Egy nagyon-nagyon szerethető film – St. Vincent (2014)

Az adventi időszakban minden évben újranézem a 24 kedvenc karácsonyi filmem, köztük a Bill Murray főszereplésével készült Szellemes karácsonyt (Scrooged, 1988), amelyről 2014 óta azonnal eszembe jut: a St. Vincentet is meg kellene nézni! E kijelentésemmel gondolom, sokan nem értenek egyet. Hogy miért? Mert a St. Vincent (2014) az a film, amelyet vagy csak szeretni, vagy csak utálni lehet. És bizony, legalább annyian utálják, mint amennyien odavannak érte. Azért illik bevallanom, hogy én valahol a két véglet között lebegek, ám hibái ellenére is kedvelem ezt a filmet.

A St. Vincent főhőse – nem meglepő módon – egy Vincent nevű férfi. Egészen pontosan fogalmazva egy kiállhatatlan, eladósodott háborús veterán, aki mindent és mindenkit utál – kivéve az alkoholt és egy orosz prostituáltat. Kiüresedett élete azonban hipp-hopp kifordul a négy sarkából, amikor megismerkedik a szomszédjába költöző elvált anyukával, Maggie-vel és kisfiával, Oliverrel. A fiú egyik nap kizárja magát a lakásból, és jobb híján Vincenttől kér segítséget, aki ugyan húzza a száját, de vigyáz rá, míg az anyja haza nem ér. Mivel Vincent szemmel láthatóan nyakig ül az adósságban és igen nagy szüksége van a pénzre, Maggie felajánlja neki, hogy legyen Oliver bébiszittere és vigyázzon rá minden nap iskola után. Vincent – szintén „nagy örömmel” – elfogadja az ajánlatot, ezzel pedig kezdetét veszi az a folyamat, amely során Oliver megismerkedik a káromkodással, a szerencsejátékkal, megtanul verekedni stb. De, ami fontosabb: amely során megtanítja Vincentet értékelni és szeretni az életet, s az embereket.

Tudom, ez oltári giccsesen hangzik. És az is… Már, ha lehet giccses egy film, amelyben folyik az alkohol, az egyik legfontosabb mellékszereplő egy terhes orosz prostituált és – egy felnőtt és egy gyerek között – elhangzik az a párbeszéd: „Ha megtámadnak, harcolj! Én túl kicsi vagyok ahhoz. Na és… Hitler is kicsi volt, mégis harcolt.” Nem is sorolom tovább, hiszen már ennyiből is egyértelmű, hogy a St. Vincent nem az a tipikus hollywoodi megváltástörténet, amelyben a jó győzedelmeskedik a rossz felett. Itt a főszereplő – vagy mondjuk inkább úgy, antihős – egyfajta metamorfózison esik át: az utálatos vénemberből jóformán szent válik. Ebből nyilvánvalóan többet, jóval többet is ki lehetett volna hozni, mégis nehéz szívvel mondanánk azt, hogy amit látunk, üres giccs.

Tagadhatatlanul egyszerű, olykor didaktikus, pátosszal teli, továbbá igen hamar és könnyen kiszámítható történet, amely természetesen boldog véggel zárul, ugyanakkor van benne valamiféle különös báj, amelynek köszönhetően igencsak meg lehet szeretni. A szereplők némiképp sablonosak – keményen dolgozó elvált anyuka; imádnivaló kisfiú, akit mindenki piszkál a suliban; végletekig antipatikus, ugyanakkor a szíve mélyén szeretettel teli szomszéd bácsi –, a Naomi Watts által megformált prostituált viszont üde színfoltja ennek a filmnek. Vincent karaktere pedig kész jutalomjáték Bill Murray számára – és ez meg is látszik rajta!

A St. Vincent Theodore Melfi rendező-forgatókönyvíró első nagyjátékfilmje, és bár kétségtelen, hogy elsőként inkább A számolás jogát (Hidden Figures, 2016) fogjuk felemlegetni a neve hallatán, nem szabad elfeledkeznünk a St. Vincentről sem. Hibái ellenére ugyanis nagyon, NAGYON szerethető film.

Látni kell, mert szép, ám nem mesterkélt történet egy férfiról, akit a szomszédjában lakó kisfiú megtanít örülni, szeretni…élni. És igen, ezt már vagy tucatszor láttuk. De így még nem!