Browsing Category

Ahogy én gondolom…

Avagy egy rovat azoknak, akiket érdekel a személyes véleményem olyan kérdésekben, melyekben a film és a való élet összefonódik. Persze, ez nem amolyan Eszter megmondja a tutit. Sokkal inkább elmélkedem – olykor magam, olykor pedig szakértők segítségével. És a ti véleményeteket is várom!

Ahogy én gondolom...

Filmek esővel – avagy tíz plusz egy film, amelyben esik az eső

Kisgyerekként, édesanyám elmondása szerint, odavoltam az esőért és a pocsolyákért. Aztán kamaszként, mikor néha azon is megsértődtem, hogy épp nem süt a nap, igazán megromlott a viszonyom az égből potyogó, cipőn és kabáton is könnyedén átjutó vízcseppekkel. Azóta én vagyok a lány, akiről egyhamar mindenki megtanulja: esernyő nélkül nem indul el otthonról. De a helyzet nem ilyen egyszerű… Hiszen én vagyok az a lány is, aki olykor-olykor hanyagul összecsukja az esernyőjét, s élvezi, amint hullanak – vagy ahogy anya mondja: ömlenek – rá a cseppek. És aki imádja nézni és hallgatni, ahogy esik. Na, igen: nehéz egyértelműen megmondanom, hányadán állok az esővel. Azt viszont könnyen és határozottan ki tudom jelenteni: ha filmképen „találkozom vele”, odavagyok érte! Össze is gyűjtöttem hát nektek tíz plusz egy olyan, szívemnek kedves filmalkotást, amelyben esik az eső.

Olvass tovább

Ahogy én gondolom...

„Leginkább éreztem, s csak próbáltam megérteni” – avagy megnéztem a Tenetet

Először arra gondoltam, kritikát írok Christopher Nolan legújabb filmjéről. Spoilermenteset – ahogy mondják; egyébként, ha akarnék se tudnék másmilyet… De végül meggondoltam magam, s egy Ahogy én gondolom-cikk mellett döntöttem, mert – amint az erre vonatkozó „utasítás” a filmben el is hangzik, félig-meddig kiszólásként – elsőre leginkább éreztem a Tenetet (2020), s csak próbáltam megérteni. Talán, ha még kétszer-háromszor-négyszer megnézem, sikerül… De azt azért bátran kijelenthetem, már most: engem elvarázsolt.

Olvass tovább

Ahogy én gondolom...

Nyár van! – avagy tíz plusz egy „nyári” film augusztusra

„Nyár kacsint be az ablakon / egy tikkadtságos hajnalon, / fénye a redőnyt törve át / magával füröszt hűs szobát. / Paplant ébreszt és takarót, / lajháros-lusta ágylakót, / tarisznyájában új virág, / – nem kap a szirma hőgutát -,” Hogy én mennyire, de mennyire szerettem kicsiként a meleg nyári reggeleket, amelyeken édesanyám Balogh József e versével ébresztett… Bizonyára ez a csodálatos szokása is hozzájárult ahhoz, hogy a nyár lett a kedvenc időszakom. Meg ott van az is, hogy – mint valami gyík – harminc fok környékén érzem igazán komfortosan magam. Továbbá egyszerűen szerelmes vagyok a világba, mikor megcsillan rajta a napfény… De ha már itt tartunk: a kedvenc évszakomhoz természetesen kedvenc filmek is tartoznak. Olyanok, amelyeket minden nyáron megnézek. Most ezeket szedtem csokorba nektek.

Olvass tovább

Ahogy én gondolom...

Eszter és Anita moziba megy – Portré a lángoló fiatal lányról (2019)

Anita és én újfent leültünk „mozizni”. Ezúttal én választottam filmet, így a Portré a lángoló fiatal lányról (Portrait de la jeune fille en feu, 2019) került sorra, amely véleményem szerint festői, gyönyörű, érzelmes szerelmes történet. Anita azonban másként vélekedik róla, s így fogalmaz: „számomra jelentős mértékben Szólíts a neveden-koppintás”. Szóval most először nem értettünk egyet, de így még izgalmasabb és érdekesebb volt a közös cikkírás!

Olvass tovább

Ahogy én gondolom...

„Gyökerek és szárnyak” – avagy tizenöt plusz egy film édesanyákról és édesapákról

„A legtöbb, amit gyerekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak” – így szól az a Goethe-idézet, amely minden alkalommal eszembe jut, amikor a szülőket ünnepeljük. Sőt, nem csak akkor! Az én szüleim kivételes emberek. Olyanok, akiknek bemutatásához az összes létező jó tulajdonság felsorolása sem lenne elég. Olyanok, akik nemcsak a gyermekeiknek, hanem minden egyes körülöttük élő embernek példát, támaszt, biztos pontot jelentenek. Olyanok, akiknek közelében bárki megnyugvásra, szeretetre lelhet. És olyanok, akiknek köszönhetően nemcsak, hogy sokszor felrémlik bennem ez az idézet, de úgy hiszem, pontosan tudom is, mire gondolt Goethe… E cikk ötlete néhány héttel ezelőtt, az én kivételes szüleimmel beszélgetve fogalmazódott meg bennem, mikor is arra kértek: ajánljak nekik szülőkről és gyerekeikről szóló filmeket. Nos, ezeket ajánlottam…

Olvass tovább

Ahogy én gondolom...

„Indulj el” – avagy tizenkilenc plusz egy „utazós” film nyaralás helyett

„Ne habozz és ne keress kifogásokat! Egyszerűen indulj el és csináld! Indulj és csináld! Meglátod, nagyon, nagyon boldog leszel” – olvasható Jon Krakauer Út ​a vadonba című könyvében, amely (akárcsak a belőle készült film) annak idején iszonyatosan mély benyomást tett rám. A nyaralásra vittem magammal, s miközben faltam a lapokat, számos kérdés fogalmazódott meg bennem. Mit tud adni az embernek egy út? Milyen érzés egy időre „kijelentkezni” a világból? Mit jelent az a szó: szabadság? Természetesen még bőven sorolhatnám a kérdéseket, s azt is kiemelhetném, hogy a Christopher McCandless kalandjait nyomon követő történet nem csak az utazás csodás mivoltára hívja fel a figyelmet, ám ehelyett én most újfent filmeket sorolok… E listán azok az alkotások szerepelnek, amelyeket nézve mindig úgy érzem: a kanapén ülve járom be a világot, s megláthatom, milyen változásokat hozhat az ember életében az utazás.

Olvass tovább

Ahogy én gondolom...

Az élet csodaszép! – Tizenöt plusz egy film, amely után másként szemléljük az életet

Édesanyám javaslatára nemrégiben csokorba szedtem nektek tizenkét imádnivaló francia vígjátékot. A cikket a szokásos, én csak úgy hívom: ömlesztős listaíró módszeremmel készítettem elő, vagyis fogtam egy A4-es papírt és csak írtam, írtam a filmcímeket, aztán érzésre, tehát igen szubjektíven kiválasztottam közülük azt a tizenkettőt, amelyről tudtam, hogy képtelen vagyok nem ajánlani vagy újranézni. Emlékszem, ahogy nézegettem az aláhúzott címeket, szinte kiugrott közülük egy: az Életrevalók (Intouchables, 2011). Francia is, vígjáték is, fergeteges is; egyértelműen ajánlom, most azonnal – gondoltam, ám amint elkezdtem írni a cikket, rájöttem: ennek a filmnek egy másik listán a helye! Mégpedig azon, amelyen azok a filmek szerepelnek, melyek emlékeztettek rá: az élet, akármilyen csúf és nehéz is tud lenni sokszor, valójában csodaszép.

Olvass tovább

Ahogy én gondolom...

A nevetés a legjobb orvosság – Tíz plusz kettő francia vígjáték bezártság ellen

Eddig is naponta számtalanszor beszélgettem a szüleimmel telefonon, illetve videóhívással, de amióta kihirdették a veszélyhelyzetet, a számtalanszor már nem a megfelelő kifejezés arra a mennyiségre, amennyiszer beszélünk… És azt hiszem, mind ez idáig még soha nem ajánlottam édesanyámnak és édesapámnak annyi filmet, amennyit most. Továbbá anya se adott nekem olyan sok cikkötletet, amennyit az elmúlt napokban. Legutóbb például azt javasolta: „A nevetés a legjobb orvosság. Szóval, szerintem ajánlj vígjátékokat!” És én – ahogy mindig, úgy most is – hallgattam rá, így hát leültem és kiválasztottam nektek tíz imádnivaló francia vígjátékot a 2010-es évekből. Plusz kettőt régről, attól a mestertől, akinek neve elsőként jut eszembe, ha azt a szót hallom: vígjáték. (E cikket az én csodálatos szüleimnek ajánlom, akiket mindennél jobban szeretek, s akik elmondhatatlanul hiányoznak nekem!)

Olvass tovább

Ahogy én gondolom...

Eszter és Anita moziba megy – A láthatatlan ember (2020)

Egykori munkatársammal és egyik legkedvesebb barátommal, Szíjjártó Anitával úgy döntöttünk: útjára indítjuk az Eszter és Anita moziba megy című sorozatot, melynek cikkeiben élménybeszámoló jelleggel mesélünk a közös mozizásainkról – egész pontosan azokról a filmekről, amelyeket együtt nézünk meg, s amelyeknek megtekintésére már a premier előtt alig várjuk, hogy rávegyük egymást. Elsőként A láthatatlan emberre (The Invisible Man, 2020) esett a választásunk, és bár önkéntes karanténban, egymástól jóval több, mint tisztes távolságban moziztunk, az élmény nem maradt el. És nemcsak azért nem, mert egy időben nyomtuk meg a lejátszás gombot, a vége főcím után pedig azonnal megosztottuk egymással az első benyomásainkat, hanem azért sem, mert Leigh Whannell filmje hihetetlenül jól sikerült és rendkívül hatásos!

Olvass tovább

Ahogy én gondolom...

Fejtsük meg együtt! – Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről (2014)

Milyenek vagyunk mi, emberek? Jelentéktelen, apró pontok? Nevetségesek, de szerethetők? Gonoszak és megvetendők? Van célja és értelme a létezésünknek? Képesek vagyunk élni az élet adta lehetőségekkel, vagy csak úgy eltöltjük a rendelkezésünkre álló időt? E kérdések merülnek fel Roy Andersson Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről (En duva satt på en gren och funderade på tillvaron, 2014) című filmjében, amely szokatlan, sajátos humorú alkotás arról a megfoghatatlan dologról, milyen is embernek lenni. Faluhelyi Krisztiánnal most erről beszélgetünk.

Olvass tovább