Vakrandi – III. fejezet

A III. fejezettel folytatódik a Vakrandi!

Fotó: pixabay.com

III.

Belső. Hrabal

– Nos, Elza, nem is tudom, mit mondjak – kezd bele Jácint a vigasztalós hangnemében, én loboncos hajamat, eloldott sálamat, derékig felcsúszott szoknyámat simítom mintha mi sem történt volna állapotba, s a reakciómat tervezem. Válaszolhatnám neki, hogy semmit, de tudom, hogy akkor azzal jönne: a semmi is valami. Ha meg azt mondanám, amit akarsz, percekig gondolkozna: vajon mit akarjon. És én egyik eshetőséggel sem járnék jól. Utóbbival talán inkább pont úgy, mint az első közös éjszakánkon. Az élvezettől megrészegülve, a kérdésére, hogy ez így most jó-e, vagy mit csináljon, meggondolatlanul azt feleltem, amit akar, s ő sietve visszahúzta a nyelvét a szájába, feltérdelt, és hosszas beszédet intézett hozzám az érzékelésről. Hamar nyilvánvalóvá vált számomra: az ismeretelmélet nemcsak, hogy töredékmásodperc alatt közénk állt, de még izgatóbb is, mint én vagyok.

Nem válaszolok. A fülcimpám vörösleni kezd a meleg, az izgalom, a meglepettség és a szégyen sajátos keverékétől. A tomboló vihart hallgatom. A diónyi esőcseppek földet érve patakot alkotnak, a csatorna nem bírja elvezetni. A főpincér az ajtóhoz megy, látni akarja a miniatűr hajóként úszó papír kávéspoharakat, kiürült kólásüvegeket, használt óvszereket; eltorlaszolja tekintetem elől a söröző előtti útszakaszt, és a sajátjával kitakarja Krisztián alakját, pedig távozóban minden bizonnyal hátra tekint a bal válla fölött, és megharapja a száját, félreérthetetlenül tudatva: valamit azért elvisz magával belőlem. Mielőtt elmosolyodnék, vagy ellenőrizném, megvannak-e már mind a tizenegyen a lánybúcsús társaságban, vagy megszámolnám, hány korsót fogyasztott el húzóra a pasas, Jácint kopogni kezd az asztalon. Az első koppanást a bejárati ajtóm zajának hallom, a második úgy szól, ahogy a hűtőm tartályába csöppen bele a víz, a harmadik éles, kellemetlen. Ekkor nézek rá. Nem tudom beazonosítani rosszallás jeleit, a hiányét sem. Próbálom kitalálni, min gondolkozik. – Azon, hogy létezik-e Isten? Nem, azon nem. Hogy végtelen-e a világ? Nem, azon sem. Rajtam sem.

– Én sem, de nem is nekem kell tudnom – mondom aztán fölényesen, mintha ez egyszer megfogtam volna, de érzem, ahogy felbugyog bennem a szava járása, hogy nem hát, nem is várja, hiszen én csak egy nő vagyok – kézhezálló megállapítás, ezt nem felejtem el. Haragot csitítok, a magamban felidézett szavába vágok; megkérdem, hogy van.

– Jól – feleli lenézéssel, amivel az első mondatom is illette, én szünet nélkül keresem az emlékezetemből nem kihullott ismereteket, hogy fellengzősen bemondhassak valami nagyot, de Kant és Fichte rég elhagytak, Nietzsche sose bagózott rám, így kénytelen vagyok csípőből nyomni.

– Kifejted?

– Tanársegéd vagyok az egyetemen.

Szívem szerint faképnél hagynám. Nem a rövid válaszért, mindazért, amit ki sem mondott, de helyette, míg ő az asztalterítőt igazgatja, elmerengek a múltunkon, azon az egy éven, amit kibírtunk együtt. Csodáltam őt, s a köztünk húzódó, áthidalhatatlannak tűnő távolságot, a humorát, a kételyeit, a hangját, a beszédmódját, ahogy mindig felvitte a hangsúlyt a mondatok végén, azt is, hogy kibírt nyolc órákat pisilés nélkül. Némiképp a lealacsonyító szavai is csodálatra méltók voltak. Ravaszul cukkolta azt, aki nem vette a lapot, és a fölény ájtatos érzésétől furcsa grimaszt vágott. Ezt szerettem benne a leginkább. Meg azt, hogy a hatása alá kerülve teljesen lényegtelennek éreztem magam. S a különféle módokat, amelyekkel elvettem az erejét.

