Browsing Tag

filmkritika

Látni kell

Az nem kifejezés, hogy próbára teszi a nézőt… – Ugye boldog vagy? (2019)

Hogy rögtön érzékeltessem, mennyire megüli az ember gyomrát, s mégis, mennyire piszkálja a fantáziáját Susanne Heinrich első nagyjátékfilmje, elmondom, hogy miután véget ért, csak ültem némán, és azon gondolkoztam: vajon mennyire szidnám magam tizenöt perc múlva, ha elindítanám még egyszer? Elindítottam… A fiatal rendező, író debütáló alkotása 2019 januárjában Saarbrückenben elnyerte a nemzetközi zsűri fődíját és az ökomenikus zsűri díját, továbbá szerepelt a Berlinale Kritikusok Hetén és a Rotterdami, valamint a Göteborgi Nemzetközi Filmfesztiválok programjában – ezek tudatában álltam neki először, aztán másodszor is, és bár mindkét alkalommal ott villogott a fejemben újra és újra, hogy miéért?, őszintén mondhatom, hogy mikor átengedtem magam neki, az elvárásaimat pedig elengedtem, szórakoztatott és elgondolkodtatott. Nem is kicsit!

Olvass Tovább

Látni kell

„A szerelem zűrös, szörnyű, önző …és merész.” – Ha tudnád (2020)

Rengeteg cikkben megemlítettem már, de azért most is kijelentem: rettenetesen szeretem a romantikus, jobban mondva, a szerelmesfilmeket. Azokat, amelyek olykor a boldog véget is sutba dobva elmélkednek arról, milyen s mi is az a szerelem. Nos, Alice Wu második nagyjátékfilmje, a Ha tudnád (The Half of It, 2020) is ilyen film. Mérhetetlenül szórakoztató és imádnivaló romantikus tinivígjáték, amely mindvégig jó hangulatot és pozitív energiát áraszt, ugyanakkor nem lebeg a rózsaszín köddel borított felszínen, hanem lebukik a mélybe, hogy feltárja egyebek mellett az ön- és útkeresés nehézségeit (és szépségeit), a homoszexualitás megítélésének kérdését, továbbá megmagyarázzon olyan gondolatokat, minthogy „a szerelem zűrös, szörnyű, önző …és merész”.

Olvass Tovább

Látni kell

Az árnyékból a fényre – A láthatatlanok (2018)

„Realisztikus, a hétköznapi élet történéseit pontosan lekövető alkotás, amely egyazon történeten belül képes megmutatni a könyörtelenséget, a nyomorúságot és az életigenlést” – írtam egyik 2018-as cikkemben az olasz neorealizmus talán legszebb, legérzékenyebb darabjáról, A sorompók lezárulnak (Umberto D., 1952) című filmről. S most, A láthatatlanok (Les invisibles, 2018) megtekintése után ugyanez a gondolat jutott eszembe – nem véletlenül. Ahogy Vittorio De Sica műve, úgy Louis-Julien Petit-é is azokra irányítja a figyelmet, akik itt élnek mellettünk, akik épp olyan emberek, amilyenek mi vagyunk, akik szükséget szenvednek, akik elvesztették, de keresik a reményt, s akik hiába vannak csupán csak karnyújtásnyira a többi embertől, sokszor szinte láthatatlanok.

Olvass Tovább

Látni kell

Bizarr, sokkoló, megható – Nyelés (2019)

Most tudatosult bennem, hogy lassan egy hónapja – napra pontosan március 14-én – voltam utoljára moziban. Az utolsó mozis filmélményem pedig Carlo Mirabella-Davis első nagyjátékfilmje, a Nyelés (Swallow, 2019) volt, amely egyszerre ejtett zavarba, sokkolt és hatott meg engem. És szerintem ez veletek sem lesz másként…

Olvass Tovább

Látni kell

Szerelem, vágyakozás és a kőkemény valóság – Csak te (2018)

Intim, hiteles és húsba vágó – e három jelző tökéletesen ráillik Harry Wootliff első nagyjátékfilmjére. De könnyedén odafér még melléjük a megkapó, a szellemes, az őszinte és a profin kivitelezett is. Szóval, igen: a Csak te (Only You, 2018) meglehetősen jó film, sőt… Olyan romantikus dráma, amely olykor-olykor teljesen megfeledkezik a romantikáról, s inkább arra koncentrál, hogy sallangmentesen és pátosz nélkül beszéljen arról, milyen, amikor a valóság rászakad a szerelemre.

Olvass Tovább

Látni kell

Hogyan válunk eggyé a földdel? – Porrá (2018)

Röhrig Géza nevét még az egyetemen ismertem meg, mikor az egyik professzor feladta nekünk Madaras József Eszmélet című sorozatát. Akkor József Attilával azonosítottam őt, és még sok-sok évvel később, a Saul fia (2015) premierjekor is elsősorban költőként gondoltam rá. Mostanra azonban már – amellett, hogy csodálatos embernek – főként kiváló színésznek tartom. Olyannak, aki végtelen természetességgel és alázattal játszik, s aki a világsztárok mellől is kiragyog. Éppen ezt teszi a Porrá (To Dust, 2018) című amerikai fekete komédiában, amely részben miatta olyan fantasztikus, amilyen.

Olvass Tovább

Látni kell

Egyetlen nap együtt – Előre (2020)

Egészen érzékeny ember vagyok – sőt, néha úgy gondolom: túlérzékeny. Ha utazás közben valami meghatót olvasok, hiába mantrázom magamban, hogy nem pityergünk nyilvánosan, a villamoson, egy pillanat alatt elsírom magam. De néha az is elég hozzá, ha egy fiatal átadja a helyét egy idősebbnek. Vagy az, ha látok egy szomorú tekintetet. Szóval az már egyáltalán nem meglepő, hogy a moziban általában potyognak a könnyeim. Nemrég egy horrorfilm zárása hatott meg mélységesen, néhány nappal előtte pedig az Előre (Onward, 2020) című animációs film vége főcímét sírtam végig – na, jó, szinte az egész 114 percet, de negyvenet biztosan. És bár a villamoson bizonyára elég kevesen érzékenyülnek el, ez a rajzfilm szerintem rajtam kívül még sokaknak előcsalja a könnyeit. Mert nemcsak izgalmas és szórakoztató, hanem varázslatosan szép és megindító is.

Olvass Tovább

Látni kell

A mennyet keresni a földi pokolban – A mennyországnak kell lennie (2019)

Elia Suleiman legújabb műve, a cannes-i filmfesztiválon a zsűri különdíját és a filmkritikusok FIPRESCI-díját elnyert A mennyországnak kell lennie (It Must Be Heaven, 2019) rendkívüli mozi. A némafilmkorszakot idéző, megmosolyogtató vígjáték és szívfacsaró dráma, amelynek nézője önfeledten nevet, de közben azon gondolkozik: vajon rálelhetünk a saját „mennyországunkra” vagy itt lent csak földi pokol van?

Olvass Tovább