Vakrandi (kisregény)

Vakrandi – IV. fejezet

A IV. fejezettel folytatódik a Vakrandi!

Vakrandi

Fotó: pixabay.com

IV.

Belső. Hrabal

            Kimondottan sok szerzői film játszik el a szerelem gondolatával: gyakran látni jó példákat, mégis, a rossz nagyobb arányban van jelen:

            A férj megrögzötten keresi a kiugrási lehetőséget, az íróasztalra fekteti a titkárnőjét, megerősíti a tudat, hogy magáévá tesz valamit, ami hivatalosan nem az övé, még jobb, ha másé, fokozza az izgalmat, de az se baj, ha egyedülálló az alany, maga a megcsalás, akárkivel és akármiképp is történjen, folyamatosan termeli az adrenalint. A feleség, meghagyva a lagzit a násznépnek, lelép az egyik vőféllyel néhány percre, aztán lehet találgatni, kire hasonlít a gyerek. Az önmagát már így megnevező vőlegény a leendő ara legjobb barátnőjét hívja hozzáértő tanácsadónak a gyűrűvásárlásra, hazafelé pedig eldöntik az üléseket, hogy idő előtt megtalálják a sok boldogságot. A menyasszony a volt párjának írogat, amaz kilóméterek távlatából, a jelenlegi barátnője ágyából is képes megingatni az igent. A randevút kérő siheder egyszerre négyet szervez, biztos, ami biztos alapon, a lányok bepötyögik a számát a telefonjukba, de percekkel később elígérkeznek ugyanarra az időpontra a kapósabb fiúval. A fiatal hölgy pedig, aki alig pár hónapja költözött össze szíve választottjával, az első adandó alkalommal lel másikat.

            Igen, a legtöbb film szeret eljátszani a szerelem gondolatával, hasonlóképp – ha nem jobban – a hús-vér személyek is, s bár temérdek jó példát látni, a rossz nagyobb arányban van jelen – olvasom egy valahonnan az asztalomra, s onnan a kezembe keveredett újságban. Nem látom sehol a cikk címét, és nem tudom megállapítani, hogy ajánlót, elemzést, véleményt, esetleg kritikát olvasok-e, ám a belső hang az értelmezés felé terel. Netán, hogy be akarjam látni, mi teszi lehetővé a rossz jelenlétét, vagy – és ezt érzem a valószínűbbnek –, hogy rájöjjek, ha már megtörtént a rossz, miként tehető jóvá.

            Tovább olvasok, az egyes szavak után a lap tetejére pillantok, fontosnak értékelve újra és újra a címet keresem, de három sorral lejjebb a betűk sötét szalaggá olvadnak össze, s a fejemben elkezdődik egy film. Éppenséggel az, amelyben a fiatal hölgy, aki alig pár hónapja költözött össze szíve választottjával, az első adandó alkalommal lel másikat.

Belső. Elza és Jácint albérlete

– Mi még nem találkoztunk. Schilling László – nyújtotta a kezét, és erősen figyelte az enyémet, vajon leveszem-e a kilincsről.

– Köszönjük, hogy eljöttél. Varga Elza. Jácint párja vagyok – tettem egészen világossá a helyzetet. Akár azt is hozzácsaphattam volna, hogy jobb lenne ajtón kívül maradnia, hiába nem tágasabb, ennél viszont általában udvariasabb vagyok. Továbbá, lehetőségem se volt bunkónak lenni: jött a filozófusom és a szobába tessékelte Lászlót, majd hozzám fordult, s rögtönzött ismertetőt tartott az általa meghívott vendégekről.

