Látni kell

Az alkohol ereje – Még egy kört mindenkinek (2020)

„Az alkohol öl, butít és nyomorba dönt” – tartja a mondás. És van benne igazság, bőven. Nem véletlenül nevezik sokan szernek, drognak, vagy egyenesen méregnek; képes teljesen szétrombolni emberi testet, családot, életet… Ugyanakkor arról is szól a fáma – s talán mindnyájan tapasztaltuk is már –, hogy az alkohol feloldja a gátlásokat és a feszültséget, lekicsinyíti az egyébként nagynak tűnő problémákat, megnyitja az elmét, egyszóval oldottabbá, nyitottabbá, nem utolsó sorban kreatívabbá teszi az embert. Felmerül tehát a kérdés: Az alkohol segíthet jobbá tenni az életünket? Vagy elkerülhetetlenül átveszi felettünk az uralmat, és végül ott állunk majd kifosztva, nincstelenül? Ez a dilemma kerül a fókuszba Thomas Vinterberg Még egy kört mindenkinek (Druk, 2020) című filmjében, amely mintha csak egy kiivott poharat nagyítóként használva mutatna rá: ne felejtsük el igazán élni az életet!

Olvass tovább

Ahogy én gondolom...

Klasszikus karácsony – avagy tíz plusz egy klasszikus film, amelyet látni kell karácsonykor

Tinédzserkoromban, mikor még aktívan néptáncoltam, olykor-olykor segíthettem megtartani a kicsik próbáját. Az év vége felé mindig karácsonyi népdalokat tanultunk és énekeltünk, s arról beszélgettünk, miért szeretjük ezt az ünnepet. Egyik alkalommal kitaláltam egy játékot is ehhez kapcsolódóan. Körbe álltunk, s a szót egy fehér szalag átnyújtásával adtuk át egymásnak; mindenkinek ugyanazt a mondatot kellett befejeznie: „A karácsony akkor a legszebb, ha…” Nagy volt a lelkesedés, sorra gurultak elő a szájakból, még inkább a szívekből a szeretetteli válaszok, mígnem egy kisfiú azt mondta, olyan vagányan-huncutan: „…ha fehér. A film, amit nézünk anyáékkal, pedig jó régi, tudjátok, fekete-fehér.” Minden egyes mondattól elolvadtam, de kétségkívül ez vett le a legjobban a lábamról. S most, hogy elkezdtem csokorba szedni nektek a szívemnek legkedvesebb klasszikus – részint fekete-fehér – filmeket, amelyek nagy részét majd’ minden karácsonykor megnézzük a szüleimmel, eszembe jutott ez a kisfiú és ez a válasz, melyet soha-soha nem felejtek el.

Olvass tovább

Ahogy én gondolom...

Eszter-féle rendhagyó tíz plusz egyes lista karácsonyra

Azt hiszem, jól tudjátok rólam, mennyire odavagyok a karácsonyért, s milyen odaadással készülődöm erre az ünnepre – igazán látványosan általában körülbelül szeptember végétől… Nos, igen: évről évre lankadatlan gyermeki lelkesedéssel várom a karácsonyt, ez a várakozás pedig esetemben természetesen szinte folyamatos filmnézést és -ajánlást is jelent. Az adventi időszakban néha-néha már rám is szól édesanyám, hogy „elég lesz, nincs nekünk időnk ennyi filmre”, de azért legtöbbször nem ez a helyzet… Hanem az, hogy megkérdezi: Na, ma milyen várakozós filmet nézel, mit ajánlasz? E kérdésre válaszolva egyik este eszembe ötlött: idén listába szedek nektek párat azon – 2010-es években készült – filmek közül, amelyeket a karácsonyra készülődve késő esténként nézek, s a szüleimnek is jó szívvel ajánlok. Szóval hát jöjjön egy amolyan Eszter-féle rendhagyó tíz plusz egyes lista! Rendhagyó, mert nem kimondottan karácsonyi filmek szerepelnek rajta. De – szerintem – egytől egyig csodálatosak. És tökéletesek arra, hogy segítségükkel ünneplőbe öltöztessük a szívünket.

Olvass tovább

Mi az a...?

Mik azok a diegetikus és nondiegetikus elbeszéléselemek?

Nemrégiben fejeztem be egy sorozatot, amelynek egyik szereplője valami gyönyörűen, s elképesztően könnyeden zongorázott. Olyannyira elvarázsolt engem, hogy mikor véget ért a széria, újra megnéztem a „zenés” jeleneteit, a hangszert nézve s a játékot hallgatva pedig két dolog jutott eszembe. Egyrészt, hogy milyen nagy lelkesedéssel, ugyanakkor milyen borzalmasan zongoráztam annak idején Bach Gavotte-ját a szolfézs után… Másrészt, hogy megvan a következő Mi az a…?-cikkem témája! Szóval most a diegetikus és nondiegetikus elbeszéléselemekről mesélek nektek, röviden, a kifejezésekhez pedig egy sorozatot és egy filmet ajánlok.

Olvass tovább

Látni kell

Lomtalanítás, kívül-belül – Hogyan lépjünk tovább? (2019)

„A rendrakás jóval több annál, mint eldönteni, mit dobjunk ki és mit tartsunk meg. Inkább egy tanulási lehetőség, aminek során felmérheted és finomra hangolhatod a viszonyod a tulajdonodban lévő tárgyakkal, és olyan életteret hozhatsz létre, ahol a legjobban érzed magad” – írja Marie Kondo a Tiszta öröm – A rendteremtés művészete című könyvében. Hogy miért idéztem most ezt a mondatot? Azért, mert éppen ez a gondolat, illetve a rendrakás, még inkább a lomtalanítás kerül a fókuszba Nawapol Thamrongrattanarit Hogyan lépjünk tovább? (Happy Old Year, 2019) című filmjében, amely egy érzékeny, megindító és igazán elgondolkodtató alkotás a tárgyak valódi értékéről, az emlékezésről és az elengedésről.

Olvass tovább

Látni kell

A barátság ünneplése – A java még hátravan (2019)

Mi teszi az örök, igaz barátot? Mi is az a barátság? És mi történik azután, hogy az ember megtudja: a legjobb barátjának már csak néhány hónapja maradt hátra? Nos, erről szól A java még hátravan (Le Meilleur Reste A Venir, 2019) című vígjáték-dráma, amely ugyan nem egy túlzottan kiemelkedő film, mégis érdemes megnézni. Mert egyszerre gondolkodtatja el, hatja és nevetteti meg az embert. S mert Fabrice Luchini és Patrick Bruel duóját egyszerűen látni kell!

Olvass tovább

Látni kell

Hol van az otthon? – Kinek a háza? (2020)

Vajon milyen lehet menekülni, menekültté válni? Milyen érzés szembesülni a talajvesztettséggel, a kívülállósággal, a kirekesztettséggel? Mennyi nehézséget és félelmet rejthet magában a bizonytalan jövőbe vetett hit s a beilleszkedés? Ezekkel a kérdésekkel is foglalkozik Remi Weekes első nagyjátékfilmje, amely lélektani mélységgel és drámai erővel ruházza fel a kísértetjárta ház toposzát, s amely nem egyszerűen csak aktuális, hanem egészen pontosan a máról szól.

Olvass tovább

Ahogy én gondolom...

„Az igazi horror bennünk van” – Tíz plusz kettő csontig hatoló mű a 2010-es évekből, amelyet sosem felejtek el

Azt hiszem, eléggé ismertek már, úgyhogy talán felesleges is ez a kijelentés, de azért leírom: rendkívüli módon szeretem a jó horrorfilmeket, pontosabban szólva azokat a szerzői alkotásokat, amelyek bátran nyúlnak a horror eszköztárához. Szóval, míg egyesek a horrort az egyik legalantasabb zsánernek tartják, addig én – és ezzel természetesen nem vagyok egyedül – úgy gondolom: a horror bevett toposzainak, eszközeinek használatával, s a néző félelmének, szorongásának felébresztésével nemcsak riogatni lehet, hanem komoly lélektani, pszichológiai és társadalmi kérdésekről értekezni is. Éppen ezt bizonyítják azok a filmek, amelyeket most összegyűjtöttem nektek. Jöjjön tehát tíz plusz kettő csontig hatoló mű – tíz film és két sorozat a 2010-es évekből –, amelyet sosem felejtek el. S amelyek mindegyike arra mutat rá: amitől igazán félnünk kell, az nem a sötét sikátorban, az ágy vagy egy fehér lepel alatt rejtőzik, hanem bennünk…

Olvass tovább

Látni kell

Kíméletlen és kényelmetlen. És nagyon hatásos – Az asszisztens (2019)

Milyen lehet egy nap egy olyan amerikai – vagy egyébként bármilyen – cégnél, ahol a nagyfőnöktől nem áll távol a visszaélés, a kizsákmányolás, a szexuális zaklatás? Milyen lehetett egy nap az egyik legbefolyásosabb hollywoodi producer, Harvey Weinstein cégénél? E kérdéseket teszi fel bátran, s válaszolja meg igazán érzékletesen és pontosan Kitty Green Az asszisztens (The Assistant, 2019) című filmje, amely egy fiktív cég fiktív alkalmazottját követve vezet be minket abba a – nagyon is valós – toxikus légkörbe, amelyből még nézőként is azonnal menekülni akarunk…

Olvass tovább

Látni kell

Újraírni a múltat – Végtelen (2018)

Az egyetemen, valamelyik órán egyszer előkerült a kérdés: Ha lenne egy időgépünk, hova akarnánk menni? Egyesek azt válaszolták, hogy a dinoszauruszok korába, mások azt, hogy 3000 Magyarországára, megint mások pedig azt, hogy a közeledő vizsgaidőszakot szeretnék jól megnézni, lehetőleg a dolgozatokra írt helyes válaszokkal. Én, úgy rémlik, annyit mondtam csak: a gyerekkoromba mennék… Azóta is sokszor eszembe jut az az óra, az a kérdés, s azóta is szeretek eljátszani a gondolattal, mit tennék, ha „kedvemre” utazhatnék az időben. Épp ez a gondolat áll José Esteban Alenda és César Esteban Alenda Végtelen (Sin fin, 2018) című filmjének középpontjában, amelynek főhőse azzal a céllal s reménnyel tér vissza a múltba, hogy újraírja szerelme sorsát.

Olvass tovább