Nagyító alatt a Cameron Post rossz nevelése és az Eltörölt fiú

„A homoszexualitás bűnének ellentéte nem a heteroszexualitás, hanem a szentség” – olvashatjuk a Cameron Post rossz nevelése című könyvben, amelyet 2018-ban adaptáltak filmre, s amely olyan témáról szól, melyről az ember első pillanatra azt hinné, már egyáltalán nem aktuális. Csakhogy a homoszexuális fiatalok számára létrehozott átnevelő tábor nem múlt századi jelenség… A téma olyannyira aktuális, hogy 2018-ban a Cameron Post rossz nevelése (The Miseducation of Cameron Post, 2018) mellett egy memoár alapján elkészült az Eltörölt fiú (Boy Erased, 2018) is. Pontosan miről szólnak ezek a filmek? Mik az erősségeik? És a gyengeségeik? És egyáltalán: képesek felhívni a figyelmet egy olyan társadalmi jelenségre, amely szerves része az életünknek? Többek között ezekre a kérdésekre keressük a választ Faluhelyi Krisztiánnal új, Nagyító alatt… című sorozatunk első cikkében.

Valamit rögtön szögezzünk le! Igazán figyelemre méltó, hogy 2018-ban két olyan film – adaptáció – is készült, amely azt a szituációt állítja a középpontba, hogy egy homoszexuális fiatalt a szülei/nevelője átnevelő táborba küldenek, melynek célja, hogy heteroszexuálissá változtassa őt. Már önmagukban ezek a történetek is sokak számára meglehetősen hajmeresztők, az pedig csak még inkább azzá teszi őket, ha tudatosítjuk magunkban, hogy ezek az elmúlt húsz-harminc évben játszódnak. Emily M. Danforth Cameron Post rossz nevelése című fiktív regénye a ’90-es években játszódik, míg Garrard Conley Eltörölt fiú című, valós eseményeket feldolgozó memoárja a kétezres évek elején.

A ’90-es évekhez és az ezredfordulóhoz képest viszont az elmúlt években jelentős változások történtek Amerikában, ahol jelenleg 16 államban tiltják a kiskorúak átnevelésére irányuló táborok és központok működését. Nálunk, uniós szinten egyelőre nem merült fel az átnevelő terápiák tiltása, ugyanakkor 2018 márciusában az Európai Parlament nagy többséggel elfogadott egy olyan állásfoglalást, mely elítéli az átnevelést, és arra ösztönzi a tagállamokat, hogy biztosítsák a nemi kisebbségek jogait. Mindezen törekvések azonban Magyarországon egyelőre nemigen érződnek: 2019 januárjában az m5 kulturális csatornán lement egy műsor, amelyben a részvevők a homoszexualitás gyógyításának lehetőségeiről beszélgettek. Vagyis a téma rendkívül aktuális, de milyenek az e témában készült filmek?

Elsőként nézzük a történeteiket! A Cameron Post rossz nevelése a ’90-es években játszódik, főhőse az árva Cameron, akit konzervatív nagynénje nevel. Cameront a szalagavató bál után egy autó hátsóülésén rajtakapják a szerelmével – aki történetesen egy másik lány. Az incidens után nagynénje egy egyházi átnevelő táborba küldi, ahol a reményei szerint majd kigyógyul a leszbikusságból. A tábort egy testvérpár vezeti, akik a bűnbánat erejével próbálnak hatni a fiatalokra, és arról prédikálnak, hogy Isten szemében a homoszexualitás elfogadhatatlan, sőt megbocsáthatatlan bűn… Tulajdonképpen egész hasonló a helyzet az Eltörölt fiúban is, amelynek főszereplője egy baptista lelkész fia, Jared, aki egy napon bevallja a szüleinek: nem a lányokat szereti. A mélyen vallásos családban természetesen szó sem lehet arról, hogy Jared így éljen, ezért döntenie kell: vagy elhagyja a szülői házat és a hitét, vagy pedig részt vesz egy átnevelő terápián. Jared, persze, elsőre kénytelen ez utóbbit választani, ám idővel ráébred: nem neki kell megváltoznia, hanem annak a környezetnek, amely őt másnak, betegnek tartja…

Átnevelő táborok a vásznon

Eszter: A homoszexuális fiatalok átnevelésének kérdése számomra egyszerre felháborító és elszomorító, éppen ezért úgy gondoltam, hogy e két film igencsak mélyen megérint majd, de sajnos nem ez történt – egyik esetben sem. A Cameron Post rossz nevelését kifejezetten finomkodónak és szépnek találtam, alig tudok visszaemlékezni olyan jelenetre, amely azt az üzenetet közvetítette felém, hogy az átnevelő tábor maga lehet a földi pokol. Márpedig nagy valószínűséggel nem asztalon táncolás, füvezés meg kedélyes kirándulás a program… Ebben a filmben egy bentlakásos tábor életét ismerhetjük meg, ahol olybá tűnik, a szabályok cseppet sem szigorúak, a fiatalok pedig könnyedén és szabadon megélhetik azon vágyaikat, amelyektől szabadulni kényszerülnek. Az átnevelő táborok kapcsán nekem a megszégyenítés, a megalázás és a megtörés kifejezések jutnak eszembe, és be kell, valljam, a film kapcsán ezek épphogy csak felmerültek bennem. És ugyanez a helyzet az Eltörölt fiúval is, amely szintén nem váltott ki belőlem túl sok érzelmet, pedig – a Cameron Post rossz nevelésével ellentétben – olykor kimondottan hatásvadász…

Ugyanakkor azt semmiképpen sem mondanám, hogy alapvetően egyik film sem tetszett, hiszen nem így van. A Cameron Post rossz nevelése kapcsán ki kell emelnem a főhős karakterét, az őt életre keltő Chloë Grace Moretz játékát, valamint azt a remek fogást, hogy a néző szinte teljesen azonosul a főszereplővel, a tábori életbe nyakig merülő Cameron Posttal. Pont ez az erőssége az Eltörölt fiúnak is: a főszereplő személye és nézőpontja.

Krisztián: Engem sem érintett meg különösebben egyik film sem; bár mindkettőt szerettem nézni, egyiket sem érzem igazán erőteljesnek, kiemelkedőnek vagy elgondolkodtatónak. A Cameron Post valóban nagyon kedélyesen mutatja be az átnevelő tábor mindennapjait; bár tényszerűen egészen súlyos eseményeket is látunk a vásznon, nézőként nem így észleljük őket. Megjegyzem, azzal sem lenne előrébb a film, ha „drámázásból” állna ki teljesen – az Eltörölt fiú, ahogy te is említetted, ebbe az irányba ment el, de ezzel együtt sem jutott tovább. A hitelességét azonban ettől még nem vonnám kétségbe; a bemutatott események egy-két apróságtól eltekintve reálisnak tűnnek, az pedig korántsem magától értetődő, hogy az átnevelő táborokat csak rém- és horrortörténetekként lehet elmesélni, ugyanígy megvan a létjogosultsága a humornak és az iróniának is ezek esetében is. Emellett egyébként mindkét filmben zseniálisan megírt és megjelenített karakterek és szituációk vannak: Erinről, Markról vagy Garyről – ahogy Jane mondja – „egy pillantásból levágod”, hogy homoszexuális, de nagyon jellegzetes az is, amikor Erin nekiugrik Cameronnak, mert az majdnem eltesz egy kazettát a boltban, vagy amikor Helen kifakad, mert Cameron nem nyílik meg neki – fontos megjegyezni azonban, hogy ezzel együtt sem oly mértékben sztereotip szereplőket látunk, mint amilyenekkel egy B kategóriás amerikai filmben találkoznánk. Az Eltörölt fiúban pedig hatalmas poénnak érzem, hogy Xavier Dolant és Troye Sivant látom egy átnevelő terápián, vagy Cherry Jonest a pszichológus szerepében, tehát, hogy számos szerepet homoszexualitásukat nyíltan vállaló színészek játszanak.

Ami ugyanakkor megragadta a figyelmem, az az átnevelő tábor körülményeinek totális abszurditása, s ez a filmtől függetlenül is elgondolkodtató lehet. Egy pillanatra Friedrich Kittler jutott eszembe, aki a Lejegyzőrendszerekben a 19. század paradoxonaként említi, hogy miközben minden erejével azon volt, hogy háttérbe szorítsa és elfojtsa, vagy legalábbis erősen szabályozza a szexualitást – különösen a kamaszkorit –, addig az olvasástanulást és az olvasás szeretetét annak erotizálásával igyekszik közel vinni a gyerekekhez/kamaszokhoz. Nem mintha az átnevelő tábor pusztán önmagában nem lenne elég abszurd, de az, hogy összeterel egy halom leszbikus és meleg kamaszt, akik aztán egy szobában alszanak, szabadon kirándulnak, és a természet lágy ölén egymás mellett fekve és szorosan egymáshoz simulva mesélik egymásnak első erotikus élményeiket – ennél abszurdabb átnevelési stratégiát nehéz elképzelni. Ez a tábor gyakorlatilag úgy akarja eltéríteni alanyait vélt bűnös vágyaiktól, hogy közben folyamatosan ott lebegteti előttük vágyaik tárgyát.

Eszter: Igen, erre én is felfigyeltem, de bennem felmerült egy másik fontos kérdés is, ami egyszerűen nem hagy nyugodni, ezért nem tudok várni vele… Kezdjük azzal, hogy a két vizsgált film közül én a Cameron Post rossz nevelését néztem meg elsőként, és bár őszintén megragadott a visszafogottsága, az esztétikussága, s különleges élmény volt a főhős nézőpontját magamra véve sodródni az eseményekkel, végig azon gondolkoztam: vajon képes ez a film megszólítani az embereket? Ne adj’ Isten akár azokat is, akik egyáltalán nem úgy gondolkoznak az átnevelés kérdéséről, mint én; akik nem elutasítják, hanem inkább üdvözlik ezt a gyakorlatot. A válaszom egyértelműen az volt, hogy nem. Desiree Akhavan filmje – kizárólag – azoknak szól, akik úgy vélekednek: a homoszexuálisok átnevelése agyrém. A rendező persze, arra törekszik, hogy érzékletes képet fessen arról, mit művel egy ilyen átnevelési folyamat azokkal, akiket kezelés alá vetnek, de ez a kép sajnálatos módon szinte teljesen hatástalan marad. Én legalábbis cseppet sem éreztem úgy a film nézése közben, és utána, hogy letaglózott vagy megrendített mindaz, amit az alkotók elém tártak – és ezt hibaként fogom fel.

Tulajdonképpen ugyanez mondható el az Eltörölt fiúról is, amely ugyan erőteljesebb és lényegesen megrendítőbb, mint a Cameron Post rossz nevelése, valójában azonban inkább hatásvadász és didaktikus, és szintén csak azokat a nézőket szólítja meg, akik „egyetértenek vele”. Persze, most lehetne kérdezni, hogy lehetséges-e egyáltalán megszólítani azokat, akiknek a homoszexuális szó hallatán a bűn, a deviáns, a más, a beteg kifejezések jutnak eszébe. És mivel nem hagy nyugodni, én meg is kérdezem. Szerinted lehetséges ez?

Krisztián: Hm, olyan kérdést sikerült felvetned, amelyre egészen biztosan nem fogok tudni válaszolni, leginkább azért, mert alapvetően a homoszexualitást elutasítók és az átnevelést támogatók körét sem tudnám pontosan körvonalazni, illetve azt sem, hogy honnan fakadnak az előítéleteik. Azt feltételezem, hogy ez egy rettenetesen heterogén kör, s biztos vagyok benne, hogy egy részük semmilyen filmet nem lenne hajlandó még csak végignézni sem ezekkel a témákkal kapcsolatban. Akik pedig igen, azoknál egyrészt kérdéses, hogy mennyire szilárdak a homoszexualitással és az átneveléssel kapcsolatos előítéleteik, másrészt talán, hogy milyen az ízlésük. Számomra korántsem egyértelmű az sem, hogy ezeket az embereket játékfilmekkel kellene vagy lehetne leginkább meggyőzni. Az azért biztos, hogy jobb forgatókönyvekkel, erőteljesebb rendezésekkel több embert lehetne elérni, és arra is kíváncsi lennék, hogy milyen lenne az Eltörölt fiú története az anya nézőpontjából. Ő egészen a film végéig csak egy passzív szereplője a történetnek, de ő az, aki szinte mindvégig ott van a főszereplő mellett, s akiben a legnagyobb változások mennek végbe észrevétlenül is a történet során. Sőt, nemcsak észrevétlenül, a külsejét tekintve is – ez egyébként már-már didaktikus is. Az anya sminkjét és kosztümjeit azonban ezzel együtt is érdemes kiemelni az Eltörölt fiúból. Egészen zseniális, ahogyan a kosztümösök és a sminkesek az egyébként elegáns és légies Nicole Kidmant egy rendkívül ízléstelen, igazi missouri, mississippi vagy alabamai kisvárosi, konzervatív, vallásos lelkésznévé változtatták. S ha már ennél a közegnél tartunk, ne feledjük a Cameron Post film eleji jeleneteit se (a fényképezkedés, a bál), melyek ugyancsak felérnek egy szociológiai tanulmánnyal.

De váltsunk talán egy kicsit irányt, hiszen mint ahogy fentebb is volt már róla szó, e két film lényegében elsősorban a témafelvetésénél fogva érdemel figyelmet, pláne nálunk, amikor látjuk, hogy Dúró Dóra a Mi Hazánk Mozgalom színeiben jobb híján és kínjában ismét előhúzta a melegkártyát, melyet anno a néppártosodó Jobbikban évekig jegelni kényszerült, mondván miattuk fogy a magyar (megjegyzem, akkor is elfogadhatatlan lenne a homoszexuálisok megbélyegzésével történő politikai haszonszerzés és szavazatgyűjtés, ha ez így lenne, de a demográfiai kutatások ezt semennyire sem támasztják alá: a homoszexuálisoknak semmi köze a népességcsökkenéshez), a közszolgálatinak nevezett csatornán pedig egészen döbbenetes színvonalú beszélgetés folyt a melegek átneveléséről. Mindezekről a kérdésekről bőven van mit mondania e filmeknek, de még mielőtt erre rátérnénk, tisztázzunk egy-két dolgot, mert a homoszexualitással, a nemi orientáció megváltoztathatóságával és az átneveléssel kapcsolatos kérdések nem filmi kérdések, az ezekkel kapcsolatos kérdésekre mindenekelőtt nem e filmekben kell keresnünk a választ.

Szexuális identitás, szexuális irányultság: mi megváltoztatható, és mi nem?

Eszter: E témában nekem elég markáns véleményem van: én úgy gondolom, hogy azoknak kell „megváltozniuk”, akik a homoszexuális kifejezést valamiféle negatív bélyegként ütik rá embertársaikra – éppen ezt mondja az Eltörölt fiú egyik záró jelenetében Jared az apjának. Tehát számomra elfogadhatatlan az a fajta viselkedés, amelyet a vizsgált filmekben mind a szülők, mind pedig a terápiás csoportok vezetői részéről látunk, akik kizárólag a vallás felől közelítenek a homoszexualitáshoz. Kérdés ugyanis, hogy a homoszexualitást elsősorban a vallás felől kell-e megközelíteni, hiszen egyszerre vet fel pszichológiai, szociológiai, filozófiai stb. és természetesen vallási kérdéseket is.

Tudományos szempontból a legfontosabb kérdés a homoszexualitás kapcsán az, hogy már a fogantatással eldől-e, vagy pedig csak a szocializáció során alakul ki. Ez azért olyan fontos kérdés, mert egyik esetben megváltoztathatatlan dolognak tekinthetjük, a másikban viszont megváltoztathatónak. Számos kutatás és tanulmány áll az egyik oldalon és legalább ugyanannyi a másikon… Vannak, akik a környezet fontosságát hangoztatják, és azt mondják: a nevelés, a szocializáció az alapkő a homoszexualitás felé vezető úton. Vannak, akik az apa személyét helyezik a középpontba, de vannak, akik mindkét szülőt, és azt állítják: a nem megfelelő nevelés, a rossz családi környezet, az esetleges bántalmazás vagy molesztálás számít fő tényezőnek. És vannak, akik arra a megállapításra jutottak: a homoszexualitás genetikailag meghatározott, s már a fogantatáskor kialakul. Bevallom: én személy szerint e két elmélet – a társadalmi hatások elsőbbsége, vagyis a „csábítás elmélet”, illetve a genetikai meghatározottság, vagyis a „genetikai elmélet” – közül utóbbit tartom reálisabbnak, de fontosnak tartottam megemlíteni, hogy valójában nincs konszenzus a két elmélet képviselői között.

Krisztián: Lényegében egyetértek veled, egy nagyon fontos kérdésben azonban nem, de erről majd később. Nem volt könnyű végiggondolnom, miként vélekedjek az átnevelő/helyreállító terápiáról. Joseph Nicolosi, a helyreállító terápia egyik legfőbb propagálója, és az átnevelés számos más elkötelezettjeinek írásait olvasva számos olyan álláspontra bukkantam, mellyel én is egyetértek. Így pl. én is inkább azt feltételezem, hogy a környezeti hatásoknak – mégpedig a koragyermekkori fejlődés során – nagyobb szerepe van a szexuális orientáció kialakulásában, mint a biológiának. Nem zárom, persze, ez utóbbit sem ki, sőt, elképzelhetőnek tartom, hogy különböző emberek esetében más és más okai lehetnek a homoszexuális orientációnak; végül is egyáltalán nem evidens, hogy mindenki esetében ugyanolyan típusú okokra vezessük vissza. Szintén egyetértek azzal, hogy nem szabad szőnyeg alá söpörni az ego-disztóniás homoszexuálisok problémáit, tehát azokét, akik nem tudják elfogadni a homoszexualitásukat – még ha ez a homoszexuálisoknak csak egy nagyon szűk szelete is –, és azt is elfogadom, hogy ez a probléma nem tudható le pusztán a társadalmi kirekesztéssel. Jóllehet, az esetek túlnyomó részében elsősorban erről van szó, de ettől még nem szabad kizárni az esetlegesen az egyénből fakadó okokat sem (pl. a gyermektelenség, a szociális és párkapcsolati kudarcok feldolgozásának a nehézségei stb.) – ez persze mindig az egyik legnehezebben eldönthető kérdés – ha eldönthető egyáltalán –, hogy valami egyéni vagy társadalmi okokkal magyarázható-e. S végül elismerem, hogy a helyreállító terápiának – a számtalan veszélye mellett – bizonyos esetekben lehetnek pozitív hatásai is; ezt egyébként Martin Kantor is elismeri a 2015-ös, Why a Gay Person Can’t Be Un-Gay? című kötetében.

Eszter: Igazad lehet, s mindazzal, amit most leírtál, rámutattál valamire. Arra, hogy az elfogadásba az is beletartozik, hogy elfogadom: vannak, akik önszántukból, saját akaratukból vágnak bele az átnevelő terápiába. Az m5 nagy felháborodást kiváltó Ez itt a kérdés… című műsorának is ez volt az egyik alapgondolata, és erre hívja fel a figyelmet az International Federation for Therapeutic and Counselling Choice (IFTCC – Szabadon választott terápia és tanácsadás nemzetközi szövetsége) nevű szervezet is, amely működésének célja az, hogy segítséget nyújtson mindazoknak, akik „nemkívánatos kapcsolatbeli és szexuális viselkedést és vonzódást tapasztalnak”. Bemutatkozásukban így fogalmaznak: „Mi támogatjuk az LGBT közösség (leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű emberek) méltóságát, de különböző okoknál fogva vannak, akik nem akarnak homoszexuális életet élni és nem akarnak született nemüktől eltérni. Legyen az vallásos, családi vagy szexuális egészségi ok, vagy egyszerűen azért, mert nem kedvelik ezt az életstílust, mindenkinek joga van ahhoz, hogy eldöntse, hogyan élje életét.” És ebben tulajdonképpen első ránézésre semmi rosszat nem találhatnánk, hiszen – ahogy írják – képzett, hozzáértő szakemberek segítségével pszichológiai tanácsadást és kezelést nyújtanak azoknak, akik változni szeretnének.

Nekem viszont mégis csak van bajom ezzel az egésszel… Méghozzá az, hogy szerintem a szexuális irányultság nem választható és változtatható dolog, s az a személy, aki azzal az ígérettel vág bele egy ilyen terápiába, hogy a végén sikert ér el, tehát (gyökeresen) megváltozik, csalódni fog. De muszáj tovább mennem kicsit. Az átnevelő terápiák, táborok és egyáltalán az átnevelés, a megváltoztatás gondolata bennem mindig előhív egy kérdést. Mi lenne akkor, ha odamennénk egy heteroszexuális személyhez, és azt mondanánk neki: figyelj csak, sokkal boldogabb lehetne az életed, és sokkal elismertebb lennél a társadalom szemében, ha megváltoztatnád a szexuális irányultságodat. Benne vagy? Nos, úgy érzem, ez a kérdés épp elég provokatív ahhoz, hogy érthető legyen, mire is gondolok…

Krisztián: Abszolút igazad van, s azzal is folytatnám, hogy az általam elmondottakból még korántsem vezet egyenes út a helyreállító terápiához. Először is, abból, hogy környezeti hatásokkal magyarázzuk a homoszexuális irányultságot, még egyáltalán nem következik, hogy megváltoztatható, sőt… A koragyermekkori fejlődés során megszerezhető tudás, tapasztalatok és képességek a későbbiekben már alig-alig megszerezhetők és pótolhatók, az itt zajló alakulások, az itt végbemenő változások, az itt kialakuló struktúrák jelentős része egy életre meghatározó. Másodszor, egyáltalán nem evidens, hogy az ego-disztóniás homoszexualitásra adott legjobb válasz a helyreállító terápia. Kantor éppen amellett érvel, hogy a megerősítő terápia, tehát az egyént a homoszexuális identitása elfogadásában segítő terápia a legtöbb esetben itt is hatékonyabb lehet.

A legnagyobb probléma a helyreállító terápiával alapvetően maga a lényege: a szexuális orientáció a mai tudásunk, ismereteink és tapasztalataink szerint ugyanis nem változtatható meg; ez lényegében a helyreállító terápia propagálóinak a diszkurzusaiból is kiderül, még ha ilyen nyíltan ezt soha nem is mondják ki. Maga Nicolosi is arról beszél, hogy sikeres esetben – ez mindössze a páciensek egyharmadát jelenti – is csupán arról van szó, hogy az egyén képes csökkenteni (értsd: elfojtani) a homoszexuális vágyát. Tanya Erzen Straight to Jesus című kötetében többen is azt hangoztatják, hogy az ex-gay mozgalmaknak korántsem a heteroszexualitás, hanem Isten elérése a céljuk, és végül az m5 említett műsorában is elismerik (minden bizonnyal teljesen meggondolatlanul), hogy számos ex-homoszexuális továbbra is a saját nemével álmodik. A szexuális vágy ugyanis nem változtatható meg, legfeljebb ideig-óráig elfojtható és letagadható. Nem véletlen, hogy a tudomány kétellyel kezeli a helyreállító terápiák által bizonyítékként felhozott „megtéréseket”, amikor ezek alanyai arról nyilatkoznak, hogy továbbra is a saját nemükre vágynak, továbbá, mert hemzsegnek azok a történetek, melyekben a megtért alanyok 4-5-10 év múlva visszatérnek a homoszexuális kapcsolatokhoz. Ezt támasztja alá az Eltörölt fiú filmvégi információja az átnevelő terápiát vezető valódi Victor Sykesról, aki azóta a férjével él Texasban, de beszédes Rick tiszteletes alakja is, aki ugyan házasságra lépett Bethanyvel, de akinek szemmel láthatóan a legnagyobb örömöt továbbra is az okozza, ha egy rakás csillogó szemű kamasz fiúnak dalolhat mély átéléssel Isten országáról.

