Vakrandi (kisregény)

Vakrandi – II. fejezet

A II. fejezettel folytatódik a Vakrandi!

Vakrandi

Fotó: pixabay.com

II.

Belső. Hrabal

            Mire végzek, már Krisztián ül az asztalnál. Messziről nézem. Háttal van nekem, nem vesz észre. Én sem szeretném őt, de lehetetlennek tűnik másként cselekedni. Minthogyha a múltam egy elnyűtt párna lenne, amelyet valamiféle hatalmasság valamilyen általam még nem ismert céllal a fejemhez csapott volna, s nem futamodhatom meg, állnom kell a pelyhek rendületlen hullását, hogy jól szemügyre vehessem mindegyiket, melyet önszántamból választottam párnatölteléknek. Így teszek. Az asztalom felé tartva a hegyes végű tollpihéket képzeletben puha konfettivé varázsolom, s elgondolom, milyen szép is volna, ha a következő tíz percben, fél órában senki se létezne, akinek nagyobb hatalma van nálam.

            Nem színlelek meglepődést, sem örömöt, azt végképp nem, egykedvűen foglalom el a helyem, és higgadtan üdvözlöm: – Szervusz, Krisztián. Ő elfelejt köszönni. A székét rögvest az enyém mellé húzza – nem kedveli a távolságot. E környezet igazán kedvez neki: a tér és az idő is kedv szerint nyúlik, s ami esetében fontosabb, rövidül. Egyetlen mosolyban több évtizednyi kacaj fér meg, és csak az Isten sejti, hogy egy pislantással mely múltban átlépett küszöbön lendül át az elmélkedő. Nem ellenkezem, inkább kedvességet, kézcsókot álmodom, de, hogy megteszi-e, észre se veszem, csak arra eszmélek, hogy a vádlink szorosan összeér. Ezt figyelmen kívül hagyva kérdezném tőle, hogy hová tűnt Huba, s ő hogy kerül ide, válaszait nyugtázva érdeklődnék a hogyléte felől, de képtelen vagyok kinyögni egyetlen szót is. Nem azért, mert leforráz a tudat, hogy itt vagyunk, ketten egyazon helyiségben, vagy mert hirtelen nem tudom megítélni, átléptük-e már az illendőség határait, csupán csak gyengének érzem magam, s hiába nem félek tőle, érzem, hogy lehetnék az a nő is, aki igen.

            Még mielőtt felismerném tenyerének szorítását a combomon, elfordítom a fejem. A szomszéd asztalhoz érkező háromfős társaságot figyelem. A férfi e pillanatban mutatja be a feleségét a korábbi menyasszonyának. Az új asszony bal kézzel megragadja a jobb vállán lógó táskája pántját, s izgatottan kezet fog. Jelzés értékűen előhúzza férje farzsebéből a mobiltelefont, feloldja a jelkódot, és átnyújtja a nőnek; nézze meg az esküvői képeket. A habfehér ruhához hasonul az egykori szerető színe, talán a titokban küldött íméleket féli, talán magát szidalmazza – Cseszd meg, kellett neked idejönni?! –, talán belül siratja a bézs színű hosszú ruhát, amelyet sose lesz alkalma viselni, még sincs szíve öltönytartóstól kidobni vagy felajánlani a szeretetszolgálatnak.

– Tudod, miért szerettem beléd annyi évvel ezelőtt? – kezdeményez üres beszélgetést karcosan mély hangján Krisztián, s fejemet a másik asztal felől magára fordítja; semmit sem változott. Néhány magabiztosan szőtt mondat után észrevétlenül feledkezik bele a sárgás asztalterítő fekete hímzésébe, és mintha itt se lennék, félbehagyja, amit elkezdett. Mindig is ilyen volt. Számára a másik személy, kivált, ha nő, mellékes elem – talán a legmegfelelőbb a tartalék legóhoz hasonlítani, amelyre általában nincs szükség, ugyanakkor elégséges mennyiség beszerzése után el lehet játszani vele, és mivel nem kell vigyázni rá, a játék akármilyen lehet. Itt most lehetne beszélni a tartalék legó szabad akaratáról, időszerű is lenne erről elmélkednem, de a csend félelemmel vegyes csodálattal tölt el; úgy bámulom a kidagadó ereket Krisztián karján, mintha most látnék először ilyet.

– Mit keresel itt?

– Nem egyértelmű?

– De – mondom a nem helyett. A közelében mindig meggondolom magam, főként, ha valójában nemleges választ kívánnék adni. Vagyis ez volt a jellemző, míg együtt voltunk. Kezdetben nem foglalkoztam vele, miért teszem ezt, később azt hittem, ő jobban tudja nálam, mit akarok, ezért mondom örökösen azt, amit vár, most viszont már úgy gondolom, agyafúrtan tett rajtam erőszakot, hogy soha ne vegyem, s én nem is vettem észre.

            Hogy milyen kurzus hozott össze minket, nem tudom, azt viszont igen, hogy ezt a kapcsolatot az egyetemnek köszönhettem. Én eszes voltam, ő tehetséges. Remekül kiegészítettük egymást, részemről még a mélyebb érzelmek sem hiányoztak. Bár Hubát láttam benne, de ezt természetesnek találtam, tekintve, hogy ő meg folyton Dórizott engem. Minden alkalommal színpadiasan elnézést kért, de igencsak jólesett neki, hogy épp annyira nem érdekel, ha a volt barátnőjét képzeli maga alá, a helyembe az ágyban, mint az, hogy az emberek egyre növekvő többsége nyitott az absztrakt művészetre.

– Szép vagy – tér vissza a tárgyra, nála, mondhatni, ennyiben mérhető a nő.

            Az első találkozásunkkor is ezzel indított. Én az egyetem második emeletén található női mosdó ajtajának támaszkodtam, míg ő sebesen szívta a cigarettát. Köztudott: az egyetemi környezetben legális a dohányzás, a hallgatóknak is. Krisztiánnak ezért nem volt elég maga a tény, hogy szétszórja a füstöt a szervezetében, kellett a feszültség, hogy nem ott teszi, ahol lehet. Egyszerűen szüksége volt rá, hogy minden körülmények között kilógjon a sorból – e vonásának köszönhetően, ha megéri, hatvanévesen is dacos kamasznak fog tűnni, aki a világot egy viccnek, a többi embert pedig udvari bolondnak látja. Ebben a szellemben, hogy még véletlenül se tartozzon a többségi társadalomba, füvezett vizsga előtt, a professzor szeme láttára fölényesen összetépte a négyesre értékelt házi dolgozatot, éljen a munkásosztályozott a nagyapja temetésén, és a másodunokatestvérét is lefektette volna egy családi látogatás alkalmával, ha nem nyitnak rájuk véletlen. Néha kértem, egyenesen, meséljen magáról, néha kérdezgettem, burkoltan, hátha félmosoly és humbug helyett választ kapok jó néhány miértre, de nagy általánosságban, még ha hosszan felelt is, nem mutatott mást, csak egy kis húst és bőrt, amelyből akkor is csak a semmit látnám, ha körömmel felszántanám és kifordítanám. Olykor-olykor kedvemet leltem volna benne…

Belső. Az egyetem női mosdója

            Csütörtök volt, késő délelőtt. Egy szeminárium után rohantam a mosdóba; a hét korábbi részében felfázhattam, mert alig bírtam ki kilencven percet. Mivel kizárólag a saját jegyzetemben bíztam, a belső sürgetés ellenére sem akartam kimenni, de az óra végére úgy dobogott a szívem, hogy gond nélkül elnyomta az évfolyamtársaim zsibongó hangját. Öten-hatan egymáshoz fordulva, hangosan beszélgettek, ám én nem hallottam semmit. Azokat se, akik hozzám szóltak. A szívem egyre csak kalapált, és olyan félelem lett úrrá rajtam, mintha a sötét utcán tartanék hazafelé, s az imént fedeztem volna fel: valaki követ. Sosem tudtam, miként kell udvariasan kiszállni egy társalgásból úgy, hogy aztán ne én legyek a téma, de ez akkor kevéssé érdekelt. Kényszeredetten mosolyogtam, talán mondtam, hogy mindjárt jövök, talán nem, de mire ők a terem ajtajához értek, én már az egy emelettel lejjebb található női mosdó második ajtaja mögött ültem, és megkönnyebbülve fújtam ki az önuralom célzatából igen mélyre szívott levegőt. Egy tisztasági betét papírszalagját fedeztem fel a jobb lábam mellett, félig átlógva a szomszédos vécébe. Halványrózsaszín, virágos mintázatát figyeltem, hogy elvonatkoztassak attól, bejött valaki. Csakhogy az illető nem csukott magára egy másik ajtót, nem nyitotta meg a csapot, nem csörömpölt piperékkel a tükörnél. Ráérősen bejárta a néhány méternyi területet, s megállt, közvetlenül az engem takaró ajtó előtt. A csend különös félelmet keltett bennem, de továbbra is nagyon kellett, ezért pisiltem. Ekkor újra hangokat hallatott: köhögött, egyik lábáról a másikra állt, majd amint befejeztem, megszólalt. – Ez szép hang volt – súgta, és bekérezkedett. Felcsattantam volna szívesen, hogy ugyan már, normális-e, de nem tartottam érdemesnek arra, hogy bármilyen társalgást intézzek hozzá. Igazán, csak az járt a fejemben, hogy minél gyorsabban felhúzzam a szoknyámon a cipzárt, és az ajtót nyitva lenézőn ellépjek mellette, de akkor megláttam, s képtelen voltam mozdulni. Körém szállt az a különös félelem, amely az utolsó léptei és az első köhintése közti másodpercekben született meg, és hatalmába kerített az érzés, hogy hasztalan elfutni, úgyis gyorsabb nálam.

– Kedves, hogy az órád helyett itt álldogálsz, velem.

– Az órám előtt. Nem helyett – jegyeztem meg sértődötten, félve. Inkább féltem, mintsem sértődött voltam; a hangsúlya és a pusztán a beszédében is megbúvó ereje egyszerre rémített meg és nyűgözött le. Akartam még mondani valamit, letorkolni, elérni, hogy ha hasonló tettei lesznek is a jövőben, engem messziről kerüljön el, de leblokkoltam, akár a kisgyerek, akit veréssel fenyegetnek, s tisztán látja, megszólalását egyből követi a csattanás.

– Értem – mondta erre, és közelebb hajolt hozzám.

            Nem volt merre hátrálnom, a hátam az ajtónak simult. Krisztián lehajtotta a vécé tetejét, leült. A hamut kezdte törölgetni a cipőmről egy agyonhasznált zsebkendővel, s arról magyarázott, miben hasonlít a lakk az olajfestékhez. Szívesen mondanám, hogy emlékszem az adott helyzetben teljesen érdektelen eszmefuttatásra, de semmi sem maradt meg az emlékezetemben. Kivéve a kép, ahogy ül a vécén, szívja a cigarettát, és törölgeti a kedvenc cipőmet. És bármily meglepő, ennyi tökéletesen elég volt ahhoz, hogy beleszeressek. A miértre csak egyetlen indokom van: a mozdulat visszaidézte bennem, mikor apám elkésett, és utolsónak kellett bent maradnom az óvodában, s bocsánatkérés gyanánt ő adta rám a csatos lakkcipőmet, és nem zavarta, hogy a talpa összekoszolja a tenyerét.

