Látni kell

Őrületesen zavarba ejtő, de nagyszerű film – Fekete medve (2020)

A Fekete medve (Black Bear, 2020) nem mindennapi élményt nyújt. Hogy ezt a „nem mindennapi”-t máris érzékeltessem, elmondom, hogy egyrészt hihetetlenül jól szórakoztam rajta, másrészt pedig a megtekintése közben váltakozva kínosan feszengtem, értetlenkedtem, újra és újra átrendeztem a fejben összerakott értelmezésemet és, hogy őszinte legyek, olykor még féltem is. Na, igen: Lawrence Michael Levine filmje rendkívüli módon zavarba ejti és igencsak próbára teszi a befogadót, ám megéri kiállni a próbát. Mert a fekete komédia és a pszichothriller függönye mögül felsejlő – mit felsejlő, egyenesen kizuhanó! – egzisztencialista kamaradráma metarétegek egész sorában fedi fel előttünk a súlyos és fontos dilemmákat; többek között arról, miben áll egy személyiség egyedisége, s mekkora árat fizet egy művész a művészetéért.

A cselekmény kezdetén egy fiatal nőt látunk. Egy mólón ül piros fürdőruhában és maga elé mered. Aztán feláll, felemeli és a dereka köré tekeri a törölközőjét, s nyugodt léptekkel besétál a tóparti házba. Leül az asztalhoz, kinyitja a füzetét, beleír valamit, aláhúzza. Ekkor a képernyőt kitölti egy füzetlap, rajta pedig a felirat – talán éppen az, amit az imént leírt a füzetébe? – mint alcím: Első rész, Medve az úton. És azzal elkezdődik az első rész.

Fekete medve

Fotó: themoviedb.org

Az imént látott nő, Allison kocsival érkezik egy, a világtól távol eső, erdővel körülvett úthoz. Az egyik vendéglátója, Gabe fogadja, s amíg a házhoz sétálnak, megtudjuk: Allison azelőtt rendező volt, aztán színésznő lett, de egy ideje nem alkalmazzák, viszont nem bánja a dolgot, mert így ehet sütit és megírhat egy új forgatókönyvet. Pontosan ezért érkezett Gabe és felesége, az állapotos Blair tóparti házába: hogy inspirációt keressen és felülkerekedjen az alkotói válságon. A házaspár pedig pontosan ezzel a céllal adja ki újra és újra a félreeső ház egyik szobáját: hogy a hétköznapok világából kiszakadni vágyó művészek menedékre és ihletre leljenek náluk. Ám ahogy telnek az órák, egyre világosabbá válik, hogy Gabe és Blair kapcsolata s otthona nem a nyugalom és az ihlet, hanem a passzív agresszió melegágya, ahol egy vonzó nő érkezése olyan helyzetet teremt, mintha darázsfészekbe nyúlna az ember.

A hármasban elköltött vacsora és az azt követő iszogatás már-már maga a vihar előtti csend; a férj és a vendégségbe érkező nő összekacsintva flörtölnek, a várandós feleség féltékenységében egyre többet iszik, a beszélgetés – olykor inkább kihallgatás – nem tart semerre, a levegő forr, mi nézők pedig azt érezzük: legszívesebben nemcsak megállítanánk a filmet, de sétálni is elmennénk, csakhogy meneküljünk ebből a szörnyen kellemetlen helyzetből. És akkor szó szót, tett tettet követ – direkt nem mondok konkrétumokat –, majd megint kitölti a képernyőt a füzetlap és rajta a felirat: Második rész, Medve a csónakháznál. És azzal elkezdődik a második rész. A helyszín ugyanaz, a színészek ugyanazok, a szerepek viszont felcserélődtek, s kissé maga a helyzet is…

Fekete medve

Fotó: themoviedb.org

És itt most maradjon mindössze ez a három pont, ugyanis nem akarlak megfosztani benneteket attól a zavarba ejtő, mégis fantasztikus élménytől, amelyet én átéltem, amikor néztem a filmet. S így is éppen eleget mondtam a cselekményről ahhoz, hogy kijelenthessem: Lawrence Michael Levine – aki egyébként a hozzá hasonlóan szintén rendező-forgatókönyvíró-színész feleségének ajánlotta ezt az alkotást – John Cassavetes Egy hatás alatt álló nő (A Woman Under the Influence, 1974), Ingmar Bergman Persona (1966) és David Lynch Mulholland Drive (2001) című filmjeit idézve és azok előtt fejet hajtva olyan nagyszerű művet tett le az asztalra, amely mellett képtelenség szó nélkül elmenni.

A műalkotás és a valóság dimenzióját egybecsúsztató, meglepetésekkel operáló forgatókönyv izgalmas és kemény kérdéseket vet fel a művészetről, a művészetnek alávetett életről és egyéniségről, az áldozathozatalról, a személyes történetek elbeszélésének áráról, az emberi kapcsolatokról, a szerelemről, az életről és mindenekelőtt arról, vajon mi tesz minket egyedivé, felcserélhetetlen személyiségekké.

E kérdések pedig igazán húsba vágnak, köszönhetően az Allisont – vagy mondjuk inkább úgy, Allisonokat – játszó Aubrey Plazának, aki rendkívüli alakítást nyújt: váltakozva ördögi, fölényes, ironikus, öntudatos, elveszett, összetört és rettegő, és végig hiteles. Christopher Abbott (Gabe) és Sarah Gadon (Balir) remek társai, főleg a vacsorajelenetben, de kétségtelen, hogy Aubrey Plaza uralja az egész filmet. A filmet, amely amellett, hogy idővel egyre inkább elgondolkodtató, érzéki és zsigerileg ható élmény is – sőt, talán a leginkább az, amihez nagyban hozzájárul Robert Leitzell sok sötéttel és félhomállyal operáló operatőri munkája.

Fekete medve

Fotó: themoviedb.org

Kicsit olyan, mint egy kiszámíthatatlan álom, amelyről egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy rémálom-e – írtam a jegyzetfüzetembe, miután lepergett a stáblista, és most is azt gondolom: tökéletesen helytálló ez a megállapítás, amely mondhatni, az első sokkban szakadt ki belőlem. De, ami még helytállóbb, az az, amit ezután írtam le és alá is húztam: nemcsak az általa megidézett filmekhez méltó, hanem azokhoz az alkotókhoz is, akik vállalják, hogy összetörik magukat, hogy aztán a darabjaikból megszülethessen az az örök életű dolog, amit úgy hívunk: műalkotás.

Látni kell, mert tényleg nem mindennapi élmény. És tényleg nagyszerű. És mert olyannyira különleges, hogy miközben nézzük, el is felejtünk azon gondolkozni, miért az a címe, hogy Fekete medve. Lawrence Michael Levine így tehát még arra is rávesz minket, hogy ha nem is azonnal, de meg akarjuk nézni még egyszer…

A Fekete medve az HBO GO-n látható.

Kapcsolódó cikkem:

Kötelező filmek – Persona (1966) – avagy 100 éve született Bergman

Előző írás

HASONLÓ CIKKEK

Szólj hozzá elsőként

Hozzászólás