A film, amely után félni fogsz a tükörképedtől – Mi (2019)

Hogy fér meg egymás mellett egyazon filmben az NWA Fuck tha Police című száma, egy Reszkessetek, betörők!-re utaló poén és Jeremiás próféta könyve? Nos, úgy, hogy a rendező Jordan Peele, aki rendkívüli módon ért a hangulatteremtéshez, a feszültségkeltéshez, a karakterek irányításához, s úgy nagy általánosságban ahhoz, miként kell olyan vérfagyasztó mozgóképet csinálni, amely láttán a néző tényleg kellemetlenül érzi magát a moziszékben ülve. A Mi (Us, 2019) hatása azonban nem korlátozódik a moziszékre: e film után még napokig borzongunk, és nemcsak a sötéttől, de a saját tükörképünktől is irtózni fogunk, nem is kicsit…

„Mi vagyunk saját magunk legfőbb ellenségei” – hangzik el a Mi előzetesében, és bár igazán hangzatos és hatásos ez a mondat, egyáltalán nem vetíti előre, mivel is lesz dolgunk, ha megnézzük a filmet. De még az sem segít igazán, ha felidézzük a direktor előző – és egyben első –, Tűnj el! (Get Out, 2017) című nagyjátékfilmjét. Arra persze, jó a felidézés, hogy emlékeztessük magunkat: a Mi annak a Jordan Peele-nek a munkája, aki sokévnyi komikus-lét után úgy döntött, készít egy, a szatíra és a horror határán kifinomultan egyensúlyozó filmet, amely nemcsak félelmet kelt majd a befogadóban, s megnevetteti, de az Amerikában oly „virágzó” előítéletekre és faji ellentétekre is rávilágít. A Tűnj el! természetesen hangos siker lett, és egyebek mellett még a legjobb forgatókönyvnek járó Oscar-díjat is elnyerte. Jordan Peele ezzel az egyedülálló és megosztó művel egycsapásra felkerült a legkiválóbb fekete filmesek listájára, s miután producerként részt vett Spike Lee Csuklyások – BlacKkKlansman (BlacKkKlansman, 2018) című filmjének készítésében, elénk tett egy olyan munkát, amely a legvadabb nézői elképzeléseket és elvárásokat is felülmúlja.

Ha már szóba hoztam a Mi előzetesét, akkor el kell mondanom: annak hatására én személy szerint úgy éreztem, helyesebb lenne a fiatalabb korom állandó horrorfilmnéző kellékének számító díszpárnával mennem a moziba… Jó, nem gondoltam teljesen komolyan, de a játékidő előre haladtával néha annyira dobogott a szívem, hogy talán ki se bírom, ha a rendező nem bánik okosan a feszültséggel. Legutoljára talán a Furcsa játék (Funny Games, 1997) volt rám ilyen erős hatással – és nem véletlen ez a párhuzam: a Mi története némiképp felidézi Michael Haneke rémálomszerű mesterművének cselekményét.

Adott egy négytagú család, akik elmennek nyaralni, az idill helyett azonban iszonyat várja őket. A cselekmény jelen esetben nem napjainkban, a kocsiban énekléssel veszi kezdetét – ami egyébként szintén rímel Haneke alkotására –, hanem a nyolcvanas években, amikor a mostanra már anyává érett főhősnő gyermekként egy tengerparti vidámparkban találkozott önmagával, pontosabban önmaga rémisztő másolatával, aki elől azóta is menekül, de aki – úgy érzi – mindig a nyomában van. „Olyan, mintha egyre közelebb lenne” – mondja az immár felnőtt nő a férjének, aki nem kifejezetten érzi át a dolog súlyát. Aztán egyszer csak megjelenik a behajtón egy család. Egy család, amelynek tagjai tűzpiros overált viselnek, kezükben aranyszínű ollót tartanak, és pontosan ugyanúgy néznek ki, mint a főszereplők.

E momentum teszi rendkívül különlegessé Jordan Peele filmjét, amely ugyan beillik az úgynevezett „home invasion”-filmek csoportjába – amikor is egy család békés otthonát valamiféle veszedelem fenyegeti, s nekik szembe kell szállniuk az ellenséggel –, ám ki is lóg közülük, hiszen az ellenség itt nem két kegyetlen fiatal vagy néhány maszkos idegen, hanem szakasztott mása azoknak, akikért izgulunk. Ez remek horrorfilmes fogás, ugyanakkor fontosabb szerepe van, mint a félelemkeltés: azáltal, hogy a pontos másolataik törnek a főszereplők életére, megnyílik előttünk egy újabb értelmezési lehetőség – amelyre a film eredeti címe mellesleg egészen direkt módon utal. Az Us azt jelenti, hogy Mi, de igen könnyen belelátható az is, hogy USA. És nemcsak belelátható, de bele is kell látni! Ugyanis így rajzolódik ki előttünk a Mi társadalomkritikai éle, amely felhívja a figyelmünket: mindannyian egyformák vagyunk, mégis ellenségnek látjuk a másikat, csak azért, mert máshogy gondolkozik, mert más elvei és elképzelései vannak. Persze, a republikánusok és a demokraták egymással való szembenállása sejlik fel előttünk, de úgy vélem, bár az amerikai társadalom kettéosztottságának kritikája jelenik meg a filmben, az üzenete nagyon is univerzális.

„Ezért így szól az Úr: Veszedelmet hozok rájuk, amely elől nem tudnak elmenekülni. Segítségért kiáltanak majd hozzám, de nem hallgatom meg őket” – Jeremiás próféta könyvének e sorait idézi meg a film, amely a pokolba invitál minket. Részben azért, hogy a sötétségben és az irtózatban megmártózva rámutasson: a kerítés, a terrorista, az ellenség talán te magad vagy.

Jordan Peele fantasztikus érzékkel vegyíti a humort, a horrort és a társadalomkritikát, ám a Mi kiválósága nem csak rajta áll. A színészek karizmája nélkül mit sem érne ez a film… A család barátait alakító Elisabeth Moss és Tim Heidecker nem kapnak túl sok időt, mégis feledhetetlenek, de aki a leginkább beleég az emlékezetünkbe, az Lupita Nyong’o, aki valósággal uralja a filmet, s megbabonázza a nézőt. Ebben azért segítségére van Michael Abels már-már pszichedelikus hatást keltő zenéje és Mike Gioulakis operatőri munkája is. A Mi képi világa egyszerre elegáns, letisztult és tobzódó, a fénnyel és az árnyékkal való játék pedig sokszor eszembe juttatta a német expresszionista filmek hátborzongató atmoszféráját. Tudnék még dicshimnuszt zengeni a filmről, de inkább csak annyit mondok: Jordan Peele most valóban elérte, hogy magunkba nézzünk. És talán még nem késő…

Látni kell, mert egyszerre vicces és ijesztő film, amely több szinten is értelmezhető. És nem csak egyszer kell látni! A Mi az a film, amelyben minden megtekintés során új dolgokat fedezhetünk fel, hiszen benne még a szereplőkön látható pólók is jelentéssel bírnak.

A Mi március 21-étől látható a mozikban a UIP-Duna Film forgalmazásában.