            Akkor, a mosdóban végül anyámra gondoltam. Valószínűleg a félelem miatt, hátha a gondolata is elűzi, ám nem kellett ehhez az anyám, elűzte a harisnyámba csúszó kéz, s a vágy, amelynek érzetét azelőtt kizárólag biztonságos helyzetben ismertem. Pontosan tudtam, mi fog történni, szinte láttam, ahogy kívülről, rosszallóan szemlélem; hogy ne hagyjam lemezteleníteni magam, felidéztem anyám idegesen remegő mutatóujjának képét. Tényleg, nagyon igyekeztem, azt a tanácsát is elismételtem párszor, amelyet az albérlet beépített szekrénye előtt, maga elé motyogva fogalmazott meg, kezében tarka fehérneműimmel. – Csak ne csinálj olyat, ami után nem tudsz tükörbe nézni… Aznap este kétszer is kinyitottam és becsuktam a szekrényt, végül a szobámba, a négyrészes szekrénysor jobb szélén található, lenyitható, üveges vitrinbe helyeztem át a bugyikat és a melltartókat. Az ágyból nézegetve őket s az intarziás üveglapban magamat, szüntelenül azon gondolkoztam: vajon milyen érzés lehet nem tudni tükörbe nézni? Elsősként Krisztiánnal a mosdóba zárva voltam igazán közel hozzá, hogy megtudjam. Minden centinél, amely rövidebbre vágta köztünk a távolságot, jobban undorodtam magamtól, amiért hagyom, hogy valaki egy vécében vetkőztessen. A koszos csempe érintése sem zavart annyira, mint az övé; az élvezetet sürgetve ugrottam át, csak hogy végre a mosdókagyló feletti tükörnél állhassak, és lássam magam.

            Aztán hirtelen mindegy lett minden. Az is, mit gondolnak mások – holott kifejezetten gyűlölök pletyka tárgya lenni, pláne úgy, hogy használati tárggyá degradálnak, és csak felerészben nincs igazuk. Ha az ember fülébe jut, márpedig a fülébe jut, a féligazság mar, mint a lúg, s gőgöt hagy maga után. Ezt a jelzőt elsősként kaptam meg, s kizárólag akkor vetettem le, rövid időre, mikor hazautaztam: én, az egyedülálló egyetemista lány. Anyámék, persze, kérdezték, mi újság a fiúkkal, akarták is, meg nem is, hogy legyen valami, de én csak azért is hazudtam, s néztem a cipőm orrát, hátha azáltal kapcsolatba léphetek Istennel. Azóta vágytam rá, hogy óvodás koromban a nagynéném elmesélte nekem: ha jót tett, ha rosszat, Jézus imádság közben mindig megjelent a szobájában, és véleményt nyilvánított a cselekedetéről, így sosem érezte egyedül magát. A hittanon, a templomban, a sekrestyében, a fürdőben, a szobámban, mindenütt kerestem, de a jóval, s a rosszal is magamra hagyott, ezért idővel akaratlanul is egyre többször választottam az utóbbit.

            Már-már gyakorlattá vált számomra a nyolcadik parancsolat megszegése, de azért, hogy jobban érezzem magam, kifordítottam – ha hazudok is, mások becsületét meg se közelítem –, továbbá gyónás után hat Üdvözlégy helyett mindig tizennégyet mondtam. Alkalmanként a kisoltárra feszített Jézustól kértem engedélyt a következő gyónásig megejtendő hazugságokhoz, és kérleltem szoborba öntött jóságát: most az egyszer, az istenért, hát nyilatkozzon meg! Esküszöm, egyszer rám kacsintott, mire félhangosan kicsúszott belőlem: Mi a fasz? A szomszédasszony, aki az első padban imádkozott, bizonyára a menye házasságtöréséért, meghallotta, sorjázta is, hogy kisangyalom, Jézus szíve, a kutyafáját, eridj vissza a székbe, ha az atya megtudja, meg ne halljam még egyszer… Szóval visszamentem vallani. Roland atya megkérdezte, hogy felejthettem ki az imént ezt a bűnt a lajstromomból, én pedig azt feleltem: nem feledkeztem meg róla, csak jólneveltségből visszajöttem elmondani, hogy Jézus végre jelt adott, s bár elég régóta vártam erre ahhoz, hogy ne lepődjek meg, mégis kicsúszott belőlem az a szó, hogy fasz. Az elismétlésért természetesen már húsz ima és szemráncolás járt; Roland atya el is húzta a függönyt, hogy jól megnézzen magának, szégyenérzetet azonban nem talált. Halkan megsúgta a főnöknek, gond lesz ezzel a lánnyal, ám Isten épp nem ért rá. El volt foglalva a kertvárosi templom kántorának megmentésével, mert tisztában volt vele: a gégerák nemcsak Istókot, de a feleségét és a templomot immár egyre kisebb sugarú körben kerülő kamaszfiát is viszi magával. A háborút végül a rák nyerte. Ennek eredményeképp az Úr két és fél hívet veszített, tehát pillanatnyilag nagyobb baja is volt nálam.

