Néhány nappal ezelőtt, február 6-án töltötte volna be 89. életévét François Truffaut kritikus, filmrendező, forgatókönyvíró, a francia új hullám meghatározó alakja, akinek olyan kiváló és feledhetetlen filmeket köszönhetünk, mint a Négyszáz csapás (Les quatre cents coups, 1959), a Jules és Jim (Jules et Jim, 1962) vagy A menyasszony feketében volt (La mariée était en noir, 1968). Truffaut ugyan készített adaptációt is – igen-igen, most én is a 451 Fahrenheit-re (Fahrenheit 451, 1966) gondolok! –, ám olyan könnyedséggel, szabadsággal és tehetséggel alkotott szerzői filmet, hogy nem lehet mást mondani, csak azt: úgy használta a kamerát, ahogy az író a tollat. De mit is értünk ez alatt? Mi az a töltőtollkamera, vagy ahogy franciául hangzik: caméra stylo? Most erről mesélek nektek.
1948-at írunk. Egy francia kritikus, filmrendező, regényíró, Alexandre Astruc ebben az évben publikálja az Egy új avantgarde születése: A kamera mint töltőtoll című kiáltványát, amelyben megfogalmazza: „A rendezés már nem csupán valamely előre megírt jelenet illusztrálásának eszköze, hanem valódi írásmód. A rendező úgy ír a kamerájával, mint az író a töltőtollával.” E kiáltványban Astruc a film technikatörténetét a kamera felszabadításának történetével azonosítja, s kimondja, hogy e folyamat eredményeképpen a film is „olyan hajlékony és érzékeny írásmóddá válhat, mint az írott nyelv”.
Fotó: themoviedb.org
A caméra stylo, vagyis töltőtollkamera tehát a filmi kifejezőeszközök önállóságát hirdető elmélet, amely arra hívja fel a filmkészítőket, hogy a film kifejezőeszközeit saját szellemi és alkotói szabadságuk szerint, szuverén módon használják.
Az astruc-i kiáltvány jól érezhetően az irodalmi adaptációk és a klasszikus elbeszélés elvetésére szólít fel, s komoly biztatás mindenekelőtt az olasz neorealizmus és a francia új hullám alkotói számára, akik valóban autonómmá válnak, s a lehető legnagyobb szabadsággal készítenek mozgóképet. Az autonómia és a szabadság szavak alatt például azt érthetjük, hogy bátran kísérleteznek a formanyelvvel; a montázzsal, a plánnal, a nonlineáris elbeszéléssel, a szubjektív nézőponttal, a térrel és az idővel, valamint „a környezet, a valóság ábrázolásának egzisztencialista megjelenítésével”. Mondhatni: mindennel.
Fotó: themoviedb.org
Igen: e felfogásban a filmkészítés központi figurája nem a producer vagy a sztárszínész, hanem a rendező, aki sok esetben a forgatókönyvet is maga jegyzi. S aki tényleg úgy alkot filmet, mintha csak nagyregényt vagy költeményt írna!
Ajánlok egy filmet a kifejezéshez: Sorra jutottak eszembe most – többek között – Jean-Luc Godard, Eric Rohmer, Alain Resnais, Luchino Visconti és Vittorio De Sica alkotásai, de mindig vissza-visszakúsztak a lelki szemeim elé François Truffaut Négyszáz csapás című, önéletrajzi ihletésű filmjének képei. Úgyhogy ezt ajánlom.
„Epizodikus, gyors ritmusú szerkesztésmód és némiképp drámaiatlan, a valóság megragadására törekvő neorealizmust idéző ábrázolásmód jellemzi a Négyszáz csapást, amelynek hőse nem hősként, hanem egyszerű emberként jelenik meg a vásznon. Mind képi világát, mind elbeszélésmódját tekintve különleges, s igen személyes hangvételű film, amely olyan nézőpontból mutatja be a gyermekkort, amelyből kevesen szokták” – írtam róla egy Kötelező filmek-cikkemben. De azt is írhattam volna: ilyen az, amikor a rendező töltőtollként használja a kamerát.
Források: Alexandre Astruc: Egy új avantgarde születése: A kamera mint töltőtoll (Fejezetek a filmesztétikából. Kép – Mozgókép – Kultúra)
Bátori Anna: Intermediális viszonyrendszerek. Az idő szerepe Wim Wenders és Peter Handke látásában
Film- és médiafogalmak kisszótára
Kapcsolódó cikkeim:
Kötelező filmek – Négyszáz csapás (Les quatre cents coups, 1959)
Jules és Jim (1962) és a francia új hullám
Szólj hozzá elsőként