            Lilla magyarszakos, roppant előkelő családból származik, ez érződik a beszédén, majd meglátom. Cintia c-vel ejti a nevét, irtózik azoktól, akik Szintinek becézik – ezt csak azért mondja, hogy tudjam a lényeget –, de ami ennél is fontosabb, a nagyszülei holokauszt-túlélők, így ezt a témát illenék kerülni, ebből kifolyólag pedig mindent, ami halálhoz, diktatúrához, emlékezetpolitikához, nemzeti szocializmushoz vagy szimplán a németekhez vezet. Karesz végzős tesis, többet nem is tudni róla, a meghívást mindössze annyi indokolta, hogy Cintia zsánere. A barátokat: Zsoltot, Imit, Tibort, Sanyit és Rajmundot ismerem, őket nem kell bemutatni. László a szociológia PhD-t csinálja, ő a legkorosabb a társaságban, a legműveltebb is, van mit tanulni tőle, csak betévedt a Kant-órára, kíváncsiságból, s máris beküzdötte magát a legjobb négybe – nem féltékeny, csak gondolta, jó, ha tudom, ez amolyan engedd közel az ellenséged dolog, tehát nem kell pariba lenni vele – zárta rövidre a szobaajtóban elsuttogott bemutatást.

            Anyám is ezt csinálja mindig, mikor otthon vagyok, és a városban sétálunk: felméri az utca túloldalán elhaladó járókelőket és vég nélkül sorolja, ki kinek a gyereke, szomszédja, szeretője, nehogy óvatlan megjegyzést tegyek, ha köszönésre kerül a sor. Pedig ilyen esetben javarészt egy mukkot se szólok, hagyom, hadd vigye ő a prímet, de biztos igaza van: jobb az elővigyázatosság. Voltaképpen érdeklődhetnék halott meg elhagyott férjek után, kérdezhetnék a steril szobában fekvő rákos gyerekről, s a lépcsőházunk negyedik emeletén lakó anyától a fiáról, aki időközben a túlvilágra gyógyszerezte magát. Mi tagadás, mindennemű válasz kielégítene, de rendszerint nem szólok semmit.

            Épp így tettem akkor is: ki-be hurcoltam a fogpiszkálóval fixált szendvicseket, s az ehetetlen salátát, és figyeltem Jácintot, amint feloldódik. Akkor lépett oda hozzám László – talán azért, mert a szemkontaktust nem sikerült felvennie velem.

– Mióta ismeritek egymást? – kérdezte, s mutatóujját a pohárról a levegőbe nyújtva, mint fegyverrel, Jácintra célzott, hogy teljesen egyértelmű legyen, kivel.

– Hirtelen nem is tudom, mikor találkoztunk először – mondtam, őszintén nem jutott eszembe semmiféle napszak, hónap, évszám.

            Arrébb léptem, úgy fél méterrel, próbáltam becsatlakozni egy társalgásba; illusztráltam az irányú célom, hogy nem akarok ismerkedni. De László akart. És meg se kottyant neki, hogy láthatólag a vágya igencsak ütközik az enyémmel. Figyelmesen követte rövidre szabott mondataim, hátha rájön, milyen szakos és mennyi idős vagyok, honnan költöztem az egyetemvárosba, együtt vannak-e még, s mivel foglalkoznak a szüleim. Ám a legjobban az foglalkoztatta: szerelmes vagyok-e. Affektálva válaszolgattam neki, még be sem fejezte a kérdést, máris megszólaltam, és szinte minden sántított. Tetszett neki, hogy játszom vele. Belement. Rákérdezett: hány lakos is él Csepregen? Várta, zavarba jövök-e, de mondtam egy nagyjából reálisnak tűnő számot, majd az új körforgalomról kezdtem mesélni, és hangsúlyoztam az építésének szükségességét. Ekkorra már fél méter sem maradt közöttünk.

Belső. Hrabal

            Megcsörren egy telefon. Jácinté. Megnézi, ki keresi, képernyővel lefelé fordítva az asztalra teszi, de a készülék tovább csörög, idegesen felfordítja, rám néz, bocs – mondja, felveszi. A hívó fél hangja kiszűrődik, a söröző visszhangozza: szia. Mintha az álmomba csupán az én akaratomból csöppent alakok tudatukra ébredtek volna, mindenki odanéz. Mindenekelőtt a sötétkék miniruhába öltözött menyasszony. Bal melle felett Bride to be feliratú kitűző, lófarokba kötött hajában fekete szalag, derekán vékony, fekete kígyóbőrmintás öv az utolsó előtti lyukba kapcsolva. A lába fekete szandálja tetején pihen; szarrá ázott az esőben. Fázó lábaira, majd rám pillant, mint istenségre; ha muszáj volt pont őt idehoznom a saját birodalmamba, legalább a vihartól eltekinthettem volna…

– A Hrabalban – válaszolja Jácint arra a kérdésre, hol van, a hívó pedig futtában reagál: akkor odajövök!

