Menekülés a filmekbe – Napszállta

„Most úgy érzed magad, hogy a világ összes drogját ki szeretnéd próbálni, de a világ összes drogja sem tudná megváltoztatni azt az érzést, hogy az egész életed csupán egy álom volt, és csak most ébredtél fel belőle.” Ez az idézet Az élet nélkülem (My Life Without Me, 2003) című filmből származik, és a béna kézírásom alapján olyan 2009 környékén jegyezhettem fel az idézetes füzetembe – ebbe olyan mondatokat írogatok, amelyek egy-egy film megtekintése után nagyjából szó szerint megmaradnak, és jó ideig szüntelenül visszhangoznak a fejemben. Van még bőven…de most nem ez a lényeg! Hanem az, hogy eme füzet lapozgatása közben újfent rájöttem: rengeteget köszönhetek a filmeknek. Többek között kedélyes kacagásokat, órákon át tartó beszélgetéseket, vérre menő vitákat, barátságokat, folyónyi könnyeket, no meg a személyiségemet, a kíváncsiságomat, és még sorolhatnám. És ahogy sorolnám, eljutnék oda: valójában, ha nem lennének a filmek, talán már én magam sem lennék… A legnagyobb nehézségek elől ugyanis mindig a filmekbe menekülök, és nemcsak a valóságból való kiszakadás lehetőségét, de útmutatást is kapok tőlük. Erről: a valóságról – a valóságomról –, annak hátra hagyásáról, valamint az útmutatásról mesélek nektek legújabb cikksorozatomban. Gyertek velem – irány a múlt!

Mielőtt bármit is mondanék, azzal kezdem, hogy megjegyzem: ez volt életem leghosszabb leadje… Újságíróként hamar megtanultam, hogy a lead – vagyis a cikket indító bevezető szöveg – nem lehet túl hosszú; ennek egyébként számos oka van, amelyeknek bizony megvan a létjogosultságuk, én azonban most képtelen voltam visszafogni magam. De ha már szóba került a lead, akkor – mindjárt – rátérek az első Menekülés a filmekbe-cikkem témájára, továbbá arra is, miért éppen a Napszálltát (2018) „hoztam” most nektek.

Ám előbb beszélek picit a cikksorozatról! A hétvégén, édesanyám unszolására úgy határoztam: néha-néha kicsit magamról is mesélek nektek, de nekem egyszerűen nem megy ez a „kiülök a kamera elé és elmondom, hogy mi újság”-dolog, pedig áhítattal figyelem az influenszereket, micsoda irigylésre méltó magabiztossággal beszélnek a képernyő túloldalán ülőkhöz. Én viszont jobb’ szeretek írni, lényegesen magabiztosabb is vagyok írásban – ezért például, mikor filmklubos beszélgetésre hívnak a hét utolsó napjára, már az elsőn tördelem a kezem, hogy majd annyi ember előtt értelmes mondatokat kell alkotni élőszóban… Szóval a videót máris kizártuk! Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem szeretnék mesélni nektek, hiszen más vágyam sincs; csak általában önmagamat korántsem tartom annyira érdekesnek, mint azokat a filmeket, amelyeket nap, mint nap látok.

Édesanyám persze, nagy lelkesen sorolná, milyen szépen néptáncoltam tinédzserként, milyen klassz hangom van, mikor csujogatok, és mennyire jó volt kézbe venni az első regényem. Talán a nehézségekről is beszélne: arról, mennyire tanácstalanul léptem ki az egyetem kapuján, milyen nagyon sírtam az első szakításom után, meg arról is, mennyire összezuhantam, mielőtt otthagytam az első olyan munkahelyem, amit annyira szerettem, hogy legszívesebben bármit odaadtam volna érte, hogy ott tölthessek még néhány jó napot. Tehát most újabb mérföldkő következik: anya, itt „az Eszter egy hús-vér ember a filmek mögött”-cikksorozat! – amelynek keretében elsőként arról mesélek nektek, mennyire összezuhantam, mielőtt otthagytam az első olyan munkahelyem, amit annyira szerettem, hogy legszívesebben bármit odaadtam volna érte, hogy ott tölthessek még néhány jó napot.

A bemutatkozó cikkemben már írtam erről, de azért felidézem nektek: a mesterszak elvégzése után először gyakornokként kezdtem dolgozni, méghozzá egy televíziós vetélkedő casting csapatában, majd felvettek szerkesztő asszisztensnek egy kisebb budapesti tévécsatorna kulturális műsorához. Mivel a fizetésemből – amelyet a szüleim nagylelkűen és bőségesen kiegészítettek – alig telt a számlákra, hamar rájöttem: olyan állást kell találnom, amiből meg is élek. Így kerültem a Nemzetgazdasági Minisztériumba – mellesleg egészen kalandos úton, hiszen az unokanővérem a saját esküvőjén mutatott be a leendő főnököm beosztottjának, aki a menyasszony megtáncoltatásakor véletlen megemlítette, hogy lett az osztályukon egy üresedés, és nem szabad sokat innia, mert ő írja majd másnap az álláshirdetés szövegét. És még egy mellesleg: ha valaki valaha is azt mondja nekem, hogy lesz olyan időszak az életemben, amikor a nemzetgazdaság szót legalább heti egyszer ki fogom mondani, akkor biztos, hogy kinevetem; aztán tessék!

