Vakrandi (kisregény)

Vakrandi – V. fejezet

Az V. fejezettel folytatódik a Vakrandi!

Vakrandi

Fotó: pixabay.com

V.

Belső. Hrabal

– Parancsoljon, a számla – kapok végre lehetőséget a távozásra. Sietősen számolom apróban a borravalót, nem akarok várni, tudom, ki következik a sorban, az, akit valójában ide hívtam és vártam, de magamban nem érzek változást, hajlandóságot, csak a rosszat, amelyből túl nagy erőfeszítések árán lehetne jó. Nem vagyok elég gyors.

– Ez várhat. Helyette legyen két pohár fekete. Nem is, két fehér, ugye? – támasztja tenyerét a nyomtatott fecnire Aurél, a magasból letekint rám, mielőtt leül.

            Levert a víz, amíg az asztalomhoz vezették a léptei, melyek még mindig a gyomromban dübörögnek. Nem hallom tőlük a hangját, s zavarodottságomban az arcát sem látom. Illetve, nem látok belőle semmit. Csak azt, mennyire hiányzott. Fekete, félkövér betűkkel szedett szöveg íródik hologramként a szemem előtt: Veres Aurél – hangosan olvasom fel, ő azt hiszi, így köszönök, s a meglepődést palástolom, de képzeletben egy feneketlen tenger mélyén úszom, ahol nincs más, csak sötétség. Mindössze ennyit hagytam neki, némi kilátással a fény felé, ez a fény azonban olyan messzinek tetszik, hogy úgy tűnik, sosem érjük el.

            Beszél hozzám. Biztosan beszél, de hiába koncentrálok, nem hallom és nem látom őt. Erősen pislogok, ahogy korábban Huba gyerekszobájának képeit próbáltam elűzni, sikertelenül. De most hátha… Aurél leül, székestől közelebb húzza magát az asztalhoz, krákog, kisujjával elsimítja mindkét szemöldökét; különféle módokat alkalmazva küzd az izgalom ellen, de a szíve kalapál, egyre gyorsabban. Olyankor fordul elő ugyanez, ha kora estétől éjfélig megiszik egy palacknyi bort, s hajnalban félmeztelenül, izzadtan botorkál ki a szobából a konyhába, és a szívét a megtett nyolc méter is megterheli. Készséggel segítenék rajta, szelíd érintéssel, esetleg szavakkal, de az első szóváltásunkban születek újra.

Belső. Elza albérlete

E könyv mellé magamat ajánlom, mint kísérő vagy felvezetés. Én vagyok a bonyodalom, a végkifejlet, vagy mindez együttvéve. Ha belelapozol, engem találsz mindenütt, de a szemembe kell nézned, hogy megértsd: ez a mi történetünk kezdete.

            Joyce szavai[1] közé csempészett, félreérthetetlenül fogalmazott, gátlástalan, közhelyes csábítás volt, nem kérdés, de érdekes módon bejött. A százhuszonharmadik oldalnál tárcsáztam a cetlin megadott számot, szkeptikusan, hogy teszteljem; idéztem a szövegből, hátha felsül, és én elmarasztalhatom. Arra nem gondoltam, hogy ott folytatja, ahol abbahagyom.

– „Cikornya és bombaszt” – olvastam fel, s igen, ő folytatta.

– „Süket duma. Úgy látom, Ned Lambert kivesz magának egy nap szabadságot.”

– Varga Elza – ejtettem ki megrökönyödve.

– Örvendek a felfedezésnek – hiába ragadt benne a levegő, ennyit azért kipréselt, és kipécézte a mondatvégi szabadság szót. Leleményesen randevút formált belőle. Igazit, a Hrabalban.

