Mitől jó egy film? És mitől rossz? Mit nézzünk meg és mit ne? Ebben a rovatban mindegyik kérdésre választ kaptok. De leginkább arra, hogy mit érdemes megnézni.
Filmkritikák és -ajánlók – nem csak a legújabb filmekről.
Beleszerethet az ember egy robotba? És a robot egy emberbe? Orvosolhatja a magányt egy mesterségesen előállított társ? És egy gyógyszer? Többek között ezeket a kérdéseket veti fel Drake Doremus Zoe (2018) című romantikus sci-fije, amely ugyan nem merészkedik elég mélyre ahhoz, hogy lehetséges válaszokat is meglebegtessen előttünk, mégis izgalmas, megható és fontos alkotás.
Mivel erőteljesen vonzódom a horror műfajához, tulajdonképpen alig van olyan borzongató vagy éppen vérben tocsogó mű, amely elkerülné a figyelmem – illetve, amelyet valamilyen indíttatásból ne akarnék megnézni. E vonzalmamnak köszönhetően persze, számos olyan horrorfilmet is végigültem már, amelyet jobb lett volna inkább kilométerekre elkerülni, de hogy őszinte legyek: nem bántam meg semmit! Azt sem, hogy a múlt héten ráakadtam Richard Shepard The Perfection (2018) című alkotására… Ugyanis amellett, hogy kiborított és csalódást keltett bennem, le is nyűgözött.
„Az élet iróniája és paradoxonjai örömünnepet ülnek Pedro Almodóvar filmjeiben: olyan világ ez, melyben a látszat sokszor maga a valóság, amelyben csak az értelmetlenségnek van értelme, s melyben a dolgok felfordulásával áll helyre a rend” – írja a kiváló francia kritikus, Frédéric Strauss annak az interjúkötetnek a bevezetőjében, amelynek címe Pedro Almodóvar. Majd, sorokkal később így folytatja: „Ez a könyv az Almodóvar-filmek felfedezésére invitál, közben pedig elmeséli a rendező vágyainak történetét. Annak a fiúnak a vágyait, aki a hetvenes években a távoli La Manchában rendező akart lenni.” Nos, ez utóbbi idézetet egészen nyugodtan ráírhatnák a Fájdalom és dicsőség (Dolor y Gloria, 2019) plakátjára is, ez a film ugyanis mindennél személyesebben, őszintébben és érzelmesebben mesél arról a fiúról, aki már gyermekként is filmrendező akart lenni, s aki végül a legnagyobb filmkészítők egyike lett.
A skandináv filmekről mindig ugyanaz jut eszembe: precizitás, kiváló rendezés, színészi játék és operatőri munka, s a valóság és az emberi természet olyasfajta bemutatása, ami a nézőnek a legjobb esetben is iszonyúan fáj. Mindezek fényében egyáltalán nem vetem el a sulykot, ha azt mondom: a dán-svéd koprodukcióban készült Szívek királynője (Dronningen, 2019) ízig-vérig skandináv film, amely olyan (fizikai és lelki) fájdalmat okoz, mintha 127 percen keresztül fojtogattak volna minket…
Ted Bundy neve bizonyára mindenkinek ismerős. Ő volt Amerika, sőt a világtörténelem leghírhedtebb sorozatgyilkosa, aki 1974 és 1978 között fiatal lányokat erőszakolt és gyilkolt meg – olyan kegyetlenséggel, hogy arra szavak sincsenek. Ő volt az a pszichopata, aki karizmájának köszönhetően nemcsak a környezetét, hanem szinte egy egész társadalmat is megvezetett, s akinek nyilvános bírósági tárgyalásaira fiatal lányok tucatjai jártak – csak azért, hogy lássák… Az ő történetét meséli el az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány (Extremely Wicked, Shockingly Evil, and Vile, 2019), amely ugyan nem tökéletes, mégis fontos film.
Biztosan veletek is előfordult már (jó) párszor: az ébresztő nem csörgött, a reggeli kávét a frissen mosott és vasalt felsőtökre öntöttétek, a kulcsot nem találtátok sehol, s mikor végül meglett és el tudtatok indulni, az esőben – mert ilyenkor természetesen esik –, a zebránál egy autó pont telibe talált benneteket, így aztán hiába sikerült behozni a reggeli lemaradást, végül elkéstetek… Vagy mondjuk elfelejtettétek beletenni a mosógép kifolyócsövét a kádba, a víz elárasztotta a fél lakást, és miután felitattátok a nappaliig zúdult víztömeget, véletlen felrúgtátok a felmosóvödröt… – ez utóbbi egyébként pontosan így történt velem. De amiért ilyen sokat hadoválok a jó öreg Murphy-féle „ami elromolhat, az el is romlik” törvényről, az az, hogy muszáj a figyelmetekbe ajánlanom az Egy igazán csodás nap (Alexander and the Terrible, Horrible, No Good, Very Bad Day, 2014) című családi filmet, amely úgy meséli el egy rossz nap történetét, hogy azt élvezet nézni!
„A hipszter fotós és a rendezőlegenda varázslatos kalandjai Franciaországban” – olvasható az Arcélek, útszélek (Visages villages, 2017) plakátján, és meg kell, mondjam: a „reklámszöveg” igen találó. A nemrégiben elhunyt Agnès Varda, a francia új hullám egyetlen női alkotója, a filmtörténet megkerülhetetlen alakja, valamint a fiatal fotós és street art művész, JR filmje tényleg varázslatos kaland, amely – sok más mellett – arra mutat rá: élni csudajó!
„Intellektualitás és moralitás – némi egyszerűsítéssel ebben a fogalompárban jelölhetjük meg Zanussi vezérlő csillagait. Kétségtelen, önmagában még sem az intellektualitás, sem az erkölcsi érdeklődés nem tekinthető kivételes vonásnak, jellegadó sajátossággá a rendezői világlátás teszi” – olvashatjuk Pörös Géza Krzysztof Zanussi világa című, 2016-ban megjelent kötetében. Azért éppen ezt az idézetet másoltam ki az említett könyvből, mert a lengyel rendezőzseni legújabb, Éter (Eter, 2018) című filmjét nézve ez a két szó: az intellektualitás és a moralitás visszhangzott bennem. Jóllehet, az Éter nem nyeri majd el mindenkinek a tetszését, de akinek igen, annak hihetetlenül fog tetszeni!
Milyen lehet abban a tudatban élni, hogy minden egyes nap ajándék? S milyen érzés lehet, ha az ember nem mehet másfél méternél közelebb a szerelméhez, soha? Ez két, egymástól igen távol állónak tűnő kérdés, ám a Két lépés távolság (Five Feet Apart, 2019) című romantikus drámában mindkettő a fókuszba kerül. Jó szívvel ajánlom megtekintésre ezt a filmet, mert fontos alkotásnak tartom, ugyanakkor nagy nehezen jelenteném csak ki, hogy jónak is…
Léteznek olyan filmek, amelyek után az ember úgy sétál – jobban mondva vánszorog – ki a moziteremből, mintha megverték volna. Bevallom: erre az érzésre számítottam, sőt kicsit féltem is tőle, mikor beültem a valós eseményeket feldolgozó Hotel Mumbai-ra (2018), ám a jóslatom nem vált be. A katarzis, amelyet olyan nagyon vártam, elmaradt, de hogy őszinte legyek: a film hatásából ez valójában nem vont le túl sokat. Anthony Maras első nagyjátékfilmjéről tehát még véletlenül se mondhatom, hogy nem hatásos, hiszen az, rendkívüli módon az.