Megzavar. Bár nem érdekli, hogy is érdekelné, visszakérdez, hogy vagyok. Azt mondom, amit ő, jól, feldühítem, és élvezem, ezért kérdéssel zárok: – Ez elég?

– Ha neked az… Bár akkor nem lennél itt – állapítja meg, majd szabadkozás nélkül, egyenesen a szemembe nézve kérdez újat, valójában ez érdekli: – Mi a bánat ez a hirdetés?

– Kíváncsiság, anyaggyűjtés, mechanizmusok – felelem zavartan, mert ez lényegesen jobban hangzik az igazságnál, s tudom, addig nem hagyja annyiban a dolgot, míg nem kap valamilyen, akármilyen választ. Érdeklődőn bólogat, kézfejével a terítőt simítgatja, én egyre vörösebb vagyok, a vizes pohárba csúsztatom az ujjam, és elkenek egy-egy cseppet a nyakam jobb és bal oldalán. Észre se veszi. Gondolatban A társkeresés filozófiája című könyve bevezető sorait fogalmazza, és tervezi a kétsoros szöveget is, miként ajánlja majd nekem. Szemével a képzeletben leírt sorokat pásztázza.

Apró pontokat látok, szürkeséggé apad a színes valóság, a jelen utat enged a múltnak, az pedig nagyvonalakban emlékeztet magára.

Belső. Elza és Zsuzsa első és második albérlete

Több okból is féltem az egyetemtől, de álljon itt a leglényegesebb: fogalmam sem volt, mi módon teszek eleget anyám kérésének, és szerzek barátokat, ha a gimnázium A osztályában sem ment. Emlékszem, mikor három és fél órányi autózás után megérkeztünk az egyetemtől húsz percnyi gyalogútra, a zöldövezet szívében található tízemeletes elé, s megpillantottuk a beköltözés jeleit nyitott csomagtartóval mutató Skodát, anyám azonnal elpityeredett.

– Biztosan a lakótársad – mondta, és én azon nyomban utáltam az illetőt, meg azt is, hogy vele kell laknom.

– Vagy valaki más – felelt az apám, majd kiszállt az autóból, rágyújtott, és óvatosan a földre helyezte a három telepakolt bőröndöm. Finoman érzékeltette, hogy innentől vigyem őket magam.

Ő már csak ilyen félreérthetetlen volt. Anyám pont az ellenkezője: felkísért a lépcsőn – pedig, ha nem tette volna, mehetek a lifttel, hogy ne cipekedjem négy emeletet –, derűsen bemutatkozott, helyettem is, elbeszélgetett a másik lány anyjával, és rögtön megkezdte a kipakolást. Háromnegyed óra múlva mentek el, apám csak öt percre jött fel, hogy használja a mosdót.

– Akkor hát, üdv itthon! Zsuzsa vagyok – üdvözölt a lakótársam, amint bezártam a szüleim mögött az ajtót. Bizonyára neki is annyira volt kedve velem lenni, mint nekem vele, de igaza volt, kellett a feszültségoldás. – Nem tudom, miért mondtam ezt, még sosem mondtam, hogy üdv – helyesbített zavartan, mire én, szintén zavarban, kezet nyújtottam.

– Tudom, régimódi, de passzol az üdvhöz. Elza.

– Örülök.

– Pontosan minek? – kérdeztem, mintha máris össze akarnék vele veszni.

– Hogy találkoztunk. Meg, hogy neked is hülye neved van.

Azzal barátságot kötöttünk. Aznap este eldöntöttük, hogy az első félévben az enyém, a másodikban az övé lesz a nagyobb szoba, aztán megint cserélünk, megbeszéltük, hogy mi az, amit nagyon, s mi az, amit a legkevésbé sem szeretünk, és elárultuk egymásnak: ha nagyon akarjuk, egy kezünkön meg tudjuk számolni, hány barátunk van.

– Mostantól kell még egy ujj – kuncogott Zsuzsa, és ki-be hajtogatta a középső ujját, amelyet akkor hajlítgatott egészen hasonlóképpen legközelebb, mikor a főbérlőnk eldöntötte, hogy a válás után ebben a lakásban óhajt összeköltözni a szeretőjével.

– Tessék, ez van, ha félrekúrsz! – morgott pakolás közben. Jóízűen nevettem rajta. Aranyos volt, mikor dühöngött, és imádott dühöngeni. Félhosszú, vékonyszálú haja ide-oda csapódott, ahogy rázta a fejét, s úgy járkált a lakásban, hogy két szinttel alattunk is hallják: felhúzta magát. A heverő szélén ültem az összecsomagolt bőröndök mellett, és élvezettel néztem őt, a két kilós súlyzókkal, guggolásokkal és felülésekkel izmosra edzett ötven kilóját, kényelmetlenül feszülős farmerját, kapucnis pulóverét, idegesen motyogó száját, barna spirállal festett szempilláit és a zöld szemeket, melyekben öröm és harag tökéletesen megfért egymás mellett. – Ne bámulj, hanem gyere! – mondta, s mint az első alkalommal, felém nyújtotta a kezét.

A szomszéd épületbe, a hatodik emeletre költöztünk, immár kézen fogva. Úgy egy hét múlva, hogy lecsillapítsam Zsuzsát, aki a volt nej neve mögé rejtőzve fenyegető leveleket akart küldözgetni a korábbi főbérlőnknek, kitaláltam: rendezzünk lakásavatót. Amint kimondtam, gyűlöltem az ötletemet, de ő annak ellenére is jónak tartotta, hogy továbbra is egy kezünkön meg tudtuk számolni, hány barátunk van.

Azelőtt sosem vettem részt hasonló bulin. Zsuzsa sem. Ideges is volt. Én is. És zavarban voltam. A nagyszobában álltam. Folyamatosan figyeltem a társaságot, ki mit ver le a polcokról, és azon agyaltam, mi hozza ki a vörösborfoltot a szőnyegből, míg Jácint, az alig negyvennyolc perce megismert fiú, Zsuzsa kedvenc szaktársa egy kevésbé gyakorlatias világba igyekezett bevezetni. Félig-meddig hallgattam is a rögtönzött kiselőadást az univerzália-vitáról, de sokkal jobban érdekelt, hogy amint mindenki kilép az ajtón, takarítani kell, mert én abba az ágyba be nem fekszem, amelyben az évfolyamtársaim egymás után forszírozzák a közelebb kerülést. Az erkélyről berugdosott csikkek bűzét a torkomig éreztem, a fotelből lerúgott köralakú díszpárnát nézve meg sírhatnékom támadt. Az a fajta huzat volt rajta, amelyet, ha ide-oda simítunk, mindig más mintát ad ki, s aznap délután még azt terveztem, berakom a vitrinbe, a fehérneműk elé, de Zsuzsa lebeszélt, hogy úgyis majd mindenki azzal akar játszani, ezért átrendeztem a holmikat, és a fotelbe tettem a párnát. Ki gondolta volna, hogy megbomlik az öltés, ha mindnyájan azzal játszanak… Ezen elmélkedtem, Jácint meg csak mondta és mondta – már-már szemet hunytam afelett, hogy bárminemű kapcsolatnál szorosabb a viszonyom a díszpárnám huzatával.

– Tehát nem érdekel a filozófia. Akkor mi érdekel? – emelte fel a hangsúlyt, olyannyira, hogy rögvest odafigyeltem, de azt éreztem: nincs jó válasz.

– Ne haragudj – ezt választottam végül, jobb kezemmel megérintettem a bal felkarját, és elindultam a díszpárnáért. Betettem a vitrinbe. Ahogy lehajoltam és felegyenesedtem, erősebben éreztem a csikkek bűzét, s magamon Jácint tekintetét, aki addig nem látott hozzám foghatót. Szótlan voltam és szép, ez a kettő különösen tetszett neki, ezért újra odajött hozzám, és beszélt, kikényszerítette, hogy néha visszakérdezzek – érzésem szerint kényszer volt. Másfél óra után döntött: bennem megtalálta azt a kompromisszumot, amit kész megkötni. Elfogadhatónak bizonyultam, kívül és belül egyaránt, így az áron alul megcsípett albérletet már hárman: Zsuzsa, Jácint és én pucoltuk ki a hátramaradt jó hangulatból.

Én az erkélyről betévedt csikkeket szedegettem, ő a hányást törölgette a mosdókagyló oldaláról. Minekutána el tudott vonatkoztatni a materiális világtól, eszébe se jutott, milyen undorító a gyomortartalom. Boldogan tisztította az ideiglenes otthonom, aztán a munka végéhez közeledve humorosan egyezkedni kezdett Zsuzsával, hogy ha nem bánja, elvinne randevúzni, de ígéri, tizenegyre majd mindig hazahoz.

Hajnali négykor köszöntünk el. A bejárati ajtó küszöbén álltam, összekulcsolt kézzel, s a vállára akasztott bőrtáska szíját néztem. A karját, a könyékig feltűrt, fehér alapon világoskék csíkos inget, a kioldott felső két gombot, s az anyag alól kibukkanó szőrszálakat. Ha öt órával korábban nem is, akkor már tetszett. Tetszett a majd’ két méter és a nyolcvan kiló. A szálkás alkat. A négyszög alakú, fekete műanyag keretes szemüveg, amely folyvást lecsúszik az orrcimpájáig, s amelyet a középső ujjával tol vissza a megszokott helyre – a bőr egészen megkopott már azon a területen, jelezve, a test látást könnyítő megtoldása immár része az egésznek, maga is test. A zöldes szeme, amely kékbe hajlik, ha süt a nap. Az őszülő haja.

Belső. Jácint szobája

Szerettem, hogy őszül. Ő nem – sokkal inkább a feje tetején kívánt volna kopaszodni. Már az elképzeléstől is rosszul leszek. Ezt mondogattam neki akkor is, mikor az egyszemélyes heverőn feküdtünk a takaró felett. Akkor próbáltunk másodszor szeretkezni. De Jácint figyelmét valami mindig elvonta rólam.

Izzadt, pedig még le sem vetkőztünk, és a csóknál egy apró lépéssel sem jutottunk tovább. Remegett a keze; segítettem lehúzni a nadrágom cipzárját. Aztán levettem magamról, egyedül. Ő a hátán feküdt, idegesen zihált. A karjait a feje alá kulcsolta. Először azt hittem, Krisztiánhoz hasonló módon tudatja, mit akar, de hamar feleszméltem: egyáltalán nem akarja. Én viszont akartam. Hogy miért, vagy miért annyira, abba nem gondoltam bele, de nem nagyon hittem, hogy létezhetünk együtt enélkül. S féltem is, hátha velem van a baj. Folyton kérdezgettem, szelíden. Hogy legyen? De sose válaszolt. Csak sértődötten magára dobta a takarót, vagy szónokolni kezdett, valami másról, és én egyre csak azt éreztem: lényegtelen vagyok. Ő azt mondta, nem, dehogy, csak olyan, mint Arisztipposz, éltetem a hedonizmust, pedig fontosabb is van annál, ám meggyőzhetetlen voltam. S némiképp boldog – talán mégis csak érdekel a filozófia.

Belső. Hrabal

– Anyaggyűjtés… Te aztán tudod, hogy kell kísérletezni! De akkor gondolom, zavarok – emel vissza három rövid, pattogó mondattal a valóságba. A legutolsót nem kérdésnek szánta, a hangsúly ellenére sem, ezért nem is válaszolok. Mosolyra húzom a szám – nem túlzottan, épp csak annyira, hogy ne látszódjanak ki a fogaim. Anyámtól lestem el, abban az időszakban, mikor a városban híre ment, hogy apám a polgármester titkárnőjét, a Gizikét dugja. Attól fogva egyre többször járt üzleti útra, és a korábbi szokásait meglepően árulkodóra cserélve virággal és csekélységgel tért haza. Állandóan ezt mondta, csekélység, anyám meg összeszorította az ajkait, s mosolyt formázva oldalra húzta őket. Azt sose hallottam, hogy megköszönte volna. Bár egyszer láttam jeleit, s éreztem is, erősen, hogy mindjárt megteszi, magamban szidni kezdtem, az istenit, ha megköszönöd, még pofán is verlek, de nem beszélt, csak egy nagyobb levegőt vett. Megnyugodtam. – Ez most mit jelent? – értékeli értelmezhetetlenként anyám magamra húzott mosolyát Jácint.

– Nem zavarsz – felelem.

Úgy néz rám, hogy érzem, ösztönösen, most azonnal változtatni szeretne ezen. Zavarni akar, újfent megjelölni az egykor birtokolt területét, sőt lefeküdni velem, nehogy valaki más tegye. Ez tetszik. S az is, hogy a szótlanságomat a maga javára fordítja. Mesél, és én látom magam előtt az életét. Monoton, s látszólag az összes eleme cserélhető. Az IKEA-s heverő az ócskapiacon vett pléddel, amelyen hét éve alszik. Az apjától örökölt csatos bőrtáska, amelyhez semmiféle érzelem nem fűzi, és még a szagát is utálja. A kapszulás kávé, amelynek teljes kínálata egymástól megkülönböztethetetlen ízeket foglal magában. A grafitszürke farmer, amelyből összesen hét van a szekrényben, s a hosszúujjú csíkos ing, amelyből tizenegy. A bezárt videótékából hazamentett DVD-gyűjtemény, amelynek mindegyikét szaggatja a lejátszó. Egyedül a jegyzetek s a könyvek bírnak jelentőséggel, még az emberi kapcsolatok sem. Ha pedig egyik-másik átjutna a lényegtelenség küszöbén, azt nyilvánvalóan ma is elintézi az anyja.

Külső. Park/Belső. Jácinték lakása

– Éleslátás. Ezt szeretem – jelentette ki; tisztán emlékszem rá, alig torzult a kép. A parkban sétáltunk, a kavicsos részen. Nem tudom, miért illetett dicsérettel, de bizonyára olyasféle megállapítást tettem, amelyet a csoportos filozófiakonzultáció női részlege meg sem közelített, holott egyikük-másikuk ezt-azt kiejtett a száján.

Kibújt a bőréből – ahogy mondják, s nekem erről mindig az a videókazettára felvett természetfilm ugrik be, amelyet a bátyámmal vagy harmincszor megnéztünk gyerekkorunkban. A kígyók élete – ez volt a címe, de az is lehet, hogy ennél valami sokkal frappánsabb, és sorra bukkantak fel benne az anakondák, a boák, a mambák, a pitonok, a siklók, a viperák… A bátyámnak az volt a kedvenc jelenete, amelyben a vipera egészben elfogyaszt egy vakondot, nekem meg az, amelyben percekig a vedlő boát mutatják. – Nézd már, ez megint vetkőzik! Jaj, öreg, kibújok a bőrömből – viccelődött a bátyám, és a mellkasát rázta, idővel már előre tudta, mikor következik ez a jelenet, s én kuncogtam rajta, de közben nagyon is félelmetesnek találtam a gondolatot, hogy van lény, amely képes szó szerint kivetkőzni önmagából. A parkban, Jácint örömét észlelve egy egészen új dimenzióját is felfedeztem a vedlésnek. Vidáman lóbálni kezdte a kezem előre-hátra, a számba csókolt, és én visszatekintve láttam magunk mögött a bőrt, amelyből kibújt. Hátrahagyta a távolságtartást, ahogy a szomszéd dobta félre a melegítőfelsőjét, mikor a felesége végre, túl sok év után rájött, mi az a les. Miközben távolodtunk a levedlett hámtól, egyre többször simította meg hüvelykujjával a kezem, végül azt mondta, bemutat az anyjának. Ha én is akarom.

Bár ne akartam volna… Erzsébet már az első találkozó alkalmával tudatta velem: nem kellene a megszokott ütemben folytatnom a kapcsolatot a fiával, mindketten koncentráljunk a tanulásra, s Jácint aludjon otthon, nem pedig az én albérletemben. Így van ez rendjén. Egyébként is, ő az egyedüli férfi a háznál, és nem csak ezirányú teendőket kell ellátnia, a tanulásban sem engedheti el magát. – Eljött a bizonyítás ideje – folytatta, s bennem megfogalmazódott a kérdés, amelyet fel akartam tenni, csak nem mertem. Vajon kinek kell bizonyítani? – Az apjának, hát hogyne, értem – oktattam ki fejben, hirtelen nem is figyeltem a mondandójára, pedig a vidéki bunkókat és a kormányt is emlegette, s a tekintetben is kinyilvánította a véleményét, miként kellene beismernie az országnak, hogy a roma integráció teljességgel felesleges. Olyannyira felhergeltem magam, hogy majdnem közbeszóltam, ám akkor eszembe jutott, hogy olvastam valahol: a hasi légzés megnyugtatja az embert, s azzal próbálkoztam. Bejött. Az este folyamán csak egyszer inogtam meg: mikor a lábam elé szögezett tekintetem mutatóujjával az államat feltolva magára irányította, és ok nélkül lekorholt: – Aztán ezt ne engedd el a füled mellett, rendben? Mosolyogva bólogattam, képzeletben viszont pofon vágtam egy negyvenhat éves, kétgyerekes elvált nőt. Mit mondhatnék: idilli volt a bemutatkozás.

Az első találkozás végeztével Jácint percekig kérlelt, aludjak náluk. Anyám mosolyával éltem, s azt válaszoltam, alszik a halál, de ő nem úgy értette a megjegyzést, ahogy én, sőt humorosnak találta, és egész kapcsolatunk alatt egyetlen alkalommal akkor érezte, hogy burkoltan akarom elcsábítani. Önelégülten aludt el aznap. Meg volt győződve róla, hogy kedvelem az anyját, ezért aztán nyugodtan elejthettem akár durván fogalmazott megjegyzéseket is azzal kapcsolatosan, miért nem akarom betenni hozzájuk a lábam, nem vette zokon. Az anyja is hasonlóképp viselkedett, ha szóba kerültem, s ha úgy adódott, hogy vendégségbe mentem hozzájuk, boldogan üdvözölt. Vagy inkább úgy, mintha imádna. De ha bárki is jobban megnézett volna minket, láthatta volna, hogy egymás közelében szempillantás alatt a párzási időszakban egymásnak eső vadakká változunk, akik egyelőre megragadtak a vihar előtti csendben, s titkolják valódi szándékukat.

Belső. Hrabal

– Biztosan nem zavarok?

– Biztosan nem – válaszolok. A söröző falára tekintve a parkot látom, a természetfilmet, Erzsébet nagyszobáját: a világoskék, önmagában mintás ágytakaróval letakart sarokgarnitúrát, a komódon az egymásra halmozott piperéket, a plafonig érő, eredeti diószínű furnérszekrény tetején a vasalót, az erkély felőli oldalának támasztva a vasalódeszkát és a szárogatót, a lehúzható függesztékű, fehér alapon méregzöld csíkos mennyezeti lámpát s a hanyagul elhúzott függönyt, amelyet én otthon sosem hagyok úgy, mert hallom magamban anyámat, ahogy nyelvújítóvá avanzsálva rám szól: kecetes! – Hogy van édesanyád? – kérdezem, miközben az emlékezetemből kitörölhetetlen szoba részleteit közelképekben idézem magam elé.

Jácint erre is azt mondja, jól. Aztán hirtelen, kérés nélkül kifejti: még mindig a zeneiskolában dolgozik, és új párt is talált, volt osztálytársa, de neki még nem mutatta be, hátha kifogásolná. Ettől nevetnem kell, de uralkodom magamon – pontosan ezt teszi vele az anyja, s még csak fel sem tűnik neki; Erzsébet magánya és abból született irányításmániája láthatatlan a számára. Egyébként megértem. Elvált nőként, szűkölködve gyereket nevelni és nézni az új feleséget a két új gyerekkel jómódban olyan kereszt, melyet nem bír el akárki, de én már a megismerkedés utáni tizedik percben, Erzsébetet muszájból hallgatva és nézve csak arra tudtam gondolni: én biztosan nem így csinálnám. A lehetséges más módokat vettem számba, mikor egy keddi napon egyedül maradtam vele a lakásban, s megfelelőnek találta az alkalmat a kioktatásomra, az ég tudja már, miről. Addigra már egyáltalán nem figyeltem rá. Csak úgy tettem, mintha. Így csinált a volt férje is, ha beállított. Hozott gyerektartást, tartós tejet, konzerveket, az új nő által kihajításra ítélt konyhai holmikat, néha egy megvétel után máris feleslegesnek bélyegzett nyakláncot is, s amíg Erzsébet sorolta mindazt, amit fontosnak tartott elmondani, ő csak úgy tett, mintha. Mintha hallaná, mintha figyelne, mintha érdekelné. Pedig e feltételek közül egyik sem teljesült. Amit csak lehetett, elengedett a füle mellett – ezt hamar ellestem tőle, így huszonhárom évesen megtudtam, milyen volt férjnek lenni. Vagy igazat adni a volt férjnek, aki félrement. Mostanra persze, gondolhatnám ezt máshogy is, tisztelhetném a kitartását, a tartását, s az erejét, amivel a jó úton terelgetett két gyereket, de tisztán csak az erőre emlékszem, az pedig egy életre elvette a kedvem a tisztelettől.

– Múltkor kérdezett felőled. De csak azért, mert László megemlített – folytatja Jácint.

Nem reagálok, rá se pillantok, nem akarom tudni, miképpen bukkant fel a nevem a félhomályból, de tovább folytatja. A téma alól való kibújás gyakorlatát nem tudja, vagy ha igen, nem akarja felismerni, ez csak gátolja az információszerzés és -átadás megszakíthatatlan folyamatát, és megcáfolja azt a kijelentést, miszerint nincs hülye kérdés, csak fel nem tett. Én ennek inkább ellene vagyok – ez jól mutatja, mennyire nem illettem hozzá.

– Az Üvöltő szeleket olvasta vagy francia horrort nézett. Hogy ezek közül melyik, arra nem emlékszem, de a lényeg: az egyik karakter szerinte a megszólalásig hasonlított rád.

Megjegyezném, hogy a művészeti ág és a műfaj pontos megjelölése mellett a karakter leírása is kimondottan lényeges volna, de feleslegesnek találom belemenni a részletekbe, mivel a fókuszpont egyszerűen, csupaszon én vagyok. Egyszerűen, mert mit számít, milyen az említett szereplő, meg amúgy is, jobb, ha nem tudom. Csupaszon – hát lehetne másmilyen az ember, ha tudatában sincs annak, hogy része egy társalgásnak?

Életem legmeztelenebb pillanata lehetett, mikor szóba kerültem Erzsébet nappalijában, ahova mellesleg – nyilván – tilos betennem a lábam. És pont László vett a szájára, akinek szintén nem alanyi jogon jár a belépés, csupán a barátság ténye menti meg, s vértezi fel az okozott kárt láthatatlanná – és szóvá nem – tevő palásttal.

Olyan, mintha gyomorszájon rúgtak volna, erőből. Nem tudok megszólalni. Várom a karakterismertetőt. Hiába.

Belső. Elza és Jácint albérlete

Nyolc hónap után költöztünk össze. Erzsébet a tettünkre válaszul ki se jött a szobájából – egyértelművé tette az álláspontját. Értékeltem az őszinte kinyilatkoztatást, a fia azonban nem; majdnem visszakérte a kauciót. A pénz végül maradt a helyén, ahogy mi. Egymás mellett aludtunk; a fehérneműket közös fiókba pakoltuk, csak a melltartókat helyeztem el külön, hogy a zsúfoltságtól ne deformálódjon el bennük a merevítő; közepesen drága kávéfőzőt vettünk, meg szürke és rózsaszín kapszulákat; a fürdőszobaajtóra egymástól színben és méretben is eltérő törölközőket akasztottunk fel, s esténként fekete-fehér filmeket néztünk, a lejátszón, amely mindenféle lemezt szaggatott. Olyan szép volt az élet, hogy Erzsébet elhatározta, változtat a taktikán, ám akkor a sors úgy döntött: ideje az ő malmára hajtani a vizet.

Házibulit terveztünk, ez volt a második, s mind ez idáig az utolsó alkalom, hogy efféle elvetemült ötlet pattant ki a fejemből. A hűtőre ragasztható cetlikre írogattuk, mire lesz szükség, apró lépésekben sajátítottuk el a tonhalsaláta receptjét, a szekrénybe raktuk a díszpárnákat, az erkélyajtóra szúnyoghálót szereltünk, a balkonra helyezhető asztalra pedig olyan hamutálat vettünk, amelybe, ha az ember lenyomja a tetejét, beleesik a hamu és a csikk. Lassan haladva, de közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz, meg Arisztipposz álláspontjához. És akkor, mikor a lehető legmesszebb volt a baj, jött László, és hozta magával.