Tulajdonképpen nagyon örültem – lévén, egymagam, gond nélkül tudtam fizetni a számlákat –, és még most, utólag is örülök ennek az állásnak. Hiszen megismertem egy addig csak hallomásból „ismert” közeget, és még barátságokat is kötöttem, ám munka után, hazaérve csakis az álmaimban, az álmaimnak éltem. Folyamatosan filmeket néztem, olvastam és írtam, akkor már a Corn & Soda online kulturális magazin önkéntes újságírójaként. Nyolctól ötig üzemeltetési referens voltam, este viszont a Kötelező filmek című rovat vezetője, aki addig püfölte a billentyűzetet, míg meg nem kapta az első olyan tárgyú levelet, hogy „Bergman istenkirály”.

Már nem emlékszem, milyen nap volt, de azt tudom, hogy szörnyen éreztem magam, miközben szkenneltem a negyvenedik menetlevelet, és szüntelenül azon járt az eszem: el fog jönni a nap, amikor szkennelés helyett az lesz a feladatom, hogy cikkeket írok, és olyan giccsesen boldog leszek majd, hogy a gyomrom is belefájdul. Így is lett! Aznap este találtam egy álláshirdetést. Elég homályos volt: nem derült ki, hova, csak az, hogy újságírókat keresnek, s nekem ennyi már elég is volt ahhoz, hogy érezzem a szorítást a gyomromban. Elküldtem hát a nem túl részletes önéletrajzom, néhány cikkem, és minden reményem… A következő héten – vagy talán két héttel később, már nem emlékszem pontosan – volt az állásinterjú, ami életem egyik legjobb emléke, kivált, hogy pozitív válasz és életem egyik legjobb időszaka követte.

A minisztériumi irodát hipp-hopp egy szerkesztőségre cseréltem, és a csapat, amelybe kerültem, csodálatos volt. Anita, Anikó, Viki és Zsejke munkatársakból hamar a legkedvesebb barátaim lettek – együtt nevettünk-sírtunk; felolvastuk egymásnak a leadjeinket; szakadatlanul kérdezgettük Anitát, a (nyelvész) főszerkesztőnket, hogy ez, meg az helyes-e úgy, ahogy mi gondoljuk (persze, legtöbbször nem volt helyes…); és minden héten háromszor – vagy többször – megváltottuk a világot az ebédszünetben. Mondanom sem kell, micsoda boldogsággal töltött el, hogy egyik pillanatról a másikra kiváló újságírók között találtam magam, és ahogy ámultam a tehetségükön, figyeltem őket, s tanultam tőlük, lassan elkezdtem felnőni hozzájuk.

És akkor, mintha csak pislantanék, elrepült az idő. A következő évben már egy másik szerkesztőségben ültünk, és a dolgok sajnos nagyon nem úgy alakultak, ahogy azt egy ígéretes változás előtt állva elképzeli az ember. Teher alatt nő a pálma – gondoltam először, ám a teher, amely alatt növekedtünk, idővel olyan súlyos lett, hogy szép lassan mindannyian úgy döntöttünk: ideje letenni. Ez természetesen nem volt könnyű, sőt iszonyatosan nehéz volt, olyannyira, hogy sokszor még egymást is elküldtük a pokolba, pedig legszívesebben addig öleltük volna a másikat, míg ki nem szorítjuk belőle a szuszt. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom: életem egyik legkeményebb időszaka volt feladni azt a munkát, amelyre mindig is vágytam, amelyről a fénymásoló mellett állva álmodoztam, ám a filmek – hát igen, tényleg a legjobb barátaim – ezen az időszakon is átsegítettek.

Mielőtt beadtuk a felmondásunkat a lányokkal, minden héten megnéztem egy-két olyan filmet, amelyből kiírtam magamnak egy – vagy több – idézetet, hogy ne érezzem olyan nagyon rosszul magam, miután pedig meghoztuk a döntést, hogy nemsokára beadjuk a papírt, és ebbe már jó előre bele is szakadt a szívünk, megtörtént a csoda. Kaptunk egy meghívót Nemes Jeles László Napszállta című filmjének sajtóvetítésére, és mivel én voltam a szerkesztőségben a filmes, Anita azonnal írt nekem, hogy „remélem, van hozzá kedved, én nagyon örülnék, ha írnál róla”. És naná, hogy volt kedvem, még pityeregtem is, mikor elolvastam az üzenetét – bár ezt mostanáig nem mondtam neki, de akkor, a szavait látva hasított belém, hogy talán hosszú ideig ez lesz az utolsó sajtóvetítés, amelyen részt veszek.

Szeptember 4-e volt, és én egyszerre sírtam a katarzistól, s a saját szomorúságomtól, majd pedig megírtam, milyen csodálatosan fantasztikusnak tartom Nemes Jeles László második nagyjátékfilmjét, és nagy bátran azt is kijelentettem: a Napszállta bizony megkapja Velencében az Arany Oroszlánt. Nos, ebben nem lett igazam, ám a sajtóvetítést követő napokban én komolyan úgy éreztem magam, mintha „elnyertük” volna ezt az elismerést. Az emberek sorra olvasták és kedvelték a cikkem, az ismerőseim felhívtak, végül pedig meghívást kaptam egy reggeli műsorba is, hogy elmondjam, mit gondolok a filmről. El se hittem. Tényleg nem. Már fél lábbal kint voltam egy ajtón, amelyen belegondolni is őrületesen fájdalmas volt, hogy milyen lesz majd örökre, hátra tekintés nélkül kilépni, és akkor „jött” egy film, amely teljesen letaglózott, és azt is megmutatta nekem: ez talán nem is a vég, hanem a kezdet.

Idézet a filmből: „Ez a ház még most is itt áll, pedig rég eltűnt körülötte minden.”