Browsing Category

Ahogy én gondolom…

Avagy egy rovat azoknak, akiket érdekel a személyes véleményem olyan kérdésekben, melyekben a film és a való élet összefonódik. Persze, ez nem amolyan Eszter megmondja a tutit. Sokkal inkább elmélkedem – olykor magam, olykor pedig szakértők segítségével. És a ti véleményeteket is várom!

Ahogy én gondolom...

Klasszikus karácsony – avagy tíz plusz egy klasszikus film, amelyet látni kell karácsonykor

Tinédzserkoromban, mikor még aktívan néptáncoltam, olykor-olykor segíthettem megtartani a kicsik próbáját. Az év vége felé mindig karácsonyi népdalokat tanultunk és énekeltünk, s arról beszélgettünk, miért szeretjük ezt az ünnepet. Egyik alkalommal kitaláltam egy játékot is ehhez kapcsolódóan. Körbe álltunk, s a szót egy fehér szalag átnyújtásával adtuk át egymásnak; mindenkinek ugyanazt a mondatot kellett befejeznie: „A karácsony akkor a legszebb, ha…” Nagy volt a lelkesedés, sorra gurultak elő a szájakból, még inkább a szívekből a szeretetteli válaszok, mígnem egy kisfiú azt mondta, olyan vagányan-huncutan: „…ha fehér. A film, amit nézünk anyáékkal, pedig jó régi, tudjátok, fekete-fehér.” Minden egyes mondattól elolvadtam, de kétségkívül ez vett le a legjobban a lábamról. S most, hogy elkezdtem csokorba szedni nektek a szívemnek legkedvesebb klasszikus – részint fekete-fehér – filmeket, amelyek nagy részét majd’ minden karácsonykor megnézzük a szüleimmel, eszembe jutott ez a kisfiú és ez a válasz, melyet soha-soha nem felejtek el.

Olvass tovább

Ahogy én gondolom...

Eszter-féle rendhagyó tíz plusz egyes lista karácsonyra

Azt hiszem, jól tudjátok rólam, mennyire odavagyok a karácsonyért, s milyen odaadással készülődöm erre az ünnepre – igazán látványosan általában körülbelül szeptember végétől… Nos, igen: évről évre lankadatlan gyermeki lelkesedéssel várom a karácsonyt, ez a várakozás pedig esetemben természetesen szinte folyamatos filmnézést és -ajánlást is jelent. Az adventi időszakban néha-néha már rám is szól édesanyám, hogy „elég lesz, nincs nekünk időnk ennyi filmre”, de azért legtöbbször nem ez a helyzet… Hanem az, hogy megkérdezi: Na, ma milyen várakozós filmet nézel, mit ajánlasz? E kérdésre válaszolva egyik este eszembe ötlött: idén listába szedek nektek párat azon – 2010-es években készült – filmek közül, amelyeket a karácsonyra készülődve késő esténként nézek, s a szüleimnek is jó szívvel ajánlok. Szóval hát jöjjön egy amolyan Eszter-féle rendhagyó tíz plusz egyes lista! Rendhagyó, mert nem kimondottan karácsonyi filmek szerepelnek rajta. De – szerintem – egytől egyig csodálatosak. És tökéletesek arra, hogy segítségükkel ünneplőbe öltöztessük a szívünket.

Olvass tovább

Ahogy én gondolom...

„Az igazi horror bennünk van” – Tíz plusz kettő csontig hatoló mű a 2010-es évekből, amelyet sosem felejtek el