A helyreállító terápiák mégis előszeretettel reklámozzák, hogy lehetséges a nemi identitás megváltoztatása. Ez kétségkívül így is van – de mit is jelent ez pontosan? Lényegében azt, ami az m5 műsorában is elhangzott, hogy az egyén már nem tekint magára homoszexuálisként, jóllehet ellenkező nemű házastársa oldalán továbbra is a saját neméről álmodozik esténként. Míg a szexuális identitás ugyanis valóban változtatható és alakítható, addig a szexuális orientáció, a vágy nem! (Judith Butler éppen erről beszél, hogy a szexuális identitás egy konstrukció, a konzervatív és jobboldali körök pedig éppen emiatt kárhoztatják; hát ezek szerint úgy tűnik, ez csak akkor elfogadható számukra, és csak akkor hajlandók ezt tudomásul venni, ha ez heteroszexuális irányba történik.) Hogy mindezen keretek között milyen a boldog házasélet? – erről legjobban talán Michelle Wolkomir Be not deceived című kötetének egyik fejezete tanúskodik, melyben a szerző pár tucat „heteroszexuálissá vált” férfi feleségeinek kétségeit és vívódásait mutatja be. A megtérés persze nem kizárólag csak házaséletbe torkollhat, ugyanúgy elfogadott a cölibátus útja is, ugyanakkor igencsak figyelemre méltó Kantor azon felvetése is, miszerint kérdéses, vajon mennyiben tekinthető ez az egészségesség jelének, tekintve, hogy lényegében arról szól, hogy az egyén elfojtja, és megtagadja önmaga egy részét (a vágyait), s annak vallja magát, ami lényegében nem ő.

Mindezeken túl sokkal problematikusabbnak tartom azonban, ahogyan az átnevelés szószólói megalapozzák önnön létjogosultságukat, és megteremtik önnön alanyaikat. Ezek a diszkurzusok ugyanis sok esetben kéz a kézben járnak azon egyéb homofób és kirekesztő diszkurzusokkal, melyek nagyban felelősek az ego-disztóniás homoszexualitásért, melyet aztán éppen ők maguk szeretnének kezelni. Jó példa erre Nicolosi, akinek a kötetének a leggyengébb, leginkább ellentmondásokkal teli és homofóbiától sem mentes része éppen a Bevezetése, melyben terápiája létjogosultságát igyekszik megalapozni, de ide tartozik az m5 adása is, ahol folyamatosan lebegtetik a homoszexualitás betegségként való felfogását.

