet, azt is mondta, hogy idős kora ellenére azért olyan szép a bőre, mert a saját pisájában fürdik – hogy pontosan idézzem –, de én azért csak hallgattam rá. És különben is, az idő rettentő sok mindenre képes; gyógyít, megold, segít, éretté tesz, szóval én egyetértek: mindig hallgass az idősebbre!

            Végül a matek kivételével mindenből ötöst kaptam – mint egy diadal, hiszen Huba kettőből is bukott. Anyám ki is fejtette: ezt teszi a C osztály, milyen szerencse, hogy engem az A-ba írattak! Azon rég túl voltunk már, hogy rangon alulinak tekintsék Hubát a tanulmányi eredménye miatt, ezért széles mosollyal pakoltak az ünnepi süteményből a Kékesi családnak. Őszinte kedvesség volt, amelyet odafelé kidobtam az első kukába.

– Gratulálok, kislányom – mondta Irma, mikor betessékelt az ajtón. Látszólag a legkevésbé sem érdekelte a fia kudarca, per pillanat sokkal jobban foglalkoztatta a gondolat, micsoda nagyvadat lőttek velem.

– Köszönöm – válaszoltam összekulcsolt kézzel, és lesütöttem a szemem. Azóta csinálom ezt, mióta harmadikosként elkezdtem a hittant. Roland atya tanította azt, elsősorban a lányoknak, hogy ha megdicsérik őket, kulcsolják össze a kezüket, és nézzenek a lábuk elé – ezzel szelídséget sugároznak, s egyben hálát adnak Istennek. Sosem értettem, miért nem lehet inkább felfelé nézni, de különösebben nem is izgatott. Eleinte figyelmen kívül hagytam a leckét, csakhogy a mozdulatsor az évek során automatizmussá vált, s én sokszor akkor is a cipőm orrát bámulom, ha nem érdemlek dicséretet.

– Huba a szobában van, menj csak – mondta Irma – akinek az arcára, az alkatára, sőt, már a hajszínére sem emlékszem – ereszkedő hanglejtéssel, megengedőn, ahogy az anyám szólt régen, mikor nem akart elengedni a buliba, mégis megtette.

            Lassan, szaggatott ritmussal sétáltam végig a szokatlanul hosszú folyosón. A falakon függő, nyilvánvalóan méregdrága festményeket nézegettem, mert tudtam: utoljára botorkálok a hatalmas Kékesi-lakásban. Alagút a halál felé – kerestem valamit a képzeletemben, ami hasonlatos a szűk térhez, ekkor azonban megtorpantam egy pillanatra, és gondolatban újból elveszítettem a szüzességem.

– Szólj, ha fáj.

– Most fáj – válaszoltam, s csak annyit kértem, a száját szorítsa végig az enyémre. Így történt: ott kínlódtunk, szánkat összepréselve. Én szenvedtem a lassú, szaggatott mozgás előidézte fájdalomtól, Huba pedig nem értette, miért nem érzi, amit a közbeszéd szerint már az első alkalommal éreznie kell – ez utóbbit csak gondolom, mivel sose mondta, ugyanakkor látszott rajta.

            Ennek ellenére jobban nem is járhattam volna. Huba a megtestesült gyengédség telis-tele érzékenységgel és a másik iránt való nyitottsággal, alázattal. Nemcsak az ágyban, mindenhol. De épp elég lenne az ágyat említeni. A húszas éveinkhez közeledve úgyis többször voltunk benne, mint a kortársaink. És többször, mint ahányszor egy homoszexuális fiú egy heteroszexuális lánnyal teszi. Már, ha teszi valaha. Ebbe egyébként sosem merek igazán belegondolni. Azt érzem, már a képzelgésem is túl van minden határon, s a negatív felhang, amellyel nem tudok mit kezdeni, önmagában is utálatossá tesz. Ezt elkerülendő tudatosan távolodom az ágytól: a közösen átélt élmények közül legszívesebben azokat veszem számba, amelyek az iskola területére, kivált az udvarra koncentrálódnak, és a csókokat, öleléseket, kézfogásokat őrzők helyett csak azokra a képekre közelítek rá, melyeken ugyan kedélyesen mosolygunk, mégis méteres távolságot tartunk egymástól.