Azt hiszem, eléggé ismertek már, úgyhogy talán felesleges is ez a kijelentés, de azért leírom: rendkívüli módon szeretem a jó horrorfilmeket, pontosabban szólva azokat a szerzői alkotásokat, amelyek bátran nyúlnak a horror eszköztárához. Szóval, míg egyesek a horrort az egyik legalantasabb zsánernek tartják, addig én – és ezzel természetesen nem vagyok egyedül – úgy gondolom: a horror bevett toposzainak, eszközeinek használatával, s a néző félelmének, szorongásának felébresztésével nemcsak riogatni lehet, hanem komoly lélektani, pszichológiai és társadalmi kérdésekről értekezni is. Éppen ezt bizonyítják azok a filmek, amelyeket most összegyűjtöttem nektek. Jöjjön tehát tíz plusz kettő csontig hatoló mű – tíz film és két sorozat a 2010-es évekből –, amelyet sosem felejtek el. S amelyek mindegyike arra mutat rá: amitől igazán félnünk kell, az nem a sötét sikátorban, az ágy vagy egy fehér lepel alatt rejtőzik, hanem bennünk…

Olvass tovább

Ahogy én gondolom...

Filmek esővel – avagy tíz plusz egy film, amelyben esik az eső

Kisgyerekként, édesanyám elmondása szerint, odavoltam az esőért és a pocsolyákért. Aztán kamaszként, mikor néha azon is megsértődtem, hogy épp nem süt a nap, igazán megromlott a viszonyom az égből potyogó, cipőn és kabáton is könnyedén átjutó vízcseppekkel. Azóta én vagyok a lány, akiről egyhamar mindenki megtanulja: esernyő nélkül nem indul el otthonról. De a helyzet nem ilyen egyszerű… Hiszen én vagyok az a lány is, aki olykor-olykor hanyagul összecsukja az esernyőjét, s élvezi, amint hullanak – vagy ahogy anya mondja: ömlenek – rá a cseppek. És aki imádja nézni és hallgatni, ahogy esik. Na, igen: nehéz egyértelműen megmondanom, hányadán állok az esővel. Azt viszont könnyen és határozottan ki tudom jelenteni: ha filmképen „találkozom vele”, odavagyok érte! Össze is gyűjtöttem hát nektek tíz plusz egy olyan, szívemnek kedves filmalkotást, amelyben esik az eső.

Olvass tovább

Ahogy én gondolom...

„Leginkább éreztem, s csak próbáltam megérteni” – avagy megnéztem a Tenetet

Először arra gondoltam, kritikát írok Christopher Nolan legújabb filmjéről. Spoilermenteset – ahogy mondják; egyébként, ha akarnék se tudnék másmilyet… De végül meggondoltam magam, s egy Ahogy én gondolom-cikk mellett döntöttem, mert – amint az erre vonatkozó „utasítás” a filmben el is hangzik, félig-meddig kiszólásként – elsőre leginkább éreztem a Tenetet (2020), s csak próbáltam megérteni. Talán, ha még kétszer-háromszor-négyszer megnézem, sikerül… De azt azért bátran kijelenthetem, már most: engem elvarázsolt.

Olvass tovább

Ahogy én gondolom...

Nyár van! – avagy tíz plusz egy „nyári” film augusztusra

„Nyár kacsint be az ablakon / egy tikkadtságos hajnalon, / fénye a redőnyt törve át / magával füröszt hűs szobát. / Paplant ébreszt és takarót, / lajháros-lusta ágylakót, / tarisznyájában új virág, / – nem kap a szirma hőgutát -,” Hogy én mennyire, de mennyire szerettem kicsiként a meleg nyári reggeleket, amelyeken édesanyám Balogh József e versével ébresztett… Bizonyára ez a csodálatos szokása is hozzájárult ahhoz, hogy a nyár lett a kedvenc időszakom. Meg ott van az is, hogy – mint valami gyík – harminc fok környékén érzem igazán komfortosan magam. Továbbá egyszerűen szerelmes vagyok a világba, mikor megcsillan rajta a napfény… De ha már itt tartunk: a kedvenc évszakomhoz természetesen kedvenc filmek is tartoznak. Olyanok, amelyeket minden nyáron megnézek. Most ezeket szedtem csokorba nektek.

Olvass tovább

Ahogy én gondolom...

Eszter és Anita moziba megy – Portré a lángoló fiatal lányról (2019)

Anita és én újfent leültünk „mozizni”. Ezúttal én választottam filmet, így a Portré a lángoló fiatal lányról (Portrait de la jeune fille en feu, 2019) került sorra, amely véleményem szerint festői, gyönyörű, érzelmes szerelmes történet. Anita azonban másként vélekedik róla, s így fogalmaz: „számomra jelentős mértékben Szólíts a neveden-koppintás”. Szóval most először nem értettünk egyet, de így még izgalmasabb és érdekesebb volt a közös cikkírás!

Olvass tovább

Ahogy én gondolom...

„Gyökerek és szárnyak” – avagy tizenöt plusz egy film édesanyákról és édesapákról

„A legtöbb, amit gyerekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak” – így szól az a Goethe-idézet, amely minden alkalommal eszembe jut, amikor a szülőket ünnepeljük. Sőt, nem csak akkor! Az én szüleim kivételes emberek. Olyanok, akiknek bemutatásához az összes létező jó tulajdonság felsorolása sem lenne elég. Olyanok, akik nemcsak a gyermekeiknek, hanem minden egyes körülöttük élő embernek példát, támaszt, biztos pontot jelentenek. Olyanok, akiknek közelében bárki megnyugvásra, szeretetre lelhet. És olyanok, akiknek köszönhetően nemcsak, hogy sokszor felrémlik bennem ez az idézet, de úgy hiszem, pontosan tudom is, mire gondolt Goethe… E cikk ötlete néhány héttel ezelőtt, az én kivételes szüleimmel beszélgetve fogalmazódott meg bennem, mikor is arra kértek: ajánljak nekik szülőkről és gyerekeikről szóló filmeket. Nos, ezeket ajánlottam…

Olvass tovább

Ahogy én gondolom...

„Indulj el” – avagy tizenkilenc plusz egy „utazós” film nyaralás helyett

„Ne habozz és ne keress kifogásokat! Egyszerűen indulj el és csináld! Indulj és csináld! Meglátod, nagyon, nagyon boldog leszel” – olvasható Jon Krakauer Út ​a vadonba című könyvében, amely (akárcsak a belőle készült film) annak idején iszonyatosan mély benyomást tett rám. A nyaralásra vittem magammal, s miközben faltam a lapokat, számos kérdés fogalmazódott meg bennem. Mit tud adni az embernek egy út? Milyen érzés egy időre „kijelentkezni” a világból? Mit jelent az a szó: szabadság? Természetesen még bőven sorolhatnám a kérdéseket, s azt is kiemelhetném, hogy a Christopher McCandless kalandjait nyomon követő történet nem csak az utazás csodás mivoltára hívja fel a figyelmet, ám ehelyett én most újfent filmeket sorolok… E listán azok az alkotások szerepelnek, amelyeket nézve mindig úgy érzem: a kanapén ülve járom be a világot, s megláthatom, milyen változásokat hozhat az ember életében az utazás.

Olvass tovább

Ahogy én gondolom...

Az élet csodaszép! – Tizenöt plusz egy film, amely után másként szemléljük az életet

Édesanyám javaslatára nemrégiben csokorba szedtem nektek tizenkét imádnivaló francia vígjátékot. A cikket a szokásos, én csak úgy hívom: ömlesztős listaíró módszeremmel készítettem elő, vagyis fogtam egy A4-es papírt és csak írtam, írtam a filmcímeket, aztán érzésre, tehát igen szubjektíven kiválasztottam közülük azt a tizenkettőt, amelyről tudtam, hogy képtelen vagyok nem ajánlani vagy újranézni. Emlékszem, ahogy nézegettem az aláhúzott címeket, szinte kiugrott közülük egy: az Életrevalók (Intouchables, 2011). Francia is, vígjáték is, fergeteges is; egyértelműen ajánlom, most azonnal – gondoltam, ám amint elkezdtem írni a cikket, rájöttem: ennek a filmnek egy másik listán a helye! Mégpedig azon, amelyen azok a filmek szerepelnek, melyek emlékeztettek rá: az élet, akármilyen csúf és nehéz is tud lenni sokszor, valójában csodaszép.

Olvass tovább