            Ott, akkor láttam először. Nem éreztem végzetesnek az egymásra találást, de kétségkívül magába bolondított a cetlivel, így azt hiszem, lehetett volna akármilyen, határozott, szégyenlős, udvarias, durva, békés, barátságtalan, laza, gyáva, beszédes vagy szótlan, én, mintha muszáj lenne, mindenképpen közel engedtem volna magamhoz. Neki érzésem szerint minden mindegy volt, hiszen végre akadt valaki – és nem számít, ki az –, aki megtalálta az üzenetét, ezért meglátva engem oly mód ugrott ki a bőréből, ahogy annak idején Jácint, mikor igennel feleltem: mutasson be az anyjának. Ettől a momentumtól eltekintve viszont nem emlékeztetett rá. Sem senki másra, kivéve Zsuzsára, de közöttük meg szívesen húztam párhuzamot. Zsuzsa szokott olyan hosszasan, végeláthatatlanul beszélni, mint ő; hajnalban, mikor nem tudott, engem pedig nem akart hagyni aludni, de én nem bántam – egyikük esetében sem.

            Elbűvölőnek találtam. Példaként azt, hogy néha véletlen rímet faragott és megörült neki. Azt is, ha idézett valakitől, és nem bírta magában tartani, hogy nem ő találta ki az elmondottakat. Ekkor röviden, de annál lelkesebben elevenítette fel a képzeletbeli polcról leemelt művet, s volt, hogy csak úgy előkapott egy könyvet, és elkezdett felolvasni belőle. Meg olyan is, hogy az utcán sétálva felém fordult, egyik kezem a vállára tette, a másikat fejmagasságba emelte, és közölte, hogy hiábavaló ellenkeznem, most táncolunk. Kiszámíthatatlanabb volt, mint bárki, akit azelőtt az utamba sodort a szél. Leginkább ez tetszett benne.

Belső. Hrabal

– Hogy vagy, Elza? Mindegy is. Boldog vagyok, hogy látlak. Nem, igazán nem mindegy. Hogy vagy? – foglal össze mindent, amit néhány másodperc leforgása alatt szavakba tud önteni; figyelmen kívül hagy értelmezhetőséget, sorrendet, mindent.

            Végre hallom. De nem felelek. Gondolatban úszom a sötét tengerben, a valóságban a szemébe meredek. A gondolataim gilisztaként másznak felé, a hangszálaim viszont mozdulatlanok maradnak. Pedig mondanám, hogy nem vagyok túl jól, azt is, hogy azért, mert hiányzott, jelen időben fogalmaznék, az egyszerűség kedvéért, de nem akarnak megszületni a szavaim, ezért csak ülünk egymással szemben. Csendben.

            Az egyik pincér két pohár száraz fehérbort hoz, komótosan, jobbról teszi elénk őket, halkan elsuttogja közben, egészségükre, majd nagyobb némaságban hagy minket, mint amilyenben előtte voltunk. – Meg kell szólalnod – győzködöm magam, ezúttal sikeresen. Visszakérdezek, tudakolom, ő miképpen értékeli a közérzetét, s az ujjaim tövét nyomkodom. Ott fáj, ha izgulok, ő is tudja jól, ezért az asztal alatt morzsolom a bőrt. Felitatom az izzadságot a szoknyám bélésével; így csináltam akkor is, mikor megírta ímélben, hogy új barátnője van. Én unszoltam, folyton utalgattam, mert nem mertem egyenesen feltenni a kérdést, főleg nem írásban, ő viszont nagyon is világosan fogalmazott. Ha akarnám, se felejteném el.

Belső. Elza albérlete

Krisztának hívják. Néha úgy nevet, ahogy te szoktál, felhúzza az orrát és a szája elé emeli a kezét. De sok egyéb hasonlóság van még, te is meglepődnél. Hihetetlenül kedves. És minden újabb találkozásunkkor szebbnek látom a korábbinál.

            Azt nem mondanám, hogy ezt olvasva ki akartam magam vetni az ablakon, de igazából csak azért nem fordult meg komolyan a fejemben, mert, ha a halálbüntetés vagy az életfogytiglan között kellene választanom, utóbbit választanám. Mégpedig azért, mert félek a haláltól. Mint oly sokan, akik élnek. És én, akárcsak ők, egészen addig akarok félni, amíg csak lehet. De azért, mikor olvastam, s elképzeltem, hogy Kriszta úgy nevet, ahogy én szoktam, kissé elbizonytalanodtam. Láttam magam előtt a hihetetlenül kedves, hétről hétre szebb nőt, félhosszú világosbarna haját, szemébe hulló frufruját, gesztenyebarna szemeit, pisze orrát, szeplős arcát, vastag száját, egyenes fogsorát, kiugró állát, hibátlan alakját és napbarnított bőrét. Láttam a nyilvánvaló különbségeket kettőnk között, egyebek mellett a bőrünk színében. És láttam Aurélt ölelni, a kezét fogni, alatta, s rajta feküdni, az arcát, a száját csókolni, s a tánchoz fejmagasságba emelni a kezét. Azt hittem, beleőrülök.

Külső. Park/Belső. Elza és Aurél közös albérlete

            Felidézek inkább egy másik emléket. A parkban ültünk, László kedvenc helyén. Aurél keze a combomon pihent. A vágyakozás enciklopédiáját olvasta, hangosan, ha felolvasásra szánt részhez ért. Félbe szakítottam, tréfálkoztam, hogy így sose végzek Kanttal, de neki mindig volt jobb válasza, olyan, amely megérte az utolsó szót. Mondta, hogy a Lét és idő izgalmasabb, de ha igazán emberfelettit akarok, beiktatom a Zarathustrát. Nietzsche, gondolom, forgott a sírjában, hogy tudtán kívül ugratásra adta a fejét. Aurél gúnyos vigyort biggyesztett a szájára, s az enyémre nyomta – várt néhány másodpercet, csak annyi kellett, és én is elmosolyodtam.

            Ekképpen nevettünk volt szerelmek kedvenc helyén más volt szerelmeken. A jobb kezével szorosan tartotta az én balomat, s rövidre rágott körmeimet simogatta, mert szerinte rajtam még az is szép. Ilyenkor én a saját szépségemet megerősítendő kifiguráztam az előző barátnőjét, Szilvit, aki Aurél elmondása szerint, ha unatkozott, folyton az asztalhoz csapdosta színesre festett körmei hegyét.

            A rosszindulat parazsát szítottuk tűzzé egymásban, de nem ártottunk vele senkinek; szórakozás volt, közel engedés. Így lettünk mindketten különbözőbbek az előttünk levőknél. Bátrabban úgy fogalmaznék, ez kovácsolt minket eggyé, de az igazság némileg szokványosabb ennél. Hasonló gondolkodásmód, majdnem teljesen egyező ízlés és erkölcsi iránytű, azonos elképzelések és vágyak – ezek kellettek a bizonyossághoz, és nem ferdítem az igazságot, mikor azt állítom, elég hamar megleltük.

