Vakrandi (kisregény)

Vakrandi – Prológus

Évekkel ezelőtt született meg ez a kisregény. Ez volt a Kodolányi János Egyetem szépírói kurzusán a féléves vizsgamunkám, azóta pedig többé-kevésbé csendben lapult a számítógépem Írások elnevezésű mappájában. Mostanáig. Néhány hónappal ezelőtt ugyanis eldöntöttem, hogy megosztom veletek ezt a történetet. Szóval, ha van kedvetek, olvassátok el a Vakrandit, egy cinikus, csalódott, reményvesztett, ugyanakkor mégis reménnyel teli nő „meséjét”, aki egy társkereső hirdetés feladása után nem a jövővel, hanem a múltjával és önmagával találja szemben magát.

Vakrandi

Fotó: pixabay.com

Mikor az ember lánya feladja élete első és remélhetőleg utolsó társkereső hirdetését, igazából nem gondolja komolyan. A felhívás azonban kétségtelenül megjelenik, sosem várt találkozók sorozatát indítva el, s érzelmek hadát zúdítva egy nőre, aki igazából nem gondolta komolyan.

Prológus

Mióta elköltöztem otthonról, leginkább a forrásban lévő olaj szaga hiányzik. Meg a tiszta, karnison száradó függönyé, amelyet havonta egyszer mosódió helyett illatos vegyszerrel mosott ki anyám, aki a függöny és az ágynemű kivételével mindenre környezet- és bőrkímélő, vagyis szagtalan anyagokat használ. Ő tudatosnak mondja magát. Apám viszont azt mondogatta régen: anyádnak agybaja van. Ezt a kijelentést könnyedén kétségbe lehetne vonni, az apám bajára vonatkozót azonban nem lehet. Neki ugyanis tériszonya van, és lássuk be, ennek jelei jóval könnyebben beazonosíthatók, mint az agybajé. Erre egyébként akkor jöttem rá, mikor már elég nagy voltam hozzá, hogy két vékony karommal erősen tartsam a konyhaasztalt, amíg ő felkapaszkodik a lapjára, és égnek emelt tekintettel s kézzel lecsipeszeli az ablak elé aggatott áttetsző, csipkés anyagot. A bal lába megállíthatatlanul remegett, és mintha átvenné az irányítást az egész test felett, úgy rázta apámat, hogy rossz volt nézni. Nem is néztem oda soha, csak akkor, az első alkalommal, mikor végül meg is kérdeztem, mi a fenének rángatózik. Szigorúan nézett le rám a magasból, és bár azzal kezdte a mondandóját, hogy fogjam be, én ezt nem érthetem, végül mégiscsak elmagyarázta, mi az a tériszony.

            A specifikus fóbiák közé tartozik. Azok az emberek, akik ettől szenvednek, természetellenesen erős félelmet éreznek a magasságtól, illetve a magasból a mélybe való letekintéstől. Szédülnek, verejtékeznek, remegnek, s a szívük döngeti a mellkasukat. Egyesek a szobalétra harmadik fokáig sem képesek emelkedni – közéjük sorolható az apám, aki annak idején a konyhaasztal közepén guggolva, kezeit a térdei elé kulcsolva kifejtette nekem: a magasságtól való normális mértékű félelem valójában az emberi lény veleszületett tulajdonsága, amely a túlélést hivatott elősegíteni. Egy képesség, ha úgy tetszik, amely természettől fogva adott, és mindig a segítségünkre siet a bajban – példának okáért akkor, ha valamilyen módon egy szakadék szélére keveredünk. Vannak viszont, akik egy biztonságosan megépített hídon, egy hatodik emeleti lakás erkélyén vagy egy, csupán derékmagasságig érő asztal tetején állva is azt érzik, baj van, s a félelmük percek alatt az elviselhetetlenségig fokozódik.

            Mostanság valahogy így érzem magam a szilárd talajon, és néha igen erős a vágyam, hogy visszamenjek az időben, és a félelem leküzdésének módozatairól is kikérdezzem apámat. Kérdezhetném persze, most is, de egyrészt nem beszélek vele, másrészt szükségtelen, úgyis tudom, mit mondana. – Ha félsz valamitől, menj elébe, kapd el, szorítsd meg a torkát, és győzd le! És én azt válaszolnám: jól van, apa, pontosan ezt szándékozom tenni.

             Az interneten mindenféle hasznos tanácsot lehet olvasni. Mindennel kapcsolatban. Még arról is írnak, noha igen keveset, mihez kezdjen az, aki a magánytól és a másik embertől is retteg. Röviden összefoglalva mindkét esetben arra intenek, hogy apránként haladj, menj társaságba, akár egy kávézóba, és figyeld az embereket, hogyan viselkednek, képzeld magad a helyükbe, s mikor már azt érzed, készen állsz, újíts fel régi bizalmi kapcsolatokat, és nyiss új emberek felé. A tekintetben sajnálatosan nem szolgálnak útmutatással, hogy ha túl vagy a kezdeti lépéseken, e két utóbbi lehetőségnek miként vágj neki, de én úgy határoztam: legjobb, ha feladok egy társkereső hirdetést. A helyi újságban, elkerülendő azokat a tapasztalt netes ismerkedőket, akik nálam sokkal jobban tudják, hogyan kell elébe menni a dolgoknak, elkapni, torkon ragadni és – jelentsen ez bármit az adott helyzetben – legyőzni őket. És hogy a közmondásos két legyet üssem egycsapásra, jeligét akként választottam, hogy ne csak új, hanem egy régi, bizalmi kapcsolat felé is nyissak.

             Egyik pillanatban abban reménykedem, még olvas újságot, a másikban abban, hogy nem csak ő, senki más sem teszi hetvenéves kor alatt, s ha eljön egy, valamelyik nagyapámat idéző alak, legalább tét és feszengés nélkül beszélgethetek vele, amiről csak akar. Vagy amiről én akarok. Megdicsérném, milyen fess úriember – ahogy a nagyapámat szoktam kislányként –, s elmesélném neki, hogy a ruhámat a randevúra másfél perc alatt választottam ki, és csak három dolgot tartottam szem előtt: a jelenlegi hőmérsékletet, a kora esti vihar valószínűségét és azt, hogy a szoknyám ne legyen áttetsző. És azt is hozzáfűzném, hogy nyugodtan megjegyezheti, még sosem látott épeszű embert kánikulában nejlonharisnyát, fűzős cipőt és sálat viselni. Károly – legyen mondjuk Károly – udvariasan tiltakozna, hogy mindez fel sem tűnt neki, s mellesleg attól még, hogy valami szokatlan, nem jelenti azt, hogy ne lenne indokolt. Mosolyognék. Akkor azt mondaná, amit az anyai nagyapám mondott régen: hogy elragadó kisasszony vagyok. Kérdezné, meghívhat-e, vagy hagyja inkább szabadon azt a velem szemközti helyet, s én bólogatnék, és magam sem tudnám, mire bólintottam rá. Talán, ha akként értelmezné: maradjon csak, én az ellenkezőjére gondolnék, s ha rögtön elköszönne, más sem járna a fejemben, csak az, hogyan marasztaljam.

             Már-már látom lelki szemeim előtt ezt az öregembert. Hófehér haja az előszobatükörben csillog, kényelmes botjának markolata a bejárati ajtóm kilincse, vastag körme hegye a kulcsom, amely könnyedén fordul a zárban, előre dőlt válla a lépcső korlátja, hajtott dereka a járdát szegélyező fák korhadt törzse, lassan mozgó lábai az utcalámpákat magasban tartó oszlopok, kalapja Gázi Kászim pasa dzsámijának teteje, karjai házakra függesztett magyar zászlók, arca Bohumil Hrabalé. Rámosolygok, ő vissza, mintha marasztalna engem, még mielőtt bemennék a róla elnevezett kocsmába, de a lépteim nem lassulnak kellőképp. Tovább megyek. A főpincér elém siet, kérdezi, foglaltam-e asztalt, igennel felelek, és követem az első kétszemélyesig. – Bort, száraz fehérbort kérek, irsait, ha van – mondom neki, ő a különleges cseh söreikre gondol, meg arra, hogy akkor miért ide jöttem, hiszen alig öt percre innen a borbár, de nem pirít rám, első a vendég, gondolja meg, s csak aztán válaszol. – Hogyne, máris hozom.

             Míg várok, mély levegőket veszek, egymás után tízet, számolom, majd szünetet tartok, és kezdem elölről. Az ötvenedik után körbe tekintek. Közvetlenül a sárgásfehérre meszelt fal mellett ülök, velem szemben a helyére tolt puhafa szék, s két üres négyfős asztal. Mögötte a fal folytatódik, hiányoznak róla a képek, ezt azért gondolom, mert a szögek helyei még megvannak. – Biztos újrafestik – állapítom meg, de a boltíves, alacsony mennyezet elvonja a figyelmem. A fantáziám katakombává alakítja a szűk teret, hogy biztonságban érezzem magam, és egyetlen otthonos közösséget formáljak magamból, a személyzetből s a másik három asztaltársaságból. Az egyik csapat indulni, a másik rendelni készül, a harmadiktól két nő együtt megy pisilni. Én ilyet sose csináltam, még Zsuzsával, a legjobb barátnőmmel se, de most kedvem lenne csatlakozni, észrevétlen, mint aki nem is miattuk megy, csak a szükség vezeti, és addig a vécé tetejét se emelném meg, míg a szomszéd mosdóban nem végeztek, aztán gyorsan lehúznám magam után a semmit, kinyitnám az ajtót, és közéjük furakodnék a kézmosáshoz, hogy együtt már úgy menjünk ki, mint akik együtt is jöttek.

             De nem mozdulok, csak levegőket veszek, és számolom őket. – Egy. Jó nekem így, nem is hiányzik, én se neki, olyasvalaki pedig nem kellhet, aki eddig sem kellett. Elmegyek. – Kettő. Tudod, mit mondana anyád: kisanyám, ha elkezdted, csináljad, csak a gyávák futamodnak meg a nehézségek elől! – Három. Képzeld azt, hogy egy forgatókönyv az egész, amelynek ismered minden részletét, és egy lépéssel mindig előbbre jársz. Sőt, arra, amerre akarsz. – Négy. Ha nem tetszik, egyszerűen felállsz, és elmész. – Öt. Én ezt nem gondoltam át. Fix, hogy nem vagyok normális. – Hat. Senki se fog jönni, ne aggódj, kicseszett jó ötlet volt az újság. – Hét. Ő sem? – Nyolc. Nem, ő sem. – Kilenc. Képzeld magad máshova, egy nyugodt, kellemes helyre, egyedül. – Tíz. Vagy képzeld el, mi a legrosszabb, ami történhet.

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek