Browsing Tag

dráma

Látni kell

Őrületesen zavarba ejtő, de nagyszerű film – Fekete medve (2020)

A Fekete medve (Black Bear, 2020) nem mindennapi élményt nyújt. Hogy ezt a „nem mindennapi”-t máris érzékeltessem, elmondom, hogy egyrészt hihetetlenül jól szórakoztam rajta, másrészt pedig a megtekintése közben váltakozva kínosan feszengtem, értetlenkedtem, újra és újra átrendeztem a fejben összerakott értelmezésemet és, hogy őszinte legyek, olykor még féltem is. Na, igen: Lawrence Michael Levine filmje rendkívüli módon zavarba ejti és igencsak próbára teszi a befogadót, ám megéri kiállni a próbát. Mert a fekete komédia és a pszichothriller függönye mögül felsejlő – mit felsejlő, egyenesen kizuhanó! – egzisztencialista kamaradráma metarétegek egész sorában fedi fel előttünk a súlyos és fontos dilemmákat; többek között arról, miben áll egy személyiség egyedisége, s mekkora árat fizet egy művész a művészetéért.

Olvass tovább

Látni kell

„Lehet, hogy nem lesz minden rendben. De az nem baj.” – Lezárások, kezdetek (2019)

Drake Doremus évekkel ezelőtt, az Őrülten hiányzol (Like Crazy, 2011) című filmmel varázsolt el engem, s ültette el bennem azt a gondolatot: azon végtelenül tehetséges és empatikus író-rendezők egyike, akik képesek az emberi, különösen a szerelmi kapcsolatok mélyére nézni, ott tisztán látni, s mindarról, amit látnak, tisztán, sallangok nélkül és egyedi módon beszélni. E meggyőződésem az idő előrehaladtával csak egyre erősebb és biztosabb lett, s még most – azután, hogy megnéztem a kétségtelenül kevéssé sikerült Lezárások, kezdetek-et (Endings, Beginnings, 2019) – is azt gondolom: Drake Doremus tisztán látja a szerelmet, a szeretetet és az embert, s úgy „beszél”, hogy azt látni kell.

Olvass tovább

Látni kell

Elveszve a valóságban – The Father (2020)

Sajnos nem volt lehetőségem találkozni az anyai nagymamámmal, ennek ellenére rengeteg vele kapcsolatos emléket őrzök, sőt a róla készült fotókat boldogan nézegetve kislányként hatázottan kijelentettem édesanyámnak: ő az én őrangyalom. Máig ezt érzem és gondolom, s igen sokszor eszembe jut a mama. És bár legtöbbször a szép történeteket idézem fel, olykor az a szívfacsaró kép is felvillan előttem, ahogy tanácstalanul áll a konyhában, kezében néhány gyógyszerrel, s hirtelen fogalma sincs, hol van és mi történik körülötte. E képet hívta elő bennem Florian Zeller The Father (2020) című filmje, amely rendkívül hatásosan és empatikusan beszél arról, mit tesz az emberrel a demencia.

Olvass tovább

Látni kell

És boldogan éltek, míg… – Nászútra való (2020)

Muszáj egy furcsa személyes megjegyzéssel indítanom. Mégpedig azzal: egyből a Jóbarátok (Friends, 1994–2004) hetedik évadának tizenkettedik része jutott eszembe, amikor elolvastam a Nászútra való (Honeymood, 2020) cselekményleírását, amelyből kiderül, hogy hőseink, az ifjú férj és feleség ébren töltik az egész nászéjszakát – csak épp nem amiatt, amire gondolunk… Az említett Jóbarátok-rész Az ébren töltött éjszaka címet viseli, és nem meglepő módon senki sem alszik benne, de hiába jött emiatt a párhuzam, fontosabb az, hogy szeretem hangsúlyozni erről az epizódról: számomra talán mind közül ez a leginkább humoros, szeretnivaló és emberi. Nos, mindezt könnyedén el tudom mondani Talya Lavie romantikus tragikomédiájáról is, amely mostantól – a hetedik évad tizenkettedik része mellett – biztosan eszembe fog jutni, ha nem tudok aludni.

Olvass tovább

Látni kell

„Történt-e csoda az életetekben?” – Hangtalan gondolataim (2019)

Az ukrán Antonio Lukich Hangtalan gondolataim (My Thoughts Are Silent, 2019) című első filmje – mely a 2019-es Karlovy Vary-i filmfesztiválon az East of the West szekcióban elnyerte a zsűri különdíját – tipikusan az az alkotás, amelyre iszonyatosan nehéz címkéket ragasztani. Road movie, felnövéstörténet, nemzedéki közérzetfilm, társadalomkritikai éllel felruházott, groteszk vígjáték és súlyos kérdésekbe, igazi mélységekbe belemenő családi dráma – hogy rövidre fogjam. Ám, ha muszáj lenne, én mégsem ezeket „ragasztanám rá” elsősorban, hanem azt a három szót: nagyszerű, zavarba ejtő, szellemes. És azért hozzátenném: egy picit olyan, mintha Reisz Gábor is besegített volna a készítésében…

Olvass tovább

Látni kell

Hiteles, erős és érzelmes – Our Friend (2019)

„A felesége csak 34 éves volt. Két kislányt neveltek. A rák ott volt mindenütt, és a haldoklás azon szakaszai, amelyekről senki sem beszél, lassan elkezdődtek. Ekkor érkezett meg a legjobb barátja, hogy segítsen egy pár hétig. És aztán sosem ment el.” Ezekkel a mondatokkal vezeti fel az Esquire magazin Matthew Teague díjnyertes cikkét, amely egy olyan barátról s barátnak szól, aki felismerte, mekkora szükség van rá a bajban, és úgy döntött, hogy félreteszi a saját életét, és segít, mindenben. E cikkből született az Our Friend (2019), egy nagyon erős és érzelmes, ugyanakkor pátosz- és sallangmentes film, mely hitelesen dolgozza fel az igaz történetet, s megmutatja, micsoda erő rejlik a barátságban.

Olvass tovább

Látni kell

Lomtalanítás, kívül-belül – Hogyan lépjünk tovább? (2019)

„A rendrakás jóval több annál, mint eldönteni, mit dobjunk ki és mit tartsunk meg. Inkább egy tanulási lehetőség, aminek során felmérheted és finomra hangolhatod a viszonyod a tulajdonodban lévő tárgyakkal, és olyan életteret hozhatsz létre, ahol a legjobban érzed magad” – írja Marie Kondo a Tiszta öröm – A rendteremtés művészete című könyvében. Hogy miért idéztem most ezt a mondatot? Azért, mert éppen ez a gondolat, illetve a rendrakás, még inkább a lomtalanítás kerül a fókuszba Nawapol Thamrongrattanarit Hogyan lépjünk tovább? (Happy Old Year, 2019) című filmjében, amely egy érzékeny, megindító és igazán elgondolkodtató alkotás a tárgyak valódi értékéről, az emlékezésről és az elengedésről.

Olvass tovább

Látni kell

A barátság ünneplése – A java még hátravan (2019)

Mi teszi az örök, igaz barátot? Mi is az a barátság? És mi történik azután, hogy az ember megtudja: a legjobb barátjának már csak néhány hónapja maradt hátra? Nos, erről szól A java még hátravan (Le Meilleur Reste A Venir, 2019) című vígjáték-dráma, amely ugyan nem egy túlzottan kiemelkedő film, mégis érdemes megnézni. Mert egyszerre gondolkodtatja el, hatja és nevetteti meg az embert. S mert Fabrice Luchini és Patrick Bruel duóját egyszerűen látni kell!

Olvass tovább

Látni kell

Hol van az otthon? – Kinek a háza? (2020)

Vajon milyen lehet menekülni, menekültté válni? Milyen érzés szembesülni a talajvesztettséggel, a kívülállósággal, a kirekesztettséggel? Mennyi nehézséget és félelmet rejthet magában a bizonytalan jövőbe vetett hit s a beilleszkedés? Ezekkel a kérdésekkel is foglalkozik Remi Weekes első nagyjátékfilmje, amely lélektani mélységgel és drámai erővel ruházza fel a kísértetjárta ház toposzát, s amely nem egyszerűen csak aktuális, hanem egészen pontosan a máról szól.

Olvass tovább

Ahogy én gondolom...

„Az igazi horror bennünk van” – Tíz plusz kettő csontig hatoló mű a 2010-es évekből, amelyet sosem felejtek el

Azt hiszem, eléggé ismertek már, úgyhogy talán felesleges is ez a kijelentés, de azért leírom: rendkívüli módon szeretem a jó horrorfilmeket, pontosabban szólva azokat a szerzői alkotásokat, amelyek bátran nyúlnak a horror eszköztárához. Szóval, míg egyesek a horrort az egyik legalantasabb zsánernek tartják, addig én – és ezzel természetesen nem vagyok egyedül – úgy gondolom: a horror bevett toposzainak, eszközeinek használatával, s a néző félelmének, szorongásának felébresztésével nemcsak riogatni lehet, hanem komoly lélektani, pszichológiai és társadalmi kérdésekről értekezni is. Éppen ezt bizonyítják azok a filmek, amelyeket most összegyűjtöttem nektek. Jöjjön tehát tíz plusz kettő csontig hatoló mű – tíz film és két sorozat a 2010-es évekből –, amelyet sosem felejtek el. S amelyek mindegyike arra mutat rá: amitől igazán félnünk kell, az nem a sötét sikátorban, az ágy vagy egy fehér lepel alatt rejtőzik, hanem bennünk…

Olvass tovább