            Egyik reggel eszembe is jutott a közös otthonunkból a pékségbe menet: mostantól a mással való lefekvés feltétele, illetve következménye az, hogy kisiklik az életem. És nem fogott el a szorongás, a felismerés ijesztő valóssága, olyan boldog voltam, hogy a gyomrom is belefájdult. Egész könnyedén bevallottam magamnak: vele akarok élni, örökké. Hazaérve elnéztem a még alvó Aurélt és láttam, karnyújtásnyira, a jövőt. A lánykérést és a lakodalmat, a nagybátyámat, amint hajnalban a magyar nótát követeli, de azt is, ahogy szakad a fehér csipkeruha a nászéjszaka fáradt szenvedélyében. Anya leánykortól búcsúzó könnyeinek íze fészkelt a nyelvem alá és ott maradt egészen addig, míg a szülés elképzelt fájdalmától ki nem csordult a sajátom, s folyt bele a számba. Aztán – pedig épp csak egy pillanat telt el – ott álltunk az elsőáldozáson, bérmakeresztanyát választottunk, úgy, nehogy sértődés legyen. Óvatosan puhatoltuk, van-e már kedvese, s vittük az egyetemre. Én napszemüveggel takartam a sírást, Aurél, ekkor már apának hívtam, visszafojtotta, de a település végét jelző táblánál félrehúzódott, és halkan pityergett néhány percig, ahogy az esküvőkön teszi a mosdóban. A szülők temetését is végignéztem egy hátsóbb sorból; büszke voltam, milyen szépen tartom magam, s azt is megtudtam, mikor majd tőle búcsúzom, a ravatalozó közelébe se leszek képes menni. Akkor ébredt fel, s azonnal azt kérdezte, megkenem-e a kenyerét. Én csókot nyomtam a homlokára, beleegyezésként, hogy minden mehet úgy, ahogy előre láttam, majd a konyhába siettem, kenyeret kenni.

Belső. Elza és Aurél közös albérlete

            Arról a korábbiról, a krisztás emlékről eszembe jutott egy újabb. Egy kellemes.

– Ha most elkezdesz nevetni, én kivetem magam az ablakon! – mordultam Aurélra félig-meddig mosolyogva, mikor rajtakapott, amint két fülpiszkáló mesteri használatával nyomkodtam a pattanásaim. Elővigyázatosságból beletörte a kulcsot a fürdőszoba zárjába.

            Majdnem fél napig voltunk elbarikádozva étel és sok egyéb nélkül az apró helyiségben. Nyilvánvaló, egy rúgás megoldotta volna a problémát, de az a kis tér elég volt nekünk; eszünk ágában sem volt kiutat keresni. Így történt, hogy a lakás legszűkösebb, mindössze két és fél négyzetméteres helyiségében lettem menyasszony, s gyűrű híján néhány fejbőrtől örökre elszakadt hajszálat tekertünk az ujjam köré. Nem is mondtam igent: egyszerűen szükségtelen volt válaszolni mindazok után, amiket az évek során átéltünk. Hol a félredobott exbarátnő, Szilvi kúszott a képbe, hol Jácint akaródzott visszatérni, s olyan is előfordult, hogy pusztán nekünk volt elegünk egymásból. Mégis: maradtunk egyhelyben, változtatás nélkül, s eszünkbe sem jutott, hogy a kapcsolatokon – vagy magunkon – dolgozni kell, mert bármikor megtörténhet a baj. Talán csak akkor ötlött fel bennem ez a gondolat, mikor megismertem a családját, és láttam, milyen kínkeservesen élesztgeti az apja egymaga azt a tüzet, amely olyannyira kialudt már, hogy az emléke sem parázslott sehol.

            Pali bácsi egyszer elmagyarázta, mi a hosszú házasság titka, de nem emlékszem már – ahogy egykor Jácint anyjára, úgy rá sem figyeltem. Biztos épp a feleségét, Lora nénit néztem, aki látszólag semmi másban nem lelte annyira kedvét, mint a borban. Ezt felfedezve úgy éreztem, szabad szemmel is látok mindent, amit kell; nyugodtan ítélkezhetek. Pali bácsi igyekezete egyhamar számomra is láthatatlanná vált. Beárnyékolta a vakító fény, amelyet bódult felesége vont minden köré, ami a közelébe került. Az a nő… Az a nő, mielőtt elment, úgy tanított meg élni, hogy soha egyetlen jó szót se szólt hozzám. Elképzelésem szerint Auréllal is hasonlóképpen csinálta, de még így is feddhetetlen munkát végzett.

Belső. Hrabal

– Édesapád? Nem költöztél hozzá vagy ő hozzád? – kérdezem az anyja temetésére visszagondolva, s kutatom az emléket, vajon hova lyukadt ki annak idején Pali bácsi a hosszú házasság titkát illetően.

– Két ökör ugyanabból az alomból ugyanazon a helyen túl sok lenne a világnak!

– Ha így gondolod…

– Ó, ez a három pont! Kész agybaj, hogy hallom az olyan mondatok végén, mint ez.

– Zavar?

– Ennek nemigen van jelentősége, de mondhatni, igen.

– Akkor igyekszem kerülni a használatát. Hátha… – teszek megint jól kivehető pontokat, bosszantásképp. Nem veszi magára, tényleg boldog, hogy lát, magasról tesz rá, milyen mondatokat alkotok. Csak nem tudja, mit mondjon. Vagy mivel kezdje. Ámbár ennyire még sosem volt számára érdektelen egy beszélgetés milyensége; kizárólag azzal törődik, mit jelent, mire utal mindaz, ami elhagyja a szám. Keresi a kifordítható szavakat, bármi jó lenne, amibe bele tud kapaszkodni, de ehhez én túl keveset beszélek.

            Valami baráti összejövetelen voltunk, amikor megjegyezte: nincs még egy hozzám fogható szófukar lány. Bóknak vettem, s egyetértéssel nyugtáztam a legkönnyebben beazonosítható jellemvonásom felismerését.

Belső. Elza és Aurél közös albérlete

            Szívem szerint akkor se szóltam volna semmit, mikor kikiáltott a kádból, hogy vegyem csak fel a csörgő telefonját, és akárki is az, mondjam meg, egy óra múlva visszahívja. Az apja volt, zokogott, s én nem különösebben meghatva, köszönés nélkül azt kérdeztem: meghalt a Lora néni? Nem felelt, erősödő sírása volt a válasz. Zavarba jöttem, mondtam neki, a fia egy óra múlva visszahívja, és kiejtettem a kezemből a telefont. Fel s alá járkáltam el a fotelig, onnan vissza az ágyig. Mély levegőket vettem, tízet egymás után, számoltam, majd tízhez érve kezdtem elölről. Aurél vizes lábbal, kisméretű törölközőbe csavarba jött be a szobába, félhangosan vitába kezdett: süket vagyok tán, percek óta szólongat, hogy vigyek be egy normális törölközőt, a sápadtságomat felismerve azonban megérezte, jó volna, ha ennyi gondunk lenne csak.

            Feledésbe merült, amit ezután mondtam, röviden fogalmaztam, szememet a zokniba bújtatott lábujjaim hegyére irányítottam, valamiért hálát adtam az Istennek is. Percek teltek el, mire Aurélra néztem. Addigra már az ágyon ült, derekán a kéztörlővel. A teste elernyedt, könyökét a térdére, arcát a tenyerébe támasztotta. Hirtelen féltem tőle, idegennek éreztem, akinek azt sem tudom, mit mondjak, szüntelenül kerestem, de nem leltem a megfelelő szavakat, s rettegtem, mi lesz, ha egyáltalán nem szólok hozzá.

– Sajnálom.

– Semmi baj.

            Napokig ennyit beszéltünk mindössze, annak ellenére, hogy mindkettőnket mart a csend, s a másik tekintetének kerülése. Mégis: ezután már csak néhány mély levegőt vettünk együtt. Egyet, mikor Pali bácsi kérésére évszakok szerint szétválogattuk és bedobozoltuk Lora néni ruháit. Egyet, mikor a garázsban a salgó polcokról ládákba pakoltuk a hetvenkét palack bort, és elvittük a városomba a kora őszi szüreti mulatságot szervező néptánckörnek, hogy tegyenek vele belátásuk szerint. Egyet, mikor kiválasztottuk a koporsót, amelynek vöröses színe bizonyára tetszett volna neki, Pali bácsi szerint őt is a sillerre emlékeztetné; ej, de inna egy kortyot. Egyet, mikor kilenc órán át a végrendeletet kerestük; csak nem jutott eszébe a fiának, hogy a kedvenc könyve százhuszonharmadik oldalához teszi. Egyet, mikor a pólóban ágáló Aurélon tanultam nyakkendőt kötni. Egyet, mikor a temetés reggelén beléptünk a félig megürült szülői házba. Egyet, mikor a tömeg elején sétálva a sírhelyhez kísértük a koporsót. Egyet, mikor az első lapát föld koppant rajta. Egyet, mikor aznap este, a tor utáni takarítást másnapra hagyva hazaestünk, és végre egymásra néztünk.

            És egyet, mikor annak tudatában kerültük újra a másik tekintetét, hogy nagy baj van. Csak én tudtam, mi az. Elvesztettük a babát. S ő nem is sejtette, hogy vártuk egyáltalán.

*

Amikor valaki elveszíti a hozzá kétségkívül legközelebb állót, kicsit a saját életétől is búcsút vesz. Ekkor tűnik el a köldökzsinór, amelynek lüktető léte már az időszámítás előtt is összeköt két embert – két olyan embert, akik közül egyik a saját testéből teremtette meg a másikat. Valahogy így csinálta az emberrel az Isten, talán csak kevesebb fájdalommal, ezért is dönthetett úgy, hogy megtoldja némi nehézséggel meg vérrel ezt az életadást.

            E mondatokkal kezdődik Aurél Anyám címmel ellátott füzete, amelyben bár egyoldalú, mégis őszinte beszélgetést folytat vele, és e mondatok azok, amelyeket én csak a kapcsolatunk vége óta értek.

            Sosem akartam gyereket, vagy ha igen, ez az információ a tudattalanban rejtőzött előlem. Elsősorban a fájdalomtól féltem. Félek. Anyám keresetlenül sokat mesélt a születésem harmincöt percéről, s hiába zárta mindig azzal a történetet, hogy felsírtam, és eltűnt a fájdalom, csakis mérhetetlen boldogságot érzett, bennem olyan erővel dolgoztak a durva szavak – burokrepedés, tágulás, összehúzódás, tolófájás, gátmetszés –, hogy a csecsemőkori képeim látványáról is ezekre asszociáltam, nem pedig a mérhetetlen boldogságra. Persze, ha kérdezték – a szüleim, a rokonok, a nőgyógyász vagy az asszisztense –, akarok-e, majd egyszer, gyereket, azt mondtam, amit gondoltam, hogy várnak: hogyne, s nekem is igencsak nehéz volt eldönteni, hogy hazudok-e. Hazudtam. Erre akkor döbbentem rá, mikor farkasszemet néztem két büszkén dagadó vörös csíkkal, és ötletem sem volt, mit csináljak. – Örülnöm kellene – állapítottam meg. A terhességi tesztet szorító kezemről a padlóra csöpögött a vizelet. Más körülmények között ez iszonyúan zavart volna, de akkor észre se vettem. A két csíkon kívül semmi sem tudott meghatni. Elképzeltem a lányom tizenhat évesen, amint zokogva győzköd: nem ő van az internetre feltöltött videón részegen, melltartóban. S a fiamat harmincévesen, amint duzzogva kifejti: esze ágában sincs beállni dolgozni és adót fizetni a kibaszott kapitalistáknak. Rettegtem. Másodsorban a neveléstől féltem. Attól, hogy elrontom, és mikor majd rájövök az elkövetett hibáimra, már késő lesz ahhoz, hogy kiküszöböljem őket. Talán a kellő bizalom híján – harmadrészt – attól tartottam, egyedül kell csinálnom; nemcsak a szülést, az egészet. Feljogosítva éreztem hát magam, hogy egyedül is döntsek. Egyik napon ellene, a másikon mellette érveltem, s ez így ment addig, míg kifutottam az időből.

            Megszerettem. Mákszemnek neveztem. S megfeddtem magam, amiért egyáltalán megfordult a fejemben, hogy megfosszam az élettől.

            Szerda volt – aznap eldöntöttem, még ha nem is így megy ez, hogy szerdai napon szülöm majd meg. Ezt az öt szót felírtam egy cetlire, s mintha máris Veres lennék én is, becsúsztattam Aurél egyik legújabb, mihamarabbi olvasás céljából vásárolt kötetének százhuszonharmadik oldalához. Már csak várnom kellett. Ám akkor egy vörös csík elvett valamit, valamennyit az életemből. És én az egészen bosszút akartam állni.

Belső. Hrabal

– Megtaláltam a cetlit. Dühös voltam. De már nem vagyok. Ettől függetlenül meg kell magyaráznod – mondja, mintha én mondatnám vele, hogy hamarabb végezzünk.

            Mély levegőt veszek. Kezdem a magyarázatot. A terhességi teszttel. A szülés elviselhetetlennek tűnő fájdalmától és a gyermekneveléstől való félelmemmel folytatom. S a válással, amitől annak ellenére reszkettem, hogy ha jön gyerek, pénzünk se lett volna összeházasodni. Az orvosi vizsgálatokról ejtek szót, aztán a véres fehérneműről, és a kaparásról, amelynek emléke fantomként jár velem azóta is. A többi nőről is beszélek: azokról, akik önként, meg azokról, akik kényszerből várakoztak az abortuszra. Megemlítem, hogyan szúrták halálra egymást a tekintetek, minekutána senkinek sem volt a nyakába függesztve a saját ítélete, így nem lehetett tisztába jönni vele, ki milyen teherrel a vállán ül a többi között. A legjobban engem vizsgáltak, mintha rám lett volna írva, hogy nem akartam egyből a gyereket, de bezzeg most sajnálom magam. Sajnáltam. Magamat meg őket. Elmondom, hogy e naphoz két hétre mindannyiunkat váltottam meg az Est Café mosdójában, a tükörnek dőlve. A srác gyorsan csinálta, sietett, nehogy ránk nyisson valaki; hamarabb végzett, minthogy én bármit is megéreztem volna belőle. Egy dolgot nyugtáztam csak, miközben egy tisztasági betét papírszalagját fedeztem fel a jobb lábam mellett: kisiklott az életem. Erről beszélhetnék még, de nincs erőm, se merszem, azt idézem fel inkább, hogy hazaérve bőröndökbe pakoltam a holmikat; tudtam, hogy hibát követek el és ezért nincs bocsánat, mégis el akartam menni. Így álltam bosszút, az egészen – vallok váratlanul összeszedetten. Bocsánatot kérek, tisztázom: nem várom el, hogy mindent elnézzen, csak ezt az egyet, ezt rendbe akartam hozni. Helyesbítek: ha a bocsánata nem is, de ő kell nekem. Büszke vagyok magamra, amiért a váratlan elviharzás helyett őszintén beszéltem, de Aurél nyilvánvalóvá teszi, hogy csak a képzeletem játszott velem; egyetlen szót sem szóltam.

– Ugye mondani akartál valamit?

            Várok úgy másfél percet, elpróbálom magamban még egyszer, lényegre törőn, őszintén, de nem születnek meg a szavaim, ezért félhalkan odavetem, hogy nem, az asztalra helyezek kétezer forintot, a jobb vállába kapaszkodva megcsókolom az arcát, és kisétálok az ajtón.

[1] James Joyce (2012): Ulysses, Európa Könyvkiadó

 

A Vakrandi előző fejezetei:

Vakrandi – Prológus

Vakrandi – I. fejezet

Vakrandi – II. fejezet

Vakrandi – III. fejezet

Vakrandi – IV. fejezet

Előző írás Következő írás

HASONLÓ CIKKEK

Szólj hozzá elsőként

Hozzászólás