– Még mindig haragszol? – kérdezte a folyosó végén állva, kijózanítva a szüzességem elvesztésének élénken fájó emlékéből, meg azokból, amelyekben nincs egyetlen csók, ölelés vagy kézfogás sem.

– Ami azt illeti, igen – jelentettem ki, felbátorított a köztünk lévő távolság.

            Nem mert visszakérdezni, ám fogalmam sincs, tudta-e, miért is haragszom. Az utolsó üdvözlő csók előtt betoppant az életünkbe egy egér, amelyet a szemem sarkából megpillantva feléledt bennem a megcsalás keltette düh, és akkor először nem gyereknek, kislánynak, iskolásnak, jótanulónak, kamasznak vagy ballagónak, hanem ragadozónak éreztem magam, és valahol mélyen biztos voltam benne: ha megölöm azt az állatot, kicsivel minden könnyebb lesz. Nem is gondolkodtam tovább, fogtam a hozzám legközelebb eső tárgyat, egy kék műanyag lapátot, amelyet bizonyára Irma néni felejtett a szobában takarítás után, és egyetlen jól irányzott mozdulattal agyonütöttem az egeret, pedig gyerekként három Fülöp nevezetű hörcsögöm is volt, tehát nem vall rám az effajta viselkedés. Huba teljesen megmerevedett, még azt sem tudta kinyögni: menj el! Émelygéssel vegyült zavarában lekapta a körzőt az íróasztalról, leemelte a babakék lapátot a döglött állatról, s a körző hegyével próbálta ráseperni. Oda se nézett, rám is csak futólag; mihamarabb túl akart lenni az egészen. Lehajtott fejjel helyezte a kezembe a lapátot, rajta a tetemmel, és elkezdett az ajtó felé hátrálni. Ki akarta nyitni, de észrevette, hogy már nyitva van, így futva indult a fürdő felé, hogy belehányhasson a mosdókagylóba; nem ment neki. Csak öklendezett, mivel akaratlanul is felidézte a párcentis emlős felszakadt bundájának és kilógó belső szerveinek látványát. Néztem, ahogy mind jobban összegörnyed; mintha önmaga tehetetlensége köszönt volna rá az egérről, akinek a saját életéről sincs joga dönteni, s csak akkor bújhat elő következmények nélkül a lyukból, ahol viszonylagos biztonságban meghúzza magát, ha senki sem figyeli. Megsajnáltam, de túl mérges voltam hozzá, hogy bármit is szóljak.

            Magyarázat és köszönés nélkül jöttem el tőlük utoljára, és egészen hazáig vittem a lapáton heverő áldozatomat. Ötletem sincs, milyen indíttatásból, talán hirtelen lelkiismeret-furdalás tört rám, de útközben mesélni kezdtem neki: a városunkról, ahol bizonyosan meglátta a napvilágot; a Nádasdyakról, akik a 16–17. században itt múlatták az idejüket, az esetleges egércsaládjáról, amely hozzá hasonlóan nyilván szarik a vár egykori uralkodóinak történetére; az érettségiről; a tanulmányi eredményeimről; Hubáról és természetesen magamról is. Arról, hogy nyolcadikban a helyi gimnázium C osztályába akartam jelentkezni, hogy a továbbiakban is az általános iskolai barátaimmal legyek, s vég nélkül vitáztam anyámmal, akinek meggyőződése volt: oda csak azoknak a gyerekei mennek, akik megbuktak nevelésből. Félve kérdeztem meg, hogy egyetemet és szakot ugye majd választhatok egymagam, anyám pedig ennek hatására úgy érezte, ideje megkapnom az első atyai pofont. Mivel azonban apám üzleti úton volt, ő meg nem híve az ilyesminek, kinyitotta az atlaszt a Magyarország-térképnél, kivette a körzőt a tolltartómból, leszúrta a városunkhoz, rajzolt egy nem túl nagy sugarú félkört, beletámasztotta a mutatóujját, és azt mondta: na, kisanyám, te akartad! Választhatsz, ezen belül! Rémlik, hogy magyarázott még valamit, de azt már nem adtam tovább az egérnek, helyette elneveztem Fülöpnek, és ernyedt mancsát a körmömmel óvatosan megpöckölve nyugtattam magam: ő bizonyosan megérti, miért fogom egész életemben utálni azt a rohadt körzőt. Továbbá, remélhetőleg a bocsánatát is elnyerem – lévén, a sorstársaival ellentétben az ő halálához nem fertőzésektől való félelem vagy undor vezetett, s ez akárhonnan is nézzük, különleges dolog. – Jól összebarátkoztunk – jegyeztem meg neki, s miközben a házunk előtti kukába, a Hubáéknak szánt dobostorta mellé csúsztattam, végre kimondtam mindent, amit addig képtelen voltam. Még káromkodtam is, bőségesen, a pokolba kívántam Hubát, és a józan eszemet teljes őszinteségre cserélve félhangosan arról kezdtem beszélni: most majd évekig azon fogok gondolkozni, hogy a kapcsolatban ő-e a fiú vagy a lány. – Basszus, biztos a lány lesz – mondtam, és határozottan lecsuktam a szemetes fedelét, rá mindenre, amit legszívesebben örökre eldobtam volna. Anyám Fejér megyén remegő kezére, az egér roppanó csontjaira, az első szerelmem Dávid szájában mozgó nyelvére s a félelemre, hogy anyám a szokásossal vár haza: hogy vagy?

            Úgy történt. Amint az első emeletre értem, nyílt az ajtó, s felhangzott a kérdés, amelyre mindig is tudtam: röviden és lényegre törően kell válaszolnom, különben számos másik követi.

– Huba és én szakítottunk, mert megöltem az egeret, amelyik a szobájában mászkált. De ha nem teszem, akkor is szakítunk, mert a fiúkat szereti. Pontosabban a padtársamat, a Dávidot. Amúgy jól vagyok – hangzott a fejemben a felelet. Anyám csak az első és az utolsó mondatot kapta meg belőle. Rögtön jött is a kérdés, miért öltem meg egy egeret, ha búcsúkor a nagyinál a csirke nyakát se voltam képes elvágni? A szakítás tényén rögvest túllendültünk.

            Már a kislámpával megvilágított íróasztalnál ültem, mikor átölelt, és a fülembe súgta, hogy sajnálja, ami történt, és bármi is legyen az, ő kész meghallgatni engem, ha majd én is kész vagyok rá. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy egye fene, elmondok neki mindent, de jobbnak láttam hallgatni; gondolatban újfent lecsuktam a kuka fedelét.

Belső. Hrabal söröző

– Nem gondoltam volna, hogy valaha is feladsz egy társkereső hirdetést! – szólal meg Huba, majd azonnal elhallgat, hogy máris elkezdhessek magyarázkodni, de a múltunkból felocsúdva egyetlen, a jelen helyzethez megfelelő szó sem jut eszembe. Lassan forgatom a fejem, a söröző falait nézem, melyek hullámzással jelzik: közel az ájulás. Tervezem is, balra vagy jobbra lenne-e jó dőlni, ám akkor félbeszakít a következő kijelentés: – Jó látni.

– Téged is – felelem, és máris elözönlenek a kérdések, miszerint jól van-e, egyedülálló-e, s ha nem, ő-e a lány, de nem mondok egyebet, csak kétszer halkan: téged is.

– De tényleg, mit keresel itt? Az igazit?

– Valahogy úgy – válaszolok. Értelmetlennek és feleslegesnek tartom ezt a kérdést, de nem jut eszembe jobb, hát hasonlóan kérdezek vissza: És te?

– Talán ugyanazt. Téged – mondja, a szívem kalapálni kezd, pedig tudom, hogy heccel. Viccesre vette a figurát, olyankor mélyebb a hangja.

– Ez esetben tiéd a szomszéd asztal? – kérdezem, s a nyakamat piszkálom és elképzelem, ahogy a körmöm által húzott vonal pirosan kirajzolódik. Huba bámul, szinte érzem, ahogy a tekintete végigsiklik rajtam, akárcsak az első alkalommal, mikor egyedül vetkőztem le, s ő csak nézett.

– Jó, hagyjuk ezt! A hirdetés miatt jöttem. Hogy találkozzam veled – jelenti ki magabiztosan. Sosem tapasztaltam tőle ezt a hangsúlyt, holott tetszett volna. Tetszik. Nem is tudok kellő határozottsággal reagálni rá.

– Miért?

– Mert más körülmények között sosem találkozunk. Vagy ha mégis, akkor olyan alkalmatlan pillanatban, hogy lehetőségünk se lenne megkérdezni, mi újság, csak elsétálnánk egymás mellett az utcán.

– Igazad lehet. De akkor, kapva az alkalmon: mi újság?

– Mondanám, hogy minden a legnagyobb rendben, de annak semmi köze nem lenne a valósághoz.

– Akkor mondd azt, ami valójában van.

– Anya meghalt fél éve. Aztán apa is, csak három hónapot húzott rá – hadarja el, könnybe lábad a szeme. Részvétet érzek, a kezét is megfognám, és óriási erőfeszítésbe telik, hogy ne érdeklődjem: „őket is a rák vitte el, mint az én összes nagyszülőmet és a keresztapámat? Vastagbél netán vagy hasnyálmirigy? Ki írta meg a többi közül igencsak kilógó gyászjelentést? S ki segített intézni a temetést? Koporsós volt, vagy valamelyiküknél, esetleg mindkettőjüknél a hamvasztást választotta? A köztemetőben vannak, ugye? Bánná, ha vinnék virágot?”, de nem tudom, mivel kellene indítani, meglehet, inkább a gyásszal, ezért róla kérdezek.

– Hogy viseled?

– Nem tudom. Valamivel jobban, mint az apám. Miután elvitték anyát, be se tudott menni a hálószobába. Nem evett, nem aludt, nem járt dolgozni. Az ajtót se nyitotta ki, a telefont se vette fel senkinek. Hozzám is csak akkor szólt, ha valamiről harmadszor is megkérdeztem. Attól féltem, felakasztja magát a padláson, vagy beszed egy csomó gyógyszert. Folyton ellenőriztem, napjában többször is rányitottam kopogás nélkül, ahogy ő csinálta velem, mikor kamasz voltam. Szerintem amúgy mindig is sejtette…

– Mit?

– Hogy meleg vagyok – mondja. Szépen hangsúlyoz, mintha csak az apjának mondaná. A szemembe nézne, de képtelen rá, szégyelli magát, de ezért nem hibáztat senkit, holott kellene, az egész világot. – Persze, lehet, hogy tudta. És ha tudta, akkor biztos, hogy így is szeretett. Vagy ennek ellenére. De azt hiszem, azt sem tudom, hogy szeretett-e egyáltalán.

– Tudod, hogy szeretett. És egyébként is: keveseknek volt olyan szép és gondtalan gyerekkora, mint neked – nyögöm ki a hülyeséget, mielőtt gondolkodnék. Öt másodperc is elég lett volna, hogy rájöjjek, fogalmam sincs, milyen lehet egyedül maradni az igazsággal, a félelemmel, mások rosszallásával és a beláthatatlan következményekkel a kékre festett gyerekszobában.

– Igaz, szép volt és gondtalan. És hazugság. Téged is évekig cipeltelek haza…

            Válaszolnék valami bántót, de feleslegesnek érzem. Nincs kedvem vitatkozni és bizonygatni, hogy meglehet, én egyedül, de én igenis megértettem volna. – Rég magam mögött hagytam a tinédzserkort, alig látok el a szakításig, a döglött egér nem feledhető látványa sem kavar fel, legalábbis nem jobban, mint a kötelező békaboncolás emléke. Nemde? – csitítom magam, s flegmán, tömören vágok vissza, valóban, aztán mosolyra húzom a szám, és a továbbiakban szenvedő szerkezetet használok, hogy azért valahogy éreztessem a sértődöttséget. Mindez fel sem tűnik neki. Folytatja.

– Utánad még volt egy lány… – mély levegőt vesz, beenged a képzeletébe, s én unszolás nélkül lépek be a nyíló ajtón.

Belső. Huba első albérlete/Huba saját lakása

            A Hrabal fényei fokozatosan elhalványulnak, az előttem húzódó fal mozgóképpé változik – olyanná, amely nem elégszik meg nézője figyelmével, a teljes jelenlétét követeli. Ott ülök tehát egy kihúzott kanapén, a szobában, ahol Huba mellett már az utánam következő lány foglal helyet; egészen közelről látom őket. Mindkettejük lába felhúzva, kezük összekulcsolva, maguk elé merednek. Valamilyen zene szól, vagy a tévé, esetleg egy film megy, nem tudom, a hang forrásának háttal vagyok. A volt barátom elé hajolok, a szemébe nézek. Látom, ő csak beszélgetni akar. A molett csaj ellenben a szeretkezést várja. Egy ideig nagyon izgul, elképzeli, milyen lesz, közben gondolkozás nélkül locsog, aztán elhallgat, jelzésszerűen. Mint aki unatkozik. Mikor már valóban unja a várakozást, hatvanegyig felsorolja a prímszámokat, majd elénekel magában néhány népdalt – látom, azt hiszi, a Tavaszi szél is az. Huba ekkor felé fordul, átveti fölötte a jobb karját, megtámaszkodik, a szemébe néz, kicsit oldalra dönti a fejét, és óvatosan szájon csókolja.

            Olybá tűnik, ezt nem muszáj néznem, érzem, az én döntésem, hogy elsétálok-e vagy maradok. Az előbbit választom. Ámbár érdekelne, mit láthatnék, s mit éreznék a látottak hatására, a kíváncsiságomnál azonban erősebb az attól való félelmem, hogy valami olyan kerülne a szemem elé, amit, ha nem temetek elég mélyre, később könnyűszerrel felbukkan. Így hát a kanapét mutató képet elhagyva a nappaliba megyek, s a csókot magamban jó mélyre ásva felmérem a környezetet. – Úgy tudtam, hogy lakberendező lesz! – örvendezem, egyik helyiségből a másikba érve irigykedem a skandináv stílusú belbecsre és a több mint száz négyzetméterre, a családi vagyonra, majd visszatérek a konyhába, és elhatározom, hogy főzök egy teát. Alig ismerem fel a futurisztikus konyhában, a sok beazonosíthatatlan tárgy közül melyik a vízforraló, Huba közben mellém lép, és remegő kézzel törölgetni kezdi a pultot.

Belső. Hrabal söröző

– Figyelsz egyáltalán? – ránt vissza a Hrabalba.

– Persze – felelem, de nyilvánvaló, hogy hazudok. A körmeit, a kézfejét, a karját, a nyakát, a mellkasát, a hasát nézem, és ámulok az ízlésén. Tökéletes méretű ing, színben hozzáillő csokornyakkendő, formára vágott szakáll, optikai szemüveg a legutolsó divat szerint kiválasztva. Nincs, aki ne irigyelné.

Belső. Huba lakása

– Beadnád a borotvámat? – üti meg a fülem a kérdés, a választ elnyomja a teafőző sípolása. A főzőlapról a mellette fekvő fa edényalátétre helyezem a kannát, s a konyhából a fürdőbe sétálok, végig egy szokatlanul hosszú, sajátosan ismerős folyosón. Szorosan előttem halad valaki borotvával a kezében. Mintha én lennék, de ilyen sűrű párában még a saját alakomat sem ismerném fel. Tizenhetet lépek két különböző járólapon, majd jobb kezemmel a zuhanyfüggönybe kapaszkodom, előre nézek, nyújtom a bal kezem, Huba kiveszi belőle a borotvát.

            Vaknak érzem magam, kiszolgáltatottnak, olyannak, aki menni akar, de nem hagyják, amíg nem látja meg végre, amit kell. Rövid, középen hosszabbra hagyott sötétbarna haj; magas homlok; zöld szemek; döbbenetesen hosszú pillák; pisze orr; hibátlan, fehér fogsor; gondosan karbantartott, simára borotvált test; hetvenhat kiló; aranybarna bőr; széles váll; kiálló szegycsont; lapos has; hetykén kiálló csípőcsont; hengeralakú hímvessző; szoros combizom; kerek térdkalács, kecses boka, lapos lábfej.

Belső. Hrabal söröző

– És most van valakid? – lépek át könnyedén, kíváncsian a valóságba. Hirtelen meztelennek látom Hubát, ezért el is kapom a tekintetem a kulcscsontjáról, jobbra nézek, és meglepetten veszem tudomásul, hogy egészen megtelt a söröző.

– Van. Közgazdász – mondja, s nekem beugrik, milyen nagyon utáltam munkanélküliként világunk azon vonását, hogy a legtöbb helyzetben azt közöljük először, ki mivel foglalkozik, de ha nem is így történik, elég hamar előkerül az erre vonatkozó kérdés vagy kijelentés.

            Elragadtatottan folytatja. Hallgatom az ismertetőjét, mely által kirajzolódik előttem a tökéletes társ arca. Az övé. Kezdek dühös lenni magamra, amiért azt gondolom, talán nem ártana csak még egyszer megpróbálni. És még mindig haragszom rá, pedig az érettségi idején azt hittem, mostanra már nem fogok. Azt hittem, túlleszek rajta. Túl is vagyok. Csak a düh, az valamiért itt maradt velem. Mintha valaki egy körzőt vágott volna a szívembe, és kirajzolta volna a vonalat, amelyen túl nem mozdulhat, és hiába nincs se tapintható heg, se semmilyen látható jelzés, a düh bizony nem mozdul. Azért figyelek rá. Ízlelgetem a szavait. Irigylem az életét. Azt mindenképpen, hogy velem szemben neki van. Én a magánélet helyett egy társkereső hirdetést tudok felmutatni, és ami még ennél is rosszabb: jelen pillanatban ez cseppet sem érdekel. Csak ő.

– Miért szakítottál velem? – vágja el a saját mondandóját.

– Azt hittem, nem volt egyértelmű, ki szakított. De, ha így szól a kérdés, akkor egyértelmű a felelet. Megcsaltál. S ne kérd, hogy én mondjam meg, ki volt az a bizonyos harmadik.

– Bassza meg, a Dávid! – idézi fel élete első igazán érzéki tapasztalását. Elvörösödik, amiért bazdmegozott, de nem tud túllépni a kimerevedett képen, melyet a fantáziájában évek óta, végtelenítve töröl és előhív, töröl és előhív. Áll az iskola kerítése mellett, vele szemben, olyan harminc centire a kőszegi bentlakásos iskolából év közben átiratkozott Dávid, aki annyi sóvárgás után végre megkérdezi, hogy megengedi-e, s miután igennel felel, megcsókolja – hosszan, szenvedélyesen, ahogy akkor csinálta, mikor rajtakapták a kollégiumban az emeletes ágy felső szintjén Gergővel, és mivel az ügyelő reakcióját látva egyértelmű volt, hogy a kis buzikat kicsapják, újabb csókkal tetézte a bajt.

            Huba szereti nézegetni ezt az emléket. Összefut a nyál a szájában, a szíve zakatol, a hasizma megfeszül. Látja a százhetvennyolc centis, sportos alkatú fiút, amint kosárra dob, érzi nedves hajának, izzadt hátának nyirkosságát, mellkasának rakoncátlan fel-le mozgását, tenyerének puhaságát a nyaka bal felén s a fülcimpáján, ajkát a sajátján, nyelvét a szájpadlásán. Boldog. Ettől a képtől mindig az. Aztán szomorú. Mert, hogy mi lett a gimnázium után Dáviddal, azt ma sem tudja.

– Tényleg, mi van vele? – kérdezem könnyeden, mintha nem is haragudnék.

– Elköltöztek Szabolcsba. Ennek már tizenöt éve. Egyetlen levelet se írt, pedig együtt vettünk levélpapírt, hogy majd azon írunk egymásnak, s egyből felismerjük. Mindegy – törli ki sokadszorra az imádott képet. Kérdezne rólam, de úgy érzi, a hirdetés mindenre magyarázat, és az eltelt idő ismerete mit sem változtatna azon, ahogy most gondol rám. – Sajnálom, hogy bántottalak. Meg ezt is – kér bocsánatot, s feltűnően körbemutat, hogy még véletlenül se értsem félre: a társkereső hirdetés szánalmas dolog.

– Nem kell – válaszolom, ám hirtelen leplezhetetlen szomorúság lesz úrrá rajtam. Huba biztatóan megszorítja a kezem; a karikagyűrűjének érintése ismét átúsztat az ő világába.

Belső. Huba lakása

            A reggeli kávét issza, újságot olvas. A hatodik oldalon, a gyászhíreken mindig elidőzik: az anyja anno be is karikázta a távoli ismerősöket, akiknek a családja szájára veszi az embert, ha nem teszi tiszteletét a temetésen egy helyes kis koszorúval. Fel is merül benne, hogy a gyerekorvoséra el kéne menni, de akkor kiszúr egy társkereső hirdetést, s belé hasít: ez én vagyok.

Belső. Hrabal söröző

– Miből jöttél rá, hogy én rejtőzöm a gyászhírek melletti hasáb tetején?

– Megérzés volt. És ígérem, nem maradok sokáig. Csak tudni akartam, jól vagy-e.

            Nem válaszolok, mert nem tudom, a szemébe nézek, kissé oldalra döntöm a fejem, és felidézem a közös emlékeinket. Szélsebesen pereg előttem négy év, mely bizonyos szempontból jelentéktelennek tűnik, mégis alapjaiban határozta meg azt, aki most vagyok. Sosem mosom le magamról a tényt, hogy az első szerelmem hazugság volt; és az se számít, hogy ezzel nem vagyok egyedül. A szüzességem elvesztése épp oly méltatlan, mint azoké a lányoké, akiket utána elfelejtettek felhívni, de a sorsközösség sem jelent vigaszt nekem. Vagy tudom is én, de ha visszagondolok, csak a kínlódás jut eszembe, az alhasi fájdalom, Huba semmibe meredő tekintete, s az összetapasztott szájak. Hányingerem van. Hiába idézem fel gyorsan az évenkénti állatkerti sétákat vagy azt, mikor együtt tanultunk főzni, és mosogatószert öntöttünk az elrontott rántottába. Az egymásba karolva iskolába járás és a szalagavatóra gyakorolt keringő sem elevenedik meg olyan élénken – pedig mindkettőt szerettem –, mint az a jelenet, amely a másodperc töredéke alatt felülírja a sok másikat, s amelyet képzeletben folyvást kidobok az egér és a dobostorta mellé, az első kukába.

– Minden rendben? – kérdezi. A nyakkendőjére koncentrálok, félhangosan mantrázom: nincsen semmi baj, immár a kukában az összes emlék, de magamat érzem szemetesnek. Szédülök, verejtékezem, remegek, s a szívem döngeti a mellkasomat – az apám vagyok a konyhaasztal tetején.

– Ki kell mennem a mosdóba – válaszolom öklendezve. A torkomban összegyűlik a tinédzserkori düh, s tudom, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy valaha is megszabaduljak tőle. Pedig csak ki kellene egyenesedni. Talán semmibe sem kerülne.

 

A Vakrandi prológusát ide kattintva olvashatjátok: Vakrandi – Prológus