Mi az az inzert?

Mikor a múlt héten moziba mentem, kissé meglepetten tapasztaltam, hogy a jegyvásárlásnál minden előttem állót – és persze, engem is – kedvesen figyelmeztettek: „Feliratos lesz!” Mosolyogva válaszoltam, akárcsak a többiek, hogy „tudom”, és miközben átvettem a jegyem, azon gondolkoztam: tulajdonképpen minden film feliratos… No, de mi is az a felirat, pláne ha inzert? Erről (is) mesélek most!

Rövid és velős megfogalmazással élve az inzert, illetve a felirat a filmképen olvasható szöveg, amelynek főbb típusai az eleje főcím, a vége főcím, a képközi inzert, továbbá a nem szinkronizált filmeknél a dialógusok és egyéb szövegek kép alján olvasható idegen nyelvű fordítása.

Az eleje főcím a film címét, főbb szereplőit, legfontosabb alkotóit, illetve gyártóját foglalja magában, a vége főcím pedig az összes közreműködő nevét – ez a stáblista. „A képközi inzert a filmjelenetek közé beillesztett, olykor semleges hátterű szöveges állókép, elsősorban a némafilmek jellegzetes felirattípusa, amely a cselekmény jobb megértését segíti.” A modern filmművészet alkotói az inzerteket gyakran használják elidegenítő hatásként, ellenpontként, személyes kommentárként. Jó példa erre Godard Hímnem, nőnem (Masculin, féminin, 1966) című filmje, továbbá Makavejev Sweet Movie (1974), Jeles András A kis Valentino (1979) vagy Szomjas György Könnyű testi sértés (1983) című alkotása.

A filmfelirat valójában a filmtrükk (a filmi hatáskeltés egyik fontos eszköze) egy fajtája – hiszen az eredeti felvételt kell manipulálni. Korábban grafikával, trükkrajzzal készítették, ma elsősorban elektronikus feliratozóval vagy számítógéppel.

Ajánlok egy filmet a kifejezéshez: Úgy vélem, mindannyian könnyedén fel tudjátok idézni a némafilmek képközi inzertjeit, amelyek általában fekete alapon fehér betűkkel íródtak, és néhány sorban elmagyarázzák, mi történik, továbbá felsorakoztatják azokat a mondatokat is, amelyek a karakterek gondolatait, szavait közvetítik. Éppen ezért most nem egy némafilmet ajánlok nektek, hanem egy olyan 21. századi mozgóképet, amely él a képközi inzert adta lehetőségekkel – és nem elidegenítő hatásként, hanem egyfajta hangulatkeltő – cinikus, humoros – kommentárként használja. Ez a 21. századi mozgókép Victor Levin rendező, forgatókönyvíró második nagyjátékfilmje, a Végállomás: esküvő (Destination Wedding, 2018), amely egy – ahogyan azt szinte mindenhol írják róla – „szellemes anti-romantikus vígjáték”, mely végső soron mégis csak a szerelem mindenek felett álló erejéről és szépségéről mesél, ám ezt ténylegesen cinikusan és rendkívül humorosan teszi.

A Winona Ryder és Keanu Reeves főszereplésével készült film néhány nap történéseit tárja elénk, amikor is két vendég egy esküvőre utazik – és azon nyomban ellenszenvet éreznek egymás iránt, mihelyst az út kezdetén összetalálkoznak. Mégsem szakadnak el a másiktól, és együtt élik végig – vagy inkább túl – az esküvőt, amelyet ki nem állhatnak. Keserű humoruk, valamint egymás és önmaguk iránt érzett utálatuk különös színt ad az egyébként romantikus történetnek, ehhez a különös színhez pedig jócskán hozzáad, hogy az alkotók a megfelelő pillanatban bevágnak egy képközi inzertet…

Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára

Kapcsolódó cikkeim:

Kötelező filmek – Sweet Movie (Sweet Movie, 1974)

Kötelező filmek – Kizárólag öttől hétig (5 to 7, 2014)