Fejtsük meg együtt! – A vendégek

Legutóbb egy igazán nehezen befogadható és emészthető alkotásról meséltünk nektek, ezért most úgy éreztük, különösen, hogy karácsony van: itt az ideje, hogy jöjjön egy kis könnyedség és humor. Faluhelyi Krisztiánnal egy olyan fekete komédiát választottunk vizsgálatunk tárgyául, amelyet érdemes nagyító alá helyezni. Tartsatok velünk, fejtsük meg együtt – most A vendégeket!

A rendezőként, forgatókönyvíróként és zeneszerzőként is működő Sally Potter 2017-ben igen nívós szereplőgárdával készítette el A vendégek című angol fekete komédiáját. Kristin Scott Thomas, Patricia Clarkson, Timothy Spall, Cillian Murphy, Emily Mortimer, Bruno Ganz, Cherry Jones – e névsor igencsak felkeltette a közönség érdeklődését: hazánkban 2018 januárjában mutatták be a filmet, s ha lehet hinni a szóbeszédnek, a premiert követő hetekben a fővárosban alig lehetett jegyet szerezni a vetítésekre. De mi volt a kirobbanó siker oka? Bizonyára közrejátszott a már említett nívós szereplőgárda, sőt még talán a baráti, 71 perces játékidő is. Mindezek mellett a városi legendák szerint ennek filmnek a híre szájról szájra terjedt, ami nem is meglepő. A vendégek ugyanis olyan alkotás, amelyet csak az nem imád, aki háttal ül a vászonnak – de ha őszinték akarunk lenni, ezt a filmet úgy is csak imádni lehet!

Egy elegáns londoni házban járunk, Janet és férje, Bill otthonában. A házaspár vendégeket vár; legkedvesebb barátaik azért látogatnak el hozzájuk, hogy megünnepeljék Janet sikerét, hiszen nem mindennapos esemény, hogy valakit megválasztanak az árnyékkormány miniszterévé. Gyűlik is a „sereg”: megérkezik a legjobb barátnő, April és német férje, Gottfried, majd a leszbikus pár, Martha és Jinny, aztán Tom, a menő bankár is, akinek felesége csak később tud jönni. Mindenki örül, ám mindenkinek van valamilyen – szenzációs – bejelentenivalója, egyikük pedig még pisztolyt is hozott magával…

Krisztián: Én legelőször talán a forgatókönyvet emelném ki. Nem lennék meglepődve, ha néhány éven belül számos színházban látnánk viszont ezt a remekművet, s nemcsak azért, mert egyetlen helyszínen játszódik, s emiatt könnyen adaptálható színpadra, hanem mert egészen kivételesen és zseniálisan megírt darabról van szó. Dramaturgiailag három, szinte mértani pontossággal egyenlő hosszúságúra kimért részből és egy feleekkora befejezésből áll. Az első közel húsz percben megismerjük a szereplőket: már itt világosan körvonalazódnak az egyes karakterek és a közöttük lévő viszonyok, jóllehet ez bőven folytatódik még a továbbiakban is, hiszen politikai és ideológiai gondolkodásuk például csak később rajzolódik ki teljes egészében. A második húsz perc Bill bejelentésével indul, miszerint már nem sok van neki vissza; ez az, ami fordít a korábbi szituáción, s ami meghatározza a következő részt, mígnem alig húsz perc elteltével – Tom nyomására – ismét Bill fordít a szituáción, amikor bejelenti, hogy viszonya van Tom feleségével, Marianne-nel. A páratlan érzékenységgel megírt befejezésnek végül meglepő módon egészen megváltozik az eseményekhez való viszonya: míg az első hatvan perc rendkívül finom távolságtartással és iróniával közvetíti az eseményeket és szemléli a szereplőket, addig az utolsó tíz perc lebontja ezt a távolságot, közel engedi a szereplőket a nézőhöz, s hagyja, hogy egy kicsit a néző is átélje a dilemmáikat és a problémáikat – de mindezekről majd később.

Eszter: Elsőként elárulom: én személy szerint imádtam ezt a filmet. Imádtam, hogy az egész egy nagy csattanóra épül, mint valamiféle vicc. Imádtam, hogy fekete-fehér, továbbá imádtam az intellektuális humorát, a cinizmusát és persze, a dialógusokat. S innen már csak egyetlen lépésre vannak imádatom legfőbb tárgyai: a karakterek. Jinny, Martha, Tom, April, Gottfried, Bill és Janet egytől egyig remekül eltalált szereplők. Pontosabban fogalmazva: mindannyian jellegzetes képviselői a társadalom különböző elvek szerint élő tagjainak, s az általuk képviselt világnézetek közötti hasonlóságok és különbségek rendkívül jól kidomborodtak ebben a történetben.

A miniszter, a bankár, a felesége és az ő szeretője

Krisztián: Igen, a szereplők ideológiai gondolkodása rendkívül fontos. Egy nagyrészt baloldali társaságba csöppenünk, melyből csak Gottfried és Tom lóg ki. Ez nemcsak azért nem elhanyagolható, mert a történet folyamán a legapróbb megnyilvánulásokon és gesztusokon keresztül is nagyon szépen rajzolódnak ki a baloldali gondolkodás jellemzői – legfőképpen az egészségügyről és a nőkről való gondolkodás, de utalás szintjén a kereszténységhez való viszonyulás tekintetében is –, hanem mert ez a fajta gondolkodás válik a film legfőbb célpontjává, s az ezen való ironizálás szolgál a film legfőbb humorforrásául. Ám korántsem valamiféle durva és gúnyos ironizálásról van itt szó, hanem sokkal inkább egyfajta bensőséges és baráti ironizálásról – bármilyen furcsán hangozzék is ez. Bármennyire távolságtartóan és iróniával szemléli is a film a szereplőket és a gondolkodásukat, érezhető, hogy szeretetteljesen viszonyul hozzájuk, s hogy gondolkodásukat lényegében nem kérdőjelezi meg.

Akárcsak ahogyan a történet szereplői viszonyulnak Janethez. Sem April, sem pedig Martha nem tudja kihagyni, hogy ne szögezze le, mennyire hasznavehetetlen Janet pártja – az előbbi minden egyes alkalommal ott döfi belé a tűt, ahol csak tudja, s amikor csak lehetséges, újra és újra emlékezteti a parlamenti politizálással kapcsolatos szkepticizmusára, még akkor is, amikor nyugtató szándékkal közeledik az összeomlás határán álló és a mosdóban agonizáló Janethez –, mindazonáltal mindketten rendkívül büszkék rá, elismerik a teljesítményét, felnéznek rá, őszintén örülnek a sikerének, és minden szúrásuk ellenére is szeretettel viszonyulnak hozzá. Efelől egy pillanatig sem lehet kétségünk. Ugyanez jut osztályrészül Billnek is: bár kezdetben úgy tűnhet, Martha éles beszólásai túl vannak a baráti élcelődés határain, a történet előrehaladtával kiderül, hogy valamikor réges-régen, még az egyetem alatt együtt laktak, s hogy szoros baráti kötelék fűzi őket egymáshoz.

Eszter: A karakterekről szólva azt mindenképpen le kell szögeznem, hogy számomra a film egyik, ha nem a legérdekesebb figurája April, akinek szinte mindenhez van hozzáfűznivalója. Folyamatosan ironikus – de egyébként igen találó – megjegyzéseket tesz; rámutat a lényegre. Mint valami szobor, szemléli az eseményeket, s a legjobb pillanatban ridegen hozzáfűz valamit mindahhoz, ami őt valójában nem érinti. Ezt fontosnak tartom kiemelni. Bill ugyanis bejelenti, hogy halálos beteg, aztán hozzáteszi, hogy el akarja hagyni Janetet, mert viszonya van valakivel. Jinny és Martha megosztják a társasággal, hogy gyermeket várnak, ráadásul hármasikreket, ennél azonban fontosabb információ az, amely kicsivel később kiderül: Martha többször is kölcsönadta a lakását Billnek, hogy találkozhasson a szeretőjével. Aki nem más, mint Tom felesége. A szálak tehát összeérnek, és egybefonják a társaságot – kivéve Aprilt és a párját, Gottfriedet. Ők ketten kívülállók, és ekként is viselkednek. Érzelmileg egyáltalán nem hat rájuk semmi: April ironizál és keményen kimondja az igazat, Gottfried, a life coach pedig, amint alkalma nyílik rá, a keleti gyógyászat és az ezotéria felé tereli a szót. Személyes drámájuk ugyan nekik is van, hiszen April ki nem állhatja Gottfriedet, ám ezt (is) úgy tálalják, hogy egy mákszemnyit se tudjunk beleérezni. Tulajdonképpen ez a szerepük: meggátolni, hogy a néző akár egy másodpercre is beleélje magát a történetbe. És mit ne mondjak, remekül csinálják!

Krisztián: Igen, Aprilnek kiemelt szerepe van a szereplők és a néző közötti távolság megteremtésében. Az ő száját hagyja el a legtöbb ironikus, cinikus, sőt, gúnyos megjegyzés, s ezeknek óhatatlanul is nagy szerepük van abban, hogy a néző is távolságtartással és kritikával szemlélje a szereplőket és a szóban forgó dolgokat. Ezzel együtt azonban semennyire sem érzem kívülállónak, ahogyan Gottfriedet sem. Tény, hogy egyedül ők nem tudnak arról, hogy Bill és Marianne megcsalják Janetet és Tomot, de ettől még nem lesz felületesebb, lazább vagy éppen közönyösebb a többiekhez való viszonyuk, ettől még nem állnak kijjebb a társaságon, legalábbis, én ezt nem érzem. April esetében különösen nem! Ő minden bizonnyal ugyanúgy hosszú évek óta ismeri ezeket az embereket, s a megjegyzéseiből egyértelműen kiderül, hogy jól ismeri őket; ha nem lenne velük ilyen szoros barátságban, valószínűleg nem is engedhetne meg magának ilyen éles és gúnyos megjegyzéseket. April mindegyikük minden egyes apró rezdülését nagyon jól ismeri, ezért is tud folyamatosan olyan élesen és pontosan odaszúrni.

Gottfried egy kicsit talán tényleg kijjebb áll, elsősorban a gondolkodását tekintve. Az ő mindenbe belenyugvó és mindent-úgy-ahogy-van elfogadó gondolkodása radikálisan más, mint amilyen egy baloldali gondolkodás, mint amilyen az itt összegyűltek gondolkodása. Pláne, amikor még a legelviselhetetlenebb dolgoknak is igyekszik értelmet adni, s megmagyarázni, hogy miért jó, úgy ahogy van. („Testvéreim. Bennetek van valami gyönyörű, ami közös. […] Mindketten Marianne-t szeretitek. És a szeretet hatalmas erő.”) S e tekintetben más eszközökkel járulnak hozzá a néző távolságtartásához: April szándékosan is arra használja a megjegyzéseit, hogy távolságot teremtsen, hogy ő maga és a többiek is távolságtartóan és kritikusan szemléljék a szóban forgó eseményeket (ezt Janet meg is jegyzi neki később, amikor kettesben vannak a fürdőszobában), míg Gottfriednek nem célja a távolságteremtés, az ő megjegyzései szándékolatlanul állnak olyan kontrasztban a többiek (és a néző) gondolkodásmódjával szemben, hogy ezzel idegeníti el óhatatlanul is az eseményeket.

Eszter: De ne menjünk el szó nélkül Tom karaktere mellett sem, aki egészen más szempontból válik fontossá a történetben. Tom menő bankár, jóképű házasember, aki késéssel érkezik a partira. Exkuzálja magát – még inkább a nála jóval többet késő nejét –, majd rögvest bekéredzkedik a mosdóba, ahol gyorsan felszív néhány csík kokaint. Aztán megmossa az arcát, megtörölközik, és ellenőrzi a pisztolyt, amelyet magával hozott. E ponttól kezdve számomra ő a történet mozgatórugója, hiszen a film kezdetén egy flashforwardot látunk: a házigazdát, Janetet, amint ajtót nyit, és az érkező vendégre fogja a fegyvert. Ki a fene részesül majd ilyen fogadtatásban? – fogalmazódott meg bennem azonnal a kérdés, amelyet Tom fürdőszobás jelenete után felváltott egy sokkal izgalmasabb: miért hozott magával ez a fickó pisztolyt a partira, s hogyan kerül az majd Janethez? S ha már Tomról beszélek, muszáj elmondanom, hogy a már általad is említett baloldali társaságban ő az egyik, aki igencsak kilóg a sorból. Részint azért, mert őt leginkább az a – mondhatni földhözragadt – dolog foglalkoztatja, hogy a felesége megcsalta Billel. Esetében az érzések, az indulatok kerülnek előtérbe, és bár meglátásom szerint a filmben a Tomot életre keltő Cillian Murphy játéka volt leginkább túlzó, mégis az ő fürdőszobai jelenete égett legjobban az emlékezetembe. Mindazonáltal a Tomot megformáló Cillian Murphy nagy kedvencem. Karizmatikus színésznek tartom, aki szinte bármilyen szerepben képes hiteles lenni, és természetesen itt is az.

A műfaj, a helyszínek és a befejezés

Eszter: A karakterek után beszéljünk a műfajról is, merthogy pontos műfaji meghatározáshoz egyáltalán nem elég az a két szó: fekete komédia. Hiszen A vendégek kamaradráma (is), vagyis kevés helyszínen – jelen esetben egyetlen házban – kevés szereplő részvételével készült alkotás. És azt hiszem, én emiatt imádtam a legjobban. Akárcsak Roman Polański Az öldöklés istene, Noah Baumbach Margot az esküvőn, Steven Knight Locke és Paolo Genovese Teljesen idegenek című filmje, A vendégek is magával ragadott, letaglózott. Ami természetesen javarészt – ahogy más kamaradrámák esetén, úgy itt is – a karaktereknek és a köztük kibontakozó drámának köszönhető. A vendégekben számos téma előkerül: az elit társadalmi-politikai felelőssége, a nemi szerepek, a feminizmus, illetve a társadalmi különbségek kérdése, valamint a pénz. Sőt, ha nem is párbeszéd formájában, de utalás szintjén még a hagyományos családmodell válsága is felmerül. A szereplők e témákat érintve „csatáznak”, mi pedig testközelből nézzük őket, mint valami ablakban megbújó voyeur.

S ha már kamaradráma, egyetlen helyszínen játszódó alkotás, akkor vizsgáljuk meg jobban ezt a helyszínt, vagyis Janet és Bill lakását. Pontosabban azt, mely helyiség kihez tartozik. Én ugyanis a film másodszori megtekintése során azt fedeztem fel, hogy a lakás minden helyisége valamely szereplő személyes tragédiájának helyszíne. Janet a konyhában fogadja a telefonon érkező gratulációkat, itt készíti az ünnepi menüt, és innen sms-ezik, telefonál a szeretőjével. Bill a nappaliban ül rezignált nyugalommal, és itt árulja el egymás után nagy titkait. Tom a fürdőszobában szívja a kokaincsíkokat, és láthatóan ott veti szét leginkább az ideg. Martha és Jinny a hátsó udvarban beszélgetnek a kapcsolatukról, s arról, valóban készen állnak-e a gyermekvállalásra. Persze, a helyszínek és a személyes drámák nem különíthetők el nagyon élesen egymástól, hiszen Tom is kitéved a pisztollyal az udvarra, és Janet épp a fürdőszobában omlik össze, én azonban így azonosítottam be, és kapcsoltam adott szereplőkhöz a lakás különböző tereit. Ennek köszönhetően pedig az is feltűnt, hogy April és Gottfried nem kapnak külön teret. Ők ketten – ehhez továbbra is szeretnék ragaszkodni – nem tartoznak sehova, kívülállók. És nézőként az ő kívülálló pozíciójukat a legkönnyebb felvenni.

Ugyanakkor érzelmi azonosulásra A vendégek esetén szinte egyáltalán nincs lehetőség. Nekem olyan érzésem volt, mintha egy filmre vitt színdarabot néznék, vagy titokban megfigyelnék egy baráti társaságot, csakhogy ehhez a színdarabhoz vagy baráti összejövetelhez igazán nem kerülök közel. Jinny és Martha válsága és Tom fürdőszobai jelenete megérintett, persze, de ez nem jelenti azt, hogy azonosultam volna velük. Ennek oka pedig talán az, hogy Sally Potter minden eszközt bevet annak érdekében, hogy képtelenség legyen bevonódni. A fekete-fehér színvilág már önmagában elidegenítő hatással bír, de erre szolgál a zene, továbbá April és Gottfried karaktere is. Ez végső soron azt eredményezi, hogy a film végén, mikor minden összeáll, nem élünk át katarzist – de nem is ez a cél. Azt gondolom, hogy A vendégek szórakoztatni akar, játszani a nézővel, s ha valóban ez volt a rendező szándéka, akkor mindent jól csinált. És miközben szórakoztatott minket, feldobott egy csomó kérdést is, amelyekről azért lehet gondolkodni…

Krisztián: Ez utóbbiakkal egy kicsit vitatkoznék, én azt hiszem, ez a kérdés korántsem olyan fekete-fehér. Számomra pont az volt az érdekes ebben a filmben, hogy egy órányi folyamatos élcelődés és ironizálás után képes volt lebontani a néző és a szereplők közé húzott falat, s közel hozni a szereplőket a nézőhöz. Ahogy említetted, Martha és Jinny válsága megérint minket a film végén, de ugyanígy Janeté is. Számomra nagyon érdekes, hogy mindazok a drámák és problémák, melyek kezdettől fogva ott lappanganak a történetben, kínzó válságokká és dilemmákká, és nem utolsósorban a néző számára is átélhetővé válnak itt a film végén. Ott voltak már korábban is, de a folyamatos elidegenítés miatt sem a szereplők számára nem tudnak elmélyülni a történet szintjén, sem pedig a néző számára a befogadás szintjén. Amikor például Bill azt mondja Janetnek, hogy Janet már évek óta nem veszi őt észre, akkor egy pillanatra megfagy a levegő, s hosszú másodpercek telnek el, mire Janet kinyögi: „Hogy mondhatod ezt?” Ebben a pillanatban ott van egy elmélyülő dráma lehetősége, egy pillanatra talán át is érezzük Janet drámáját (ahogy ő maga is), hogy közönyösséggel vádolják, de fél perc múlva, amint megpróbálja megütni Billt, és elhagyja April száját a „bosszú” szó, máris kizökkenünk ebből (ahogy Janet is), s máris az köti le a figyelmünket (ahogy Janetét is), hogy a bosszú elfogadható eszköz-e a fájdalma kompenzálására.

Ezek a kizökkentések elmaradnak azonban a film végén, nem utolsósorban azért, mert a szereplők háromfelé szélednek szét, s nem tudják már reflektálni és ironizálni egymást. Igaz, amikor April hosszasan mérlegelve minden szavát azt állítja, hogy a jelen körülmények között Janet megfontolhatja a gyilkosságot, Martha pedig arról győzködi Jinnyt, hogy nem minden férfi erőszaktevő, még folynak a könnyeink a nevetéstől. A rekeszizmainknak pedig még ezek után adja meg April – ki más? – a kegyelemdöfést, amikor azt tanácsolja Janetnek, hogy ha tényleg komolyan tenni akar valamit ezért az országért, akkor kezdjen valamit a hajával. Ezek után azonban kezdenek elmaradni az elidegenítő megjegyzések, és kezdenek átélhetővé válni a drámák. Martha vallomása az egyik legérzékenyebben és legfantasztikusabban megírt része a forgatókönyvnek, különösen szép, hogy miközben arról beszél, hogy attól fél, hogy elveszítheti Jinnyt, közben már úgy fogalmaz, hogy a fiaik miatt veszítheti el, azaz lényegében már a közös fiaikként tekint Jinny magzataira. Hasonlóképp megrázó, amikor Janet azt a kérdést teszi fel, hogy vajon egy ábrándra vesztegette az életét? S hogy itt vajon a baloldali eszméire gondolt, melyekért egész életében harcolt, vagy a Bill iránti szerelmére – nem igazán lehet eldönteni. Az elhangzó mondatok kontextusa az első feltételezést látszik megerősíteni, de kétségtelenül nem hagyta volna el Janet száját ez a mondat, ha közte és Bill között nem az történt volna ma este, ami történt.

S hogy a végére érjek ennek a gondolatmenetnek: egy valami talán már feltűnhetett, hogy itt a végén mindeddig nem beszéltem Tomról és Billről. Valójában ugyanis csak a nők drámája mélyül el. Tom drámája – pedig ez sem akármekkora, a megcsalt férjé! – és az, hogy Tom leüti Billt, nem válik átélhetővé a néző számára. Tom kínjait folyamatosan ellenpontozzák Gottfried megbékélést hirdető keresetlen szavai, míg az eszméletlenül fekvő Bill tragédiáját a felhangzó zenék, a Tom által feltett lemezek. Tom személyes válságát és Bill újraélesztését tehát továbbra is részvétlenül és kívülről szemléli a néző, s ezen mindenképp érdemes még tovább gondolkodni… Vajon pusztán csak annak a következménye ez, hogy ők hárman vannak, kevésbé ismerik egymást, s ebben a kevésbé intim közegben – ellentétben a nőkével – nem annyira lehetséges egymásra hangolódniuk, és kinek-kinek őszintén szembenéznie a problémájával, vagy pedig volt valami egyéb szándéka is a rendezőnőnek(!) azzal, hogy kizárólag a nők drámáját hozta közel hozzánk, s tette átélhetővé számunkra?

Fejtsük meg együtt! cikksorozatunk célja nemcsak az, hogy jót beszélgessünk tartalmas filmekről, hanem az is, hogy segítséget nyújtsunk nektek az értelmezésben. Mert vannak filmek, amelyeket nem lehet egyszerűen csak megnézni és máris érteni. Vannak filmek, amelyeket meg kell fejteni – ez pedig sokszor nem egyszerű feladat. Ugyanakkor hálás, mert ezek a filmek hozzánk tesznek valamit. Tartsatok hát velünk, fejtsük meg együtt az arra hivatott műveket!