A filmekre visszatérve: a Cameron Post és az Eltörölt fiú az átneveléssel kapcsolatos számos problémáról tanúskodik. Mielőtt azonban ezekbe belevágnánk, fontos hangsúlyozni, hogy ezekben a filmekben már nem az átnevelő/helyreállító terápiák keretei között mozgunk, hanem az átnevelő táborokéban, s ez rettenetesen nagy különbség. Míg ugyanis a szakemberek által működtetett helyreállító terápiákra szabad akaratából mehet a felnőtt ember, addig az egyházak és egyéb laikus szervezetek által működtetett átnevelő táborokba sokszor akaratuk ellenére kényszerítik a kiskorú fiatalokat a szüleik. Így az előzőek létjogosultságáról, hasznáról és káráról lehet vitatkozni, az utóbbiak azonban vitán felül állnak. (Jóllehet, arról sem ártana vitákat folytatni, hogy az ilyesfajta vitáknak milyen keretek között kellene zajlania, ha ugyanis szexuálpszichológiai kérdésekben az elsődleges megszólaló egy pap és egy újságíró, úgy könnyen lehet, hogy holnap arra ébredünk, hogy mégiscsak lapos a Föld.)

Hova vezethet az átnevelés?

Eszter: Teljesen igazad van! És azt mindkét film erőteljesen kidomborítja, milyen érzés lehet úgy átélni egy ilyen terápiát, ha az alanya nem önszántából veti alá magát a „kezelésnek”. Ez a párhuzam, tehát, hogy a szülők, illetve a Cameron Post esetében a nagynéni döntenek a terápia mellett, nagyon szépen összeköti a két filmet, ahogyan az elnyomás gondolata is, amelyet az imént már említettél. A filmek ugyanis arra világítanak rá: a fiatalok, akik a táborban a megváltozásért küzdenek, igazából arra kényszerülnek, hogy meggyűlöljék önmagukat – hiszen a szexuális irányultságuk a személyiségük része, s ha arra megvetéssel kell tekinteniük, az azt jelenti, hogy önmagukat vetik meg.

Krisztián: A homoszexualitás elítélése mindkét filmben vallási okokból következik. Teológiai kérdésekben nem szeretnék állást foglalni, annyit azonban megjegyeznék, hogy szinte minden valláson belül találunk olyan közösségeket, csoportokat, melyek össze tudják hangolni a homoszexualitást a hitükkel, és törekednek is erre; a keresztény egyházakon belül is számtalan ilyen létezik, legyen szó akár katolikusról, akár reformátusról, akár egyéb felekezetről – ha ebből indulok ki, akkor minden bizonnyal nem olyan lehetetlen ez. E filmekben ugyanakkor nem ezt látjuk, hanem hogy a homoszexuális vágyat, a homoszexuális magatartást, magát a homoszexualitást bűnként könyvelik el. A homoszexualitásnak az átnevelő/helyreállító terapeuták által való elítélése, nem kívánatosként és nem természetesként való felfogása a legtöbb esetben ugyancsak vallási indíttatású; Nicolosinak számos kritikusa rótta fel, hogy vallási eredetű előítéleteivel abszolút nem számol el, tudományos alapon ugyanis nemigen bizonyítható, hogy a homoszexualitás ne lenne természetes. (Nicolosinak, persze, akinek a természetfogalma kis túlzással nagyjából a matematikai átlag fogalmával azonos, ez nyilvánvalóan a vakfoltjára esik.)

A helyreállító terápiákkal szemben az átnevelő táborokban különösen problematikus, hogy nemcsak az átnevelés létjogosultságának a megalapozása, hanem a módszerei is a vallás felől jönnek, melyek így az imáktól és a mantráktól a közösségi énekléseken és keresztény koncerteken át egészen az ördögűzésig terjedhetnek (ha az Eltörölt fiú azon már-már szürrealisztikus jelenetére gondolunk, melyben Cameronból megpróbálják kiűzni a „gonoszt”). S ugyancsak problematikus, hogy ezekben a táborokban többnyire semmiféle szaktudással nem rendelkező laikusok tevékenykednek. Erre szintén mindkét film utal: az Eltörölt fiúban Jared anyja és Lee apja is számon kéri Sykes szakképzettségét, a Cameron Postban pedig Cameron kérdőjelezi meg a tábor vezetőinek kompetenciáját Mark öncsonkítása után.

A homoszexualitás nem kívánatosként, nem természetesként vagy bűnként való felfogásának az internalizálása annak tagadásához, elfojtásához, öngyűlölethez, önutