Az anyaság nem rózsaszín vattacukorfelhő – Pszichoanyu (2018)

Egy rovat első cikke igen meghatározó alapkő – legalábbis én annak érzem, ezért először azt gondoltam, rögvest a kedvenc filmemet ajánlom nektek. Aztán meg arra, hogy inkább azt, amelynek a címe hirtelen eszembe jut, mikor megnyitom az üres dokumentumot. Végül mindkét ötletet elvetettem, hiszen már hetek óta teszegetem jobbra-balra az íróasztalomon azt a papírt, amelyre a Pszichoanyu (Tully, 2018) vége főcíme közben jegyzeteltem. Elárulok egy „műhelytitkot”: ha egy film igazán megérint, akkor a megtekintése után viszonylag hamar elkezdek jegyzetelni, hogy akár évekkel később is emlékezzek mindarra, amit eszembe juttatott. Ezekből a vázlatokból kerekedik ki általában a kritika is, ám most nem ez a lényeg, hanem az a két mondat, amelyekkel a szóban forgó jegyzetem kezdődik: „Az anyaság nem rózsaszín vattacukorfelhő. Komolyan, nézd újra, ha anya leszel!”

Persze, tudom én, tisztában vagyunk vele, hogy az anyaság olyan, mintha az ember a sürgősségin dolgozna, de valahogy egyáltalán nem gondolunk bele abba, hogy ez mit jelent valójában. De még ha bele is gondolunk, nem kiabáljuk világgá, hogy a szülés rohadtul fáj, az ordító gyerek mellől pedig legszívesebben kiugranánk az ablakon. Merthogy mindez túl durva és egyébként is: az anyaság a legcsodálatosabb dolog a világon. A terhesség időszaka és a csecsemőkor mind idealizált képekben jelennek meg a lelki szemeink előtt, s ha egy társaságban szóba kerül a várandósság és az anyaság kérdése, szinte hallani valami angyali klasszikus zenét és látni a fölénk tornyosuló rózsaszín vattacukorfelhőt. Nos, éppen ez az, amit Jason Reitman legújabb filmje, a Pszichoanyu végérvényesen eloszlat.

Főhősünk Marlo, a várandós, kétgyermekes édesanya, akit testvére különös ajándékkal akar meglepni: egy éjszakai dadussal. Marlo eleinte fenntartásokkal kezeli az extravagáns ajánlatot, és nem veszi igénybe a szolgáltatást, de amikor az újszülött is megérkezik a házhoz, rájön, hogy minden segítségre szüksége van, és felhívja Tullyt. A fáradt édesanya és az energikus, különc dadus között pedig igen különleges kapcsolat szövődik…

Igen, először én is arra gondoltam, amire ti: hogy ez egy modern Mary Poppins-történet, és igazából az is. Tully, a kedves, belevaló, életvidám dada egyszer csak felbukkan a semmiből és szinte minden terhet levesz Marlo válláról. Továbbá visszaadja neki fiatalkori felszabadultságát, mondhatni emlékezteti arra, milyen volt azelőtt, hogy anyává vált volna. Tully képességei és cselekedetei tehát messze túlmutatnak a szakmaiságon: nemcsak a csecsemő mellett segédkezik, hanem azt is eléri, hogy munkaadója újra jól érezze magát a bőrében.

De miért kell mindehhez egy dada? – tehetjük fel a kérdést. És nem ez az egyetlen kérdés, amelyet Jason Reitman az arcunkba tol. Vajon mi hiányzik a boldogsághoz a családi idill egységében? Az élet veszi el tőlünk a múltat vagy mi dobjuk oda neki? Meg lehet találni a régi önmagunkat akkor is, ha már fel sem tudjuk idézni a fiatalsággal járó szabadság érzését? Ilyen és ezekhez hasonló dilemmák elé állít minket a Pszichoanyu, kellemetlen igazságokat sorakoztatva fel a szemünk előtt. Ám mindez nem érne el a szívünkig, ha nem összetett, mélyen emberi karakterek csetlenének-botlanának a vásznon. De szerencsére, egy szavunk se lehet! Az Oscar-díjas Charlize Theron – aki több mint tíz kilót hízott a szerep kedvéért – lehengerlő alakítást nyújt, és akkor a Tullyt megformáló Mackenzie Davis játékos, könnyed karakterformálásáról még nem is beszéltem… Ők ketten bármilyen filmet elvinnének a hátukon, és ezt nemcsak azért mondom, mert ebben lenyűgözőek, hanem azért is, mert a Pszichoanyunak bizony elkél két ilyen hát.

A forgatókönyv ugyanis elkerülhetetlen happy endbe torkollik, s a némiképp sztereotíp befejezést, illetve a férj karakterének szintén (és már-már a végletekig) sztereotíp kidolgozását igen nehéz lenne megbocsátani az amúgy Oscar-díjas Diablo Codynak. Charlize Theron és Mackenzie Davis jelenlétének hála viszont csak megrántjuk a vállunkat. Ó, és ott van még Eric Steelberg operatőr virtuóz „játéka” is, amely igazán átélhetővé teszi ezt a „veled is megtörténhet” mozit. Azért pedig, ahogy gyorsmontázsban mutatja meg az anyai rutint, kétségkívül díjat érdemel… De ha a kép kiváló, akkor a zenére sem mondhatok mást. Az első igazi nyár (The Way, Way Back, 2013), az Adaline varázslatos élete (The Age of Adaline, 2015) és a Derült égből apu (Demain tout commence, 2016) című filmek zenéjét is jegyző Rob Simonsen jó szokásához híven most is tökéletesen ráérzett a történetre, amelyhez aztán olyan zenei atmoszférát teremtett, mely nagyon tudatosan irányítja a néző érzelmeit.

A Pszichoanyu eredeti címe csupán csak annyi: Tully. És ha megnézitek, azt fogjátok gondolni: „mennyivel jobban illik ez a történethez”. Többet azonban nem árulok el, mivel a Pszichoanyu cselekménye nagy meglepetéssel szolgál. Azon túl pedig csodálatos lecke is. „A te életed unalmas. És ez jó! Én is erre vágyom” – mondja a belevaló dadus – aki előtt még ott az egész élet – az anyának, aki éppen úgy érzi, már minden izgalmat maga mögött hagyott. Ilyen vigasztalás csakis egy olyan rendező filmjében hangozhat el, akinek a kezei közül olyan alkotások kerültek ki, mint a Köszönjük, hogy rágyújtott (Thank You for Smoking, 2005), a Juno (2007), a Nyárutó (Labor Day, 2013) vagy a – már-már a Pszichoanyu testvér-, illetve előzményfilmjének érződő – Pszichoszingli (Young Adult, 2011). Na, igen, e címek – és természetesen a Pszichoanyu – láttán bátran mondhatjuk azt, hogy Jason Reitman belevaló csávó. Meg azt is: „kösz, hogy volt bátorságod kertelés nélkül kimondani: az anyaság nem rózsaszín vattacukorfelhő”. Most már talán mi is merünk beszélni róla.

Látni kell, mert egy bátor filmrendező bátor filmje csodálatos színésznőkkel, zenei és képi világgal, valamint egy olyan üzenettel, melyet néha mindannyian elfelejtünk: anyukám, magadra is figyelj!

IMDb: 7/10