Belső. Krisztián albérlete

– Aztán vigyázz magadra, kisangyalom! – visszhangzott a fejemben a szomszédasszony hangja, miközben egy heti ismeretség után önszántamból meztelenre vetkőztem, hogy Krisztián megfesthesse az aktot, amelyet azóta vázlatozott a fejében, hogy először látott a beiratkozásnál.

            Sokat mondják, a nő választ párt, még ha később a férfi lép is először, biztos, hogy a nő szemelte ki előbb, esetünkben viszont szó sem volt erről. Meztelenül fekve az ágyán belegondoltam: azt sem tudtam, hogy létezik, és ha tudtam is, nem ingerelt fel. De ő máshogy érzett, s figyelmen kívül hagyta a hozzáállásomat: besétált a női mosdóba, és az engem rejtő ajtó elé érve kijelentette, már az is boldoggá teszi, ha hallhatja, hogy pisilek. Én egészen másként értékeltem a helyzetet, ellenemre volt az, ami neki kedvére, s legbelül ott pislákolt bennem a bizonyosság, hogy ha beengedem, ez jó darabig így lesz.

            Beengedtem.

Belső. Hrabal

            Szakad az eső. Végre van miről beszélgetni – gondolhatják a szomszéd asztalnál. A feleség a dörgés-villámlást, az egykori menyasszony a lehűlést hiányolja. A telefonon megnézik a radarképet s a harminc napos előrejelzést, és megállapítják: rég volt ilyen fülledt nyarunk.

– Amúgy jól vagy? – kérdezi Krisztián, megelőz, pedig én is az időjárásról akartam vele beszélgetni.

– Jól. De mire vonatkozik az amúgy?

– Arra, hogy…szexet keresel?

– Ezt meg hogy érted?

– Egy magadfajta nem ad fel hirdetést.

– Egy magamfajta?

– Az bizony. Kifogástalan öltözék, haj, rúzs meg ami kell. Minek kell hirdetni ezt? – kérdezi ingerülten, mint akinek köze van hozzá, mint aki anélkül is ítélkezhetne, hogy ismerné a körülményeket. Valójában nem vár választ, csak jólesett neki érzékeltetni a fölényt.

– Nem is tudom – szólok vissza, megint félve, nem sértődötten.

– Persze, hogy nem – vágja rá lealacsonyítón, hogy kihozzon a sodromból; azt szereti.

– Ugye tudod, hogy ezzel nem érsz el semmit?

– Miért feltételezed, hogy bármit is el akarok érni? – kérdez vissza, a lábát hátulról az enyémre kulcsolja, a bőr cipők egymáshoz érve surrogó hangot hallatnak. Elsőre kibomlok a szorításból. Másodszorra hagyom, pedig olyan sokszor eszembe jutott a kérdés: mit tenne, ha kétszer egymás után ellenkeznék? Meglehet, még most is félnék megtudni, ezért nem merek. Elkezdek hát összerakni egy kérdést, amely a karrierjére vonatkozik. S egy másikat, amely a magánéletére. Úgy ítélek: egyikről sem kellene tudnom, de azt azért megkérdem, van-e valakije.

– Anna – feleli, lehagyja a minősítő jelzőket. Azt meg ne kérdezd, mióta tart, mert fogalmam sincs.

– Az meg hogy lehet? – magam is elképedek, hogy ezt kérdeztem, az ellenkezőjét el se hinném róla…

– Nyitott kapcsolat. Pont ez kellett nekem: nulla kötöttség, mindig egy újabb múzsa – mondja, akárcsak akkor hétfőn, aznap, mikor elhagytam. Legszívesebben újra felképelném, de most valahogy nem érdekel.

Belső. Krisztián albérlete

            Akkor érdekelt. Addig ismételgette, egyre önteltebben, hogy mindig kell egy újabb múzsa, míg be nem húztam neki. Csak azért nem esett össze, mert emlékeztette magát a tényre: bármi történjék is, ő uralkodik. A csuklóm hegyével találtam el az orrát. Úgy reccsent, mint az ajtó, melyet épp berúgnak, s azonnal ömleni kezdett a vér, bele a szájába. Egy másodpercig érzékinek találta a helyzetet, aztán rájött, jobb szeret ő uralkodni, és ordítani kezdett. Azt ismételgette, tűnjek el, de én csak álltam, akár egy tükör előtt, és néztem magunkat kívülről. Volt mit. Az együtt eltöltött idő megmozdult körülöttünk, a szememben fel s le cikáztak nyelvescsókok, felskiccelt aktok, földre dobott pólók, eltépett melltartók, az egyenetlen alsó fogsora, alig szőrös mellkasa, s a tekintete, mely pőrére vetkőztetett még szövetkabátban és sálban is. Legvégül a szobatársa barátnője villant be, s valahogy olyan érzésem volt, mint gyerekként, mikor apám első ízben tette be a vetítőbe azt a diát, melyen a nagymamát felfaló farkas volt látható. A félelem, a kétségbeesés és a düh fölényes helyzetbe emelt gondolatban, a testem felhevült, s én a levegőbe ütöttem, tiszta erőből. Ám a megkönnyebbülés fiatal felnőttként, véres kézzel érett be.

            Azóta is, unos-untalan kivetítem magamban a gyermekkori szobám fűrészporos tapétájára a képet, és bámulom Krisztián félhosszú sötétbarna haját, feketés szemeit, vastag szemöldökét, s szabálytalanul egymásnak dőlő fogait, melyeket vörösre színez a vér. No, meg a kidagadó ereket a karján – mintha azóta se láttam volna ugyanilyet.

Belső. Hrabal

– Itt vagy?

– Persze… – reagálok, túl halkan és hányaveti módon ahhoz, hogy hihető legyen, Krisztián ökölbe szorítja, majd szétnyitja jobb tenyerét, amennyire tőle telik, szelíden jelzi: zavarja, hogy valójában nem figyeltem.

– Akkor miről beszéltem? – kérdi durván, s hátát megroppantva a szék támlájához dől.

– Azt mondtad, Anna.

– És még?

– Nyitott kapcsolat. Nulla kötöttség.

– Egész jó.

– Igen? Kinek? Neked vagy neki?

– Igazán sose tudhatod, mi jó a másiknak, ezért magadra kell, hogy koncentrálj.

– Valóban, gondolhattam volna – mondom, ő levegőt vesz, de nem várom meg, mit felel, az asztalunkkal szemben húzódó falhoz sétálok.

            A vendégek elhallgatnak, az erőtlen lámpa fénye kialszik, a puhára festett felület fűrészportól érdesre vált, a rá vetített dia azt a kívül-belül kopottas piros liftet mutatja, amelybe beszállva Krisztián albérletéhez érek. A lábamat kissé megemelve be is lépek, a vékony tükör melletti panelen nyomom a hetes gombot – megrendít a tudat, hogy erre is emlékszem, és kacagtató a másik, hogy mostanáig nem költözött el innen.

Belső. Krisztián albérlete

            Egy korombéli lány száll be mellém. A padlót nézni, aztán a tükörben magát, majd mellém hajol, s ráfeszíti a mutatóujját az enyémre, megnyomja a hetes gombot. Ekkor bevillan: Anna az. Már hajtja is vissza a fejét, nincs elég időm, hogy tüzetesen megnézzem, ezért szebbnek tűnik, mint amilyen valójában lehet. – Túlgondolod őt, meglehetősen – figyelmeztetem magam, de a rögeszme erősebb a részleges józanságnál; Anna haja máris aranyszőkén csillan, hosszú, vékony nyaka kiegyenesedik, a liftben pedig Huba utánam következő barátnőjének hangján felhangzik a Tavaszi szél. Végre megérkezünk.

            Annát szorosan követve sétálok el a 42-es lakásig. A szobatárs nyit ajtót, zavartan vigyorog, míg Krisztián hajlandó végre kisétálni a szobájából, hogy üdvözölje a vendégét, aki akkor is hívatlannak érzi magát, ha várták. Anna szíve hevesebben ver, puha csókra nyitja a száját, Krisztián egyből a torkáig nyomja a nyelvét – érzem az enyémben. Túlzok, nem érzem, de el tudom képzelni. A szobába érve azt is elképzelem, hogy a falhoz vágja Annát – hallom a csattanást, az egér csontjainak roppanása ad ihletet hozzá. Megint félek. Vagy csak szerelmes vagyok.

            Az erkélyre megyek, és meggyújtok egy mentolos cigarettát. Apró levegőket veszek. A játszóteret nézem: a rozsdás mászókát, az autógumiból eszkábált hintát és a diófákat. Minden virágzik, még a bodza is. A világ igyekszik az időszakos halál felé, előtte azonban kiélvez minden percet. A méhek szorgosan dolgoznak, a poloskák ellepnek minden négyzetcentimétert, a fű megállíthatatlanul zöldell, az emberek pedig úgy tesznek, mintha nem számítana, hogy milyen lesz, hogy lesz-e egyáltalán holnap.

Belső. Hrabal

– És mivel foglalkozol most azonkívül, hogy hirdeted magad? – lök le egy hang az erkélyről, a zuhanásból a Hrabalban riadok fel.

– Semmi különössel – szólalok meg, lenyűgözöm magam, mily gyorsan visszatértem a képzelt álomból –, és te?

– Festek. Kiállítok.

            Magam elé képzelek aktokat és portrésorozatot, lényegében mindent, amit jövő hónapban kiállít Pesten. Mindegyik festményen én vagyok. – Szóval ilyennek lát – állapítom meg, Krisztián önmagát meghazudtolva, óvatosan a kezembe csúsztatja az ujjait, és mesélni kezd Bruegel stílusáról, s arról, hogy kell bánni az ecsettel.

– Csak természetesen. Mintha ceruzával rajzolnék, úgy húzom a vonalakat, de nem fényképet csinálok szabadkézzel. Nem egy pillanatnyi állapotot ragadok meg, hanem mindent, amit addig megismertem a modellemből. Érzéseket, vágyakat, félelmeket, depresszív gondolatokat, mindent, ami látható. Ezért kell megismerni, ezért kell, hogy múzsa legyen, és annak is érezze magát, különben nem látok bele, és akkor baszhatom az egészet.

            A lélegzetem is eláll. Amennyiben ily éles szemmel belelát az emberekbe, csakugyan kedvtelésként használja őket, ellenkező esetben üresebb, mint valaha is hittem, és sejtelme sincs róla. Az előbbi felé hajlok, attól valamelyest kitüntetettnek érzem magam, uralkodónak a domináns hím felett, aki a csókom nélkül béna, s baszhatja egészet.

– És mi a következő kiállításod címe? – érdeklődöm immár lekicsinylően, a válasz azonban megzavar.

Elza – Absztrakció a figurális ábrázolásban – jelenti ki határozottan, a főpincér elém teszi az itallapot, ezalatt Krisztiánra mosolyog, a fejemben karcos hangon zúg, hogy Elza. Folytatja valamiféle ismertetővel, s én úgy teszek, mintha figyelnék, de a saját nevemet hallgatom az ő hangján, s a Bajza utcai kiállítótérben járkálok.

Belső. Kiállítótér

            Ahogy nézegetem magam az ő szemével, azt látom, szép vagyok. A tekintetemből ítélve magabiztos, szerfelett elégedett, gőgös. Utálatra méltó. Anna biztosan utál is. Meg fél, azért engedi, hogy falhoz csapják a fejét – játszom le a saját magam által kreált jelenetet, melynek remélem, vajmi köze sincs a valósághoz. Émelyegni kezdek, ha a testét meztelenül is látom. Én ezt, a vizuális beállítottságomat utálom.

            A képek és rám gyakorolt hatásuk elől ugyanis nem tudok kitérni. Ha valaki sötétedés után azt ordítja a másiknak az utcán: kitépem a beled, én rögvest látom magam előtt az áldozat testét, amint körmök szakítják, s a bőre utat enged a befelé kívánkozó indulatnak, amely végül szinte kifordítja önmagából. A vért a képzeletemben mindig meglehetősen szépnek látom. Élénk vörösnek, amilyen Krisztiáné s a sajátom. De van, amit nem akarnék nagy elánnal megalkotni, mégis ott táncol a szemem előtt, tök mindegy, hogy nyitva van-e vagy csukva. Még a kontúrok se halványulnak, egyik esetben sem. Példának okáért egészen pontos és tetszetős vonásokkal tudok nőt alkotni. Életnagyságút, tökéletes testűt, olyat, amely láttán még dicsérettel is illetem magam. Eddig Anna az, aki a legjobban sikerült.

Belső. Hrabal

– Anna mit szólt a kiállításhoz? – kérdezem, gondolatban még a képek között járok.

– Nem vágott orrba – feleli, s bennem felmerül, akkor túlzottan fél. Vagy túlzottan szerelmes.

– Menned kellene – mondom.

– Mennem?

– Igen.

– Menj te! Én ugyan meg nem mozdulok – kekeckedik, közben a szalvétára rajzol. Egy tetszetős női test olvad csellóvá a szakadó papíron, négy húrból lesz gerinc, fej nincs, mi szükség arra. – Ez te vagy. Tetszik? – keresi a beleegyezést a szememben, az arcomhoz nyomja az övét. Elhúzódnék, de sosem volt ilyen szelíd, s félek, nem is lesz, így engedem.

– Mondhatni – jelentem ki, tisztul az agyam. És ehhez mit szólna Anna? – kérdem, nem is értem, mit incselkedek.

– Számít ez? Mellesleg mihez? – kérdez vissza. Nem illik egymás mellé se a hangsúly, se a két mondat, mintha előbbit az erő, utóbbit a jóindulat fogalmazta volna – csak az utóbbira válaszolok.

– Hogy itt vagy.

– Semmit – tudatja határozottan.

– Értem – zárom rövidre a társalgást, szeretném már befejezni, de akkor felteszi a kérdést – hozzád vagy hozzám? –, melyet nem akartam hallani, mégis az első pillanattól tudtam, hogy elhangzik majd. Nála minden beszélgetés erre tart, de türelmesen kivár, hogy mire eljut eddig a költői megjegyzésig, már ne is kelljen válaszolni.

– Komolyan gondoltam, hogy menned kellene – lepem meg a váratlan elutasítással; azért zavarba nem hozom. A kezét a szoknyám alá csúsztatja, próbálja kiszakítani a harisnyámat, de nem jár sikerrel, ezért ismét előveszi a gyengédebb oldalát, és megjegyzi: milyen igazam van, neki most el kellene mennie.

            Ismerős félelem száll körém, az, amelyet csak a vágy űzhet el, de most nem engedek neki. Hogy igazán világos legyen, most nincs, egyszer azonban megvolt rá a lehetőségem, ha becsukom a szemem, három oldalról mellém tornyosulnak az egyetemi mosdó plafonig csempézett falai, a hátamhoz az ajtó simul. Kinyitom a szemem. Idegesen körbenézek, várom, hogy erre jöjjön az egyik pincér, még intenék is neki, ha csak félig-meddig fordulna felém, de nem látom egyiküket sem. Csak anyám remegő mutatóujját és a szomszédasszony megvető tekintetét, miközben a szája azt mozogja: vigyázz magadra kisangyalom. Krisztián gondolatban vetkőztet, könnyű mozdulattal lefektet a kávézó padlójára, s a fejem alá helyezi az itallapot. A többi asztaltársaság tagjai ügyet sem vetnek ránk. A férj kedves, érzelemmentes csókot nyom volt menyasszonya jobb orcájára, a feleség egy örültembe rejti féltékenységét, jobbra egy középkorú pasast a barátai tapssal, skandálva biztatnak, húzóra!, arrébb egy lánybúcsú részvevői várják be a rendeléssel a többieket, a főpincér a kötényét igazítja, a konyhából dől az olajszagú gőz. A menyasszony az ablakra mutat: nézzétek, csak beérett, villámlik! S míg az ég hatalmasat dörren, én halkan felnyögök.

 

A Vakrandi előző fejezetei:

Vakrandi – Prológus

Vakrandi – I. fejezet

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek