Látni kell

Amikor apa már nem lesz… – Az örökbeadás (2020)

Egyáltalán nem érzem túlzásnak leírni azt, amit gondolok: így december végére befutott az év legszebb, legreménytelibb, legjobb filmje. Uberto Pasolini egy újságcikkből készített „igaz történet alapján”-mozit, amelyben végtelen természetességgel és mindenféle hatásvadászat nélkül mesél arról, mi az a határtalan, az embert is túlélő, feltétel nélküli szeretet.

Olvass tovább

Látni kell

Egy halálra ítélt szerelem története – Kis hal (2020)

Nem túl rég láttam Christos Nikou Almák (Mila, 2020) című filmjét, amely azt a kérdést járja körül, meglehetősen kiválóan, lényeglátón és szellemesen: mi történik az emberekkel, ha kitör egy emlékezetvesztést okozó világjárvány? Nos, e film után szinte lehetetlen volt nem fenntartásokkal állni neki Chad Hartigan Kis hal (Little Fish, 2020) című romantikus sci-fi drámájának – ugyanis e film meg arról elmélkedik, mi történik egy szerelmi kapcsolattal, ha elszabadul egy Alzheimer-kórhoz hasonló állapotot előidéző vírus. A bizalmatlanságom azonban igen hamar és végleg elszállt, mivel a Kis hal nagyon emberien, valószerűen és egyedi hangvétellel mesél arról, mennyit bír ki és egyáltalán, mi is az a szerelem.

Olvass tovább

Látni kell

Messze nem csak egy testhorror – Titán (2021)

Julia Ducournau a második női rendező az ausztrál Jane Campion után, aki a cannes-i filmfesztivál 74 éves történetében átvehette az Arany Pálmát. A zsűri ugyanis idén a francia rendező második nagyjátékfilmjének, a Titánnak (Titane, 2021) ítélte a fődíjat – teljesen jogosan. A bizarr testhorrorként aposztrofált alkotás elképesztően mélyre hatóan, őszintén és a maga nemében – sőt, nem csak a maga nemében! – gyönyörűen mesél az emberi kapcsolatokról, az ember önmagához fűződő viszonyáról, a kötődésről és a szeretetről. Szóval nem, a Titán nemcsak egy „szimpla” testhorror, hanem sokkal több annál. Egy újabb remekmű attól az író-rendezőtől, aki bátran odaállhat a piedesztálra David Lynch és David Cronenberg mellé.

Olvass tovább

Látni kell

Elbűvölő mese arról, hogy nincs lehetetlen – Mogyoróvaj Sólyom (2019)

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én felnőtt fejjel is nagyon szeretek meséket olvasni. Szeretem átélni az izgalmas, sokszor hihetetlen kalandokat – no, meg a hős győzelmét. És megmondom őszintén, a Mogyoróvaj Sólyom (The Peanut Butter Falcon, 2019) című filmet nézve pontosan úgy éreztem magam, mintha egy varázslatos mesét olvasnék. Egy olyat, amelyben három hős indul kalandra, hogy aztán végül többek között bebizonyítsák azt is: olyan, hogy lehetetlen, nem létezik.

Olvass tovább

Látni kell

Amikor egy film képes felülírni a fantáziát… – A feleségem története (2021)

Füst Milán 1942-es, A feleségem története című műve időtálló, örökérvényű próza. Különleges szerelmesregény és fejlődéstörténet, mely nemcsak a pusztító szenvedélyről, a szerelemről és a féltékenységről mesél, hanem a lét alapvető kérdéseiről is, s nagyon szépen, szinte a zsigereinkig hatolva teszi egyértelművé, hogy az élet már-már elviselhetetlenül megfejthetetlen, irányíthatatlan és kínokkal teli, mégis hihetetlenül szép. Ezt a regényt vitte most vászonra Enyedi Ildikó – nem akárhogyan! Füst Milánhoz hasonlóan ő is mélyen átérezhetően beszél azokról a megfoghatatlan dolgokról, amelyek egy kapcsolat, s egy élet mélyén rejtőznek megbújva, csendesen, ennek köszönhetően pedig olyan filmet készített, amely nemcsak fejet hajt az irodalmi Nobel-díjra felterjesztett klasszikus előtt, hanem fel is nő hozzá.

Olvass tovább

Látni kell

Egy haldokló nagymama, egy háromlábú kutya és két testvér… – Tizenhét (2019)

Daniel Sánchez Arévalo – akinek nevéről nekem mindig-mindig az egészen zseniális Sötétkékmajdnemfekete (Azuloscurocasinegro, 2006) jut eszembe – a Tizenhét (Diecisiete, 2019) című filmmel tagadhatatlanul arra vállalkozik, hogy a lehető legegyszerűbben és legtermészetesebben beszéljen az emberi, s elsősorban a családi kapcsolatok erejéről, valamint arról, mennyivel könnyebb végigmenni azon az úton, amelyet nevezzünk csak életnek, ha nem vagyunk egyedül.

Olvass tovább

Látni kell

A világ majd eldönti helyetted, lehetsz-e jó ember – Berlin, Alexanderplatz (2020)

„…a világ úgy van berendezve, hogy a legostobább közmondásoknak is igazuk van és ha valaki azt hiszi, hogy most már rendben van a szénája, akkor még egyáltalában nincsen rendben” – írja Alfred Döblin az 1929-ben megjelent Berlin Alexanderplatz című regényében, amelynek főhőse egy börtönviselt szállítómunkás, aki többször is megpróbál új életet kezdeni és jó, tisztességes ember lenni, ám a világ nem hagyja, hogy sikerrel járjon. E regényből korábban Rainer Werner Fassbinder készített nagyszabású tévésorozatot, most pedig az Ifjak és erősek (Wir sind jung. Wir sind stark, 2014) rendezője, Burhan Qurbani döntött úgy, hogy aktualizálja és újraértelmezi a történetet, s rámutat: a társadalom peremén manapság sem igazán találni tisztességes lehetőségeket és reményt.

Olvass tovább

Látni kell

Milyen az élet, ha allergiás vagy a világra? – Éden (2020)

Kocsis Ágnes, a Pál Adrienn (2010) és a Friss levegő (2006) című filmek rendezője hosszú kihagyás után végre újabb nagyjátékfilmmel jelentkezett. És az Éden (2020) minden várakozást felülmúl. Lenyűgöző vizualitással, hangzásvilággal és gondolatisággal meséli el egy olyan nő történetét, aki mindenre allergiás, ami nem természetes, ezen keresztül pedig arról értekezik, mit tesz az emberrel az elszigeteltség, a magány, valamint az intimitás és a szeretet hiánya.

Olvass tovább

Látni kell

A felszín alatt – Spirál (2020)

Egy férfi és két nő különös háromszögtörténete egy tóparti házban – így hangzik röviden a Spirál (2020) története. Ez a film azonban jóval több ennél. Egyszerre szól az emberről, az emberi kapcsolatokról, a kapcsolati minták ismétlődő természetéről, a családi örökség és a múlt bénító erejéről, valamint a szembenézésről, az elengedésről és a továbblépésről. És bár igaz, hogy nem közönségfilm, mégis, mindenkinek látnia kellene.

Olvass tovább