Minden szakmának megvannak a maga szavai. Én a filmes világ különleges kifejezéseivel és jelentésükkel ismertetlek meg benneteket. Lesz szó peplumról, snittről, montázsról és sok minden másról.
Amióta tart a Facebook-oldalamon a Beszélgessünk a horrorfilmről!-kihívás, talán az eddigieknél is több horrort nézek… Épp a minap futottam bele újra Jacques Tourneur Macskaemberek (Cat People, 1942) című filmjébe, amely amellett, hogy remekbe szabott és öregedésre képtelen klasszikus, formanyelvi szempontból is jelentős mozgókép. Mégpedig azért, mert ebben alkalmazták először azt a dramaturgiai fogást, amelyet úgy hívnak: buszeffektus. De mit takar ez a kifejezés? Nos, most erről mesélek.
Néhány nappal ezelőtt, február 6-án töltötte volna be 89. életévét François Truffaut kritikus, filmrendező, forgatókönyvíró, a francia új hullám meghatározó alakja, akinek olyan kiváló és feledhetetlen filmeket köszönhetünk, mint a Négyszáz csapás (Les quatre cents coups, 1959), a Jules és Jim (Jules et Jim, 1962) vagy A menyasszony feketében volt (La mariée était en noir, 1968). Truffaut ugyan készített adaptációt is – igen-igen, most én is a 451 Fahrenheit-re (Fahrenheit 451, 1966) gondolok! –, ám olyan könnyedséggel, szabadsággal és tehetséggel alkotott szerzői filmet, hogy nem lehet mást mondani, csak azt: úgy használta a kamerát, ahogy az író a tollat. De mit is értünk ez alatt? Mi az a töltőtollkamera, vagy ahogy franciául hangzik: caméra stylo? Most erről mesélek nektek.
Nemrégiben fejeztem be egy sorozatot, amelynek egyik szereplője valami gyönyörűen, s elképesztően könnyeden zongorázott. Olyannyira elvarázsolt engem, hogy mikor véget ért a széria, újra megnéztem a „zenés” jeleneteit, a hangszert nézve s a játékot hallgatva pedig két dolog jutott eszembe. Egyrészt, hogy milyen nagy lelkesedéssel, ugyanakkor milyen borzalmasan zongoráztam annak idején Bach Gavotte-ját a szolfézs után… Másrészt, hogy megvan a következő Mi az a…?-cikkem témája! Szóval most a diegetikus és nondiegetikus elbeszéléselemekről mesélek nektek, röviden, a kifejezésekhez pedig egy sorozatot és egy filmet ajánlok.
Elárulom nektek: az oldal rovatai közül a Mi az a…? a második kedvencem. Méghozzá azért, mert amikor a filmes jegyzeteimet lapozgatva egy újabb kifejezést választok nektek, mindig úgy érzem magam, mintha újra az a lelkes filmszakos egyetemista lennék, aki jó néhány évvel ezelőtt voltam. Nos, most ezzel a régről megőrzött lelkesedéssel mesélek arról, mit takar a kifejezés: cinerama.
Mikor először találkoztam a belső vágás kifejezéssel, egy műtőasztalon fekvő ember képe jelent meg a lelki szemeim előtt, és igen sokáig kellett összpontosítanom, hogy elűzzem ezt a képet. De szerencsére volt segítségem: Jancsó Miklós! Akinek mesterművei egy életre befészkelték magukat a fejembe, s most már, ha azt hallom: belső vágás, elsőként a Szerelmem, Elektra (1974) jut eszembe.
Pénteken volt az esküvőm, és ugyan fél éve azt mondogatta nekem mindenki, hogy igyekezzem a nagy nap minden másodpercét kiélvezni, hajnali ötkor a nászutas szobába érve elsőként azt kérdeztem a férjemtől: nem lehetne, hogy ezt megtartjuk még egyszer? Válaszul persze, széles mosolyt kaptam, s a megnyugtatást: ő is tíz percnek élte meg a több, mint tízórás eseményt, amelyből szerinte legalább olyan jól jönne egy „második rész”, mint jó néhány sorozatból és filmből. Egy második részhez azonban olyan lezárás kell, amely után mindenki ég a vágytól; szóval utólag el is kezdtem gondolkozni azon, miként lehetne a lakodalmak végén alkalmazni a következő közös ünneplést előrevetítő cliffhangert…
Mikor a múlt héten moziba mentem, kissé meglepetten tapasztaltam, hogy a jegyvásárlásnál minden előttem állót – és persze, engem is – kedvesen figyelmeztettek: „Feliratos lesz!” Mosolyogva válaszoltam, akárcsak a többiek, hogy „tudom”, és miközben átvettem a jegyem, azon gondolkoztam: tulajdonképpen minden film feliratos… No, de mi is az a felirat, pláne ha inzert? Erről (is) mesélek most!
Igen-igen, tisztában vagyok vele, hogy a remake jól ismert és gyakran használt kifejezés, amely egy nagy – vagy esetleg kevésbé nagy – sikerű film újraforgatott verzióját jelenti. Tegnap épp egy ilyen mozifilmet néztem, s ahogy a játékidő letelte után sétáltam ki a teremből, annak a barátomnak a sziluettje rajzolódott ki a fejemben, aki minden új verzió kapcsán megkérdi: „Miért kell remake-et csinálni? Mármint a nyilvánvaló anyagi hasznon kívül…” Nos, ezt a kérdést talán sosem tudom egyszer és mindenkorra megválaszolni, de azért arról mesélhetek, mire jó, és pontosan mi is az a remake.
Néhány napja, amikor a vonaton utaztam, elcsíptem két srác beszélgetését. Valamilyen film volt a téma, szóval – a megszokottól cseppet sem eltérően – hamar felébredt bennem a kíváncsiság. Mivel a vonatkerekek kattogása lehetetlenné tette a diszkrét hallgatózást, kissé feléjük fordultam – gondoltam, az nem lesz túl feltűnő, és talán sikerül megtudnom, melyik filmről van szó. Nos, nem sikerült… Csak azt az egy szót hallottam teljesen tisztán, hogy flashback, megzavarni pedig nem akartam őket, ezért elkezdtem kutatni az emlékeimben, és annyi, de annyi film jutott eszembe, amelyben fellelhető a flashback, hogy végül el is feledkeztem a hallgatózásról. Sőt, egy idő után már csak arra tudtam gondolni: erről írnom kell nektek!
Bizonyára többször is találkoztatok már a final cut kifejezéssel. Példaként azért megemlíteném, hogy e két szó benne van a Pink Floyd 1983-ban megjelent albumának, illetve Pálfi György 2012-ben készült filmjének címében is. Esetünkben természetesen az utóbbi a fontosabb, de hogy miért olyan fontos, azt csak azután árulom el, ha már felfedtem, mit jelent a final cut kifejezés, s milyen jelentősége van egy film készítése során.