            A hívást néhány percnyi csend követi. Jácint az asztalterítőt babrálja, én a lányokat nézem: kiengedett, elkötött, kontyba tűzött hajukat, s a túlzó sminket az arcukon, amely mindannyiuk féltékenységét elleplezi. Nem is az esküvőt irigylik, pusztán a menyasszonyt; öltözékének hányavetiségében rejlő utánozhatatlan egyediségét, férfiakat megbabonázó mosolyát, természetességét s könnyedségét, amelynek köszönhetően bármely élethelyzetben otthon érzi magát. Én is irigylem, de nincs idő erre figyelni. Nyílik az ajtó, lassan, ahogy a színházban a függöny gördül fel, s érkezik a negyedik felvonás kulcsszereplője, László.

– Elza! Ezer éve! Semmit sem változtál – sorjázza a felkiáltásokat, Jácintról teljesen megfeledkezik. Ülne is az ölébe, de a karja megelőzi: a szomszédoktól kérdezés nélkül elemel egy széket. Mellém helyezkedik, így már az asztal egyik oldala sem szabad. – Ez ám a meglepetés – folytatja, hülyének érzi magát, amiért képtelen összetett mondatokat alkotni, ekkor a haverjára pillant, hátha ő hajlandó kisegíteni, ám Jácint csak annyit tud kinyögni: ez pompás.

– Egyetértek – mondom, s Jácint arcát nézem. Vörösebb vagyok, mint mikor meglátott Krisztiánnal. Ő is.

– Valahogy muszáj kibírnunk a kínos perceket, mert nem tágítok, míg meg nem tudom, mi van veled – szedi össze magát László, erőltetett módon.

            Gyorsan el is mondom a leglényegesebbeket, hogy mielőbb tágítson, az eszem viszont máshol jár.

Külső. Utca/Belső. Elektronikai üzlet

            Az egyetemre igyekeztem. Telepakoltam a táskám fajsúlyos könyvekkel, ezért félúton leszakadt a pántja, a földet érés következtében pedig darabokra tört a telefonom. Őrületes sebességgel változott a program: életemben először elektronikai üzletet kerestem, ahol majd megmentik anyámat a szokásos esti telefonos bejelentkezés elmaradásától. E nemes cél lebegett a szemem előtt, amíg végigsétáltam a Király utcán. A sarkon balra fordultam, néhány méterrel később még egyszer balra, hogy végül megérkezzem a város egyetlen számítógép- és telefonszervize elé, amely nemcsak kilóg a környezetéből, de szinte énekli, hogy úton van felénk a monokróm színekben játszó jövő, ahol minden automatizált és szintetikus. Bizonytalanul nyomtam le a kilincset; éreztem, ismeretlen vízre engedem a hajóm, ám egy nem először hallott hang visszarántott a biztonságosnak ítélt kikötőbe.

– Miben segíthetek? – kérdezte az eladó, László, még mielőtt rám emelte volna a tekintetét, mire én elé szórtam a letűnőfélben lévő korból rám maradt eszköz darabjait.

– Össze lehet rakni?

– Szervusz, Elza – üdvözölt hadarva, majd igyekezett megnyugtatni: megnézi, mit tehet.

– Itt hagyhatom?

– Csak, ha visszajössz érte.

– Minden este felhívom az anyám, ezen – tologattam jobbra-balra az egymáshoz foltozandó alkatrészeket, és túlontúl látványosan sajnáltam magam. László mosolygott, és megígérte: ha erőn felül is kell teljesítenie, ő bizony hozzájárul az esti telefonbeszélgetéshez.

            Nem jellemző rám a bizalom erős megfontolás nélküli odaítélése, de a saját határainak ily könnyed elismerése és a lehetetlen tettel való felülírásának gondolata olyannyira nemessé változtatták a szememben, hogy olyasmit tettem, amit korábban soha: megbíztam benne. Jácint nem sejtette ezt – hogy is sejthette volna? –, különben kiutálta volna a Kant-óráról s az összes többiről, melyen meg kellett tűrnie. Így azonban más volt a taktika: egyre közelebb és közelebb engedte; az anyjától leste el, aki hasonlóképpen óvatoskodott az új nővel. Abból idővel feleség lett, ő viszont maradt, ami volt: hétről hétre jobban halványuló emlék, aki olyan közelségben tartja az ellenséget, amennyire csak lehetséges. – Épp ütközésig, mikor már érzed, hogy a saját területeden van, ahol nem ismeri a járást – röviden ennyi volt az oktatószöveg, melyet Jácint örökre bevésett az emlékezetébe. Meg volt győződve róla, László nem fedezi fel a csapdákat, arra viszont nem gondolt, hogy nem mindenkinél, illetve egyáltalán nem működik a dolog.

*

– Nem tudtam megmenteni a telefonod – közölte bűnbánóan László, mihelyst zárás előtt, a megbeszélt időpontban, 17:15-kor megérkeztem az üzletbe. A részvétem is elfért volna mellé, de mire ezt elgondoltam, rám kacsintott, és a pultra helyezett egy lapos, sötétkék dobozt. – Ez a tiéd.

– Mi ez? – értetlenkedtem. Időzített bombaként tekintettem az ajándékra – nem tévedtem nagyot, átvitt értelemben pontosan az volt.

– Megígértem, hogy segítek – magyarázkodott.

            Levettem a műanyagfóliát, és kinyitottam a dobozt, felülről, ahogyan a gyógyszerek csomagolását szoktam kibontani.

– Egyszerűbb lett volna, ha kölcsönadod a tiéd – szólaltam meg, tudatosult bennem, hogy a készülék ajándék, amelynek árát a következő fizetéséből kívánja levonni.

            A gemkapcsot babráltam, amivel összefogtam a táskám pántját. László szabadkozott, hogy hát persze, Jácint mobiljáról is tudok telefonálni és feltételezhette volna, hogy az ajándékot tolakodásnak veszem. Amikor a tolakodás szóhoz ért, csontig szúrtam a tűt az ujjamba, és figyelmeztettem magam a megszólalás különféle veszélyeire. A túlkoros szociológus hallgató meglátta az ügyködést, s pontosan kitapintotta a feszültség forrását; pont ezért, semmit sem akart tenni.

            Zárásig álltam a pultnál. Ő velem szemben, szótlanul. A vér kezdetben a lábamra csöpögött, aztán elapadt. László ez idő alatt gondolatban már kétszer is hazaért az első randevúnkról, és érezte a vér ízét a számban. Hogy elűzze, nyelt egyet, megkérdezte, szeretnék-e leülni, esetleg kezet mosni vagy leöblíteni a lábam, de az a földbe gyökerezett, s megszólalni sem bírtam. A hosszantartó mozdulatlanság vagy a vérveszteség vagy a zavarodottság következtében leesett a vércukorszintem. Elsápadtam, legyezni kezdtem az arcom a jobb kezemmel, ettől újra eleredt a vér, melyet megpillantva majdnem elhánytam magam. László arra kért, üljek le, s a vásárlóknak fenntartott padhoz segített. Mellém helyezkedett, a fejemet az ölébe hajtotta – ettől azonnal jobban lettem. Felültem, mint aki tudja, hogy újból rosszul lenni sokkal kevésbé kockázatos, mint maradni az ölében, és sérült őzként ugyan, de súlyom a lábaimra engedtem, míg ő a hegyes könyökömet tartotta a tenyerével és felajánlotta a hazakísérést. Nemet mondtam.

Belső. Hrabal

– Jó látni – jegyzi meg László. Jácint a lábával dobol a padlón. Ideges, féltékeny.

– Téged is – válaszolom, s megsimítom a kezét, hogy udvariasnak tűnjek. Vagy nem tudom, miért. A fejemben Jácint szavai – nem tudom, mit mondjak – igazolják: nem tűnök annak.

            Határozott mozdulattal intek a főpincérnek: fizetnék! László marasztalna, az alkaromra fekteti puha tenyerét és elhúzza egészen a könyökömig. Egy szempillantás alatt tapogatja ki az idegeket, s közéjük nyomja a hüvelykujját.

– Emlékszel? – keresi olvasható tekintetem a fájdalom teremtette köd mögött. Alig kivehető, de látja, amit akar.

Külső. Park/ Belső. Elza és Jácint albérlete

            Jácintnak azt mondtam, színházba megyek Zsuzsával. Közel négy hónap alatt jobban belejöttem a hazudozásba, mint a Krisztiánnal töltött idő alatt. Füllentésnek fogtam fel a körültekintően kitalált lódításokat, és úgy voltam vele, ha hazudok is, mások becsületét meg se közelítem, ezért, ahogy régen, hat Üdvözlégy helyett tizennégyet mondtam, s a megfeszített Jézussal beszélgettem: mit tegyek, ha nem akarom elfelejteni a mennyet? Nem adott jelet. Utoljára azt a kacsintást vetette oda, ezt évek távlatából is beleegyezésnek éreztem, és hiába tudtam, hogy nem jófelé vezetnek a lépteim, sodródtam az árral.

– Vigyázz – kapott el László a könyökömnél fogva. Felsikkantottam, és reflexből arcul csaptam, mert a hüvelykujját véletlen benyomta az idegek közé, ezzel olyan fájdalmat okozva, amit nem tűrtem csendesen. – Bocsáss meg! Csak nem akartam, hogy eless.

– Te ne haragudj. De ezt az érzést nem bírom elviselni; azt hiszem, rosszabb a szülésnél. Vagy a halálnál – magyaráztam ki a pofont olyan átéléssel, melynek hatására próbált megcsókolni, de a nyelvemet csak arra használtam, hogy kimondjam, ezt ne csináld.

– Meddig hülyéskedünk még?

– Ezt meg hogy érted?

– Ahogy mondtam.

– Nem értelek…

– Dehogynem. Nem az van, hogy te most színházban vagy Zsuzsával?

– Jó, hazudtam. De csak, mert Jácint gyűlöl téged, és a világ végéig futna, ha megtudná, hogy jóban vagyok veled.

– Ha valaki, hát ő biztos rájönne, hol van a világ vége – szúrta közbe, és megfogta a kezem. – Neked még az is jól áll, ha hazudsz. Ennek ellenére: én ezt így nem csinálom – mondta, aztán hátat fordított nekem, csókot nyomott a homlokomra, és besétált a park azon pontjára, ahova nem ér el az utcai világítás.

            Nem mentem utána. Én is hátat fordítottam, és elindultam haza.

*

– Milyen volt a darab? – kérdezte Jácint, amint beléptem az ajtón.

– Nyomasztó.

– Érthető, az Édes Annát néztétek. A probléma csak az, hogy két hónapja nem játsszák. Zsuzsa pedig tíz perce ment el. Megtanult szalagos fánkot sütni, hozott párat.

– Ez igazán kedves tőle.

– Hol voltál? Nem, ez nem érdekel. Az érdekel, hogy kivel!

– Az egésznek nincs is jelentősége.

– Akkor gondolom, nem esik nehezedre elmondani.

– Lászlóval találkoztam.

– Azt a rohadt! És ha már így alakult, le is feküdtetek?

– Nem. Beszélgettünk.

– Pont a Lászlóval? Normális vagy?

– Az. Mint ő. Két normális ember vagyunk, akiknek van közös témájuk.

– Mert nekünk nincsen? – kiáltotta az arcomba, kezeit a vállaimra szorította. Hogy a hangsúly, a mozdulat vagy a közelség tette-e, nem tudom, de egész kapcsolatunk alatt akkor éreztem először azt, hogy burkoltan el akar csábítani. Tévedtem. Másnaptól nem éltünk együtt.

            Visszaköltöztem a régi albérletbe. Zsuzsa próbálta titkolni, de nevetségesen boldog volt, hogy újra ott vagyok. Erzsébet is: mikor átvittem Jácintnak a nálam maradt holmijait, épp alsógatyákat mosott, és a Tavaszi szelet dúdolta. Rámosolyogtam, ő vissza; végül is, örömet szereztem, nem volt miért meghunyászkodni.

            Az egyetlen megcsalásom volt, és még azt sem úgy csináltam, ahogy szokás, csak ímmel-ámmal, szavakkal, elhallgatásokkal, ki nem érdemelt skarlát betűvel a ruhámra varrva.

Belső. Hrabal

            Soha, egyetlen percig nem akartam egy időben egy helyiségben lenni Jácinttal és Lászlóval. Előbbivel szemben, utóbbinak balján egyszerre elhelyezni magam teljes képtelenség. – Kínos – harsogják a lila kitűzővel megkülönböztetett koszorúslányok. Nem rám utalnak, de szerintem ők is egyetértenének abban: ez rosszabb, minthogy a menyasszonynak ötlete sincs, hova járt óvodába a leendő férje. Szédülök. Zsibbad a jobb karom. Gyorsan cikáznak az emlékek: Jácint csókja, mielőtt hazavitt bemutatni; László szája a homlokomon; ugyanaz a park, s a led által megvilágított falevelek árnyéka a gyöngykaviccsal felszórt úton; a hazugságaim; az érzés, hogy nem tudom, kitől és mit akarok; a félelem, hogy az összes férfi olyan, mint az apám; Gizike rúzsos metszőfoga; az anyámtól örökölt mosolyom. Jácint közbevág.

– Elza tulajdonképpen azért van itt, mert feladott egy társkereső hirdetést a helyi újságban, s most várja a jelentkezőket.

– Ez komoly? – ráncolja össze a szemöldökét László, de amint felém néz, azonnal szabadkozni kezd; jellemző.

– Érdekelt, hogy a mai világban mi sül ki ebből – szúrom oda, a szívem egyre kevésbé bír a testemen belül maradni, majdhogynem eltöri a bordákat, hogy utat találjon magának kifelé.

– Ezek szerint szalma vagy – emeli meg a fejét, hogy kissé lefelé kelljen tekintenie rám, de elragadónak tartja a szöget, amely végre előtte is kibújt a zsákból.

– Az – felelem, s rájövök, ezt a szót használta a parkban is. Addig se, azóta se hallottam mástól.

Belső. Park

            Véletlen futottunk össze. Persze, tudtam én, hogy a Szent István téren található, védettséget élvező park vadgesztenye- és platánsora László kedvenc helye, de nem volt hátsó szándékom. Vagy mégis; de kit érdekel? Az egyik százéves platánnak döntöttem a hátam, a Hiszek egyet ismételgettem, Roland atya azt adja, ha nagy a baj, ezért meggyőződésem volt: nem hibázhatok. A feloldozásra várnom kellett jövő vasárnapig, hiszen idegen városban gyón a rosseb, de úgy éreztem, az ima nyújthat némi üdvözülést. Megbocsájtást. Azt nem tudom, kinek a bocsánatára volt feltétlen szükségem, mert legkevésbé magammal voltam kibékülve, mégis elhatalmasodott rajtam a másoknak való megfelelés kényszere, s nagyon akartam, hogy mindenki, akit bántottam, újra szeressen, úgy, ahogy azelőtt. László hatszor sétált el a fa mellett. Mindig kisebb sugarú kört rajzolt, hogy végül előttem kössön ki, és megkérdezhesse, végre szalma vagyok-e. Mert, ha nem, akkor lövése sincs, mi a baj. Összeszorítottam a fogam, zárt szájjal mosolyt formáztam, s bólintottam egyet. Erre ő megjegyezte, hogy a fa nem szorul támasztékra, s felém nyújtotta a kezét. Magam elé tartottam a sajátom, a halványrózsaszínre festett körmöket néztem, és azt, nem mentem-e ki a vonalból. László türelmetlenül feszítette a karját, csaknem remegett az erőlködéstől, mire a tenyerébe fektettem az ujjaim.

– Nem várok semmit. De amióta megláttalak, ezt akarom – tett vallomást, melyet én a szandálom pántjainak lépések okozta hullámzását figyelve, a helyzettől végletesen eltávolodva hallgattam végig. Szó nélkül nyugtáztam az elhangzottakat. Nem akartam ígéretet tenni, a hátam közepére se kívántam az elkerülhetetlenül megszülető új kapcsolatot, magammal azonban őszintének kellett lennem, ez pedig nem jelentett mást, minthogy attól a naptól fogva László az életem része, és ezt magamnak köszönhetem. Büntetésként fogtam fel a történteket, melyekre ítéletem szerint rá is szolgáltam, de László annyira boldog volt, hogy néhány nap alatt elfelejtettem, mindez csupán megrovás.

Belső. Hrabal

– Szürreális délután ez – motyogom halkan, feltűnés nélkül. Jácint az órája kijelzőjéhez koppintja a mutatóujját, László nem ért egyet a mozdulattal, de érzi, nincs választása. Illetve van, csak mersze nincs hozzá. Szemkontaktust teremt, és a tekintetével unszol, hogy mondjak valamit, nekem azonban semmi kedvem hozzá.

– Jó, indulnunk kell – dobja be László, vár kicsit, talán arra, hogy a főpincér nekem is számoljon, s együtt hagyjuk el a szűk helyiséget, akkor hazakísérhetne – gondolja, ez viszont azonnal elszáll a széllel. A hasonlat életre hív bennem egy újabb emléket, a kép a söröző falán hullámzik. A menyasszony oda is pillant. Meg a még mindig vizes szandáljára, s rám is.

Külső. Utca

– A sálam! – kiáltottam a léggel táncoló anyag után.

            László kikapta a kezét a zsebéből és futni kezdett utána, olyan gyorsan, ahogy még életében soha. Megcsípte a batikolt, virágmintás selyemkendőt, és óvatosan terítette újfent a nyakam köré. Megjegyzést akart tenni arra vonatkozóan, hogy nyáron is sálat hordok, de elragadta a gondolat, hogy végre kapcsolatban vagyunk. Elejtette a vadat, amit jó ideje kergetett. Meg akart csókolni, de megelőztem. Elnevette magát a hirtelen vett bátorságon, ezért alig ért a nyelvem a metszőfogához, félbe is hagytam a dolgot. Ő folytatta helyettem. Így pecsételődött meg a sorsom: az út már nem látszott visszafelé, hamu maradt utánam, s láthatatlan szoknyám szélén égett a tűz. A napnak van hasonló fénye, mikor kel. Ez jelzi, jó ideig süt még.

Belső. Hrabal

– Akkor mi megyünk. Örülök, hogy láttalak. Nem is sejtettem, hogy ma ebben lesz részem – búcsúzik László. Kijózanít magából. Jácint puszit ad. Udvariasan intenek és halkan csukják az ajtót. Visszanéznek még rám, az emlékezetükbe vésik az arcom. Én is az övékét. Meglehet, többé nem találkozunk.

            Mondanám is, mint akkor, mikor legutóbb búcsúztunk, s én erőszakosan bontottam ki magam az öleléséből, miközben jó utat kívántam neki. Nem is, jó szelet, hogy oldjam a feszültséget. – Nem kap mindenki ilyen lehetőséget, tessék okosan sáfárkodni – tettem hozzá, muszáj volt valahogy fokozni a jó szelet. Plovdivba ment, cserediáknak. Arra nem biztatott, hogy menjek vele, de nyugtatgatott, hogy jövünk-megyünk, nem lesz gond, ne aggódjak, nincs messze, és nem is tart sokáig. Nem aggódtam. Megingathatatlanul biztos voltam benne: többé nem találkozunk.

A Vakrandi előző fejezetei:

Vakrandi – Prológus

Vakrandi – I. fejezet

Vakrandi – II. fejezet

Vakrandi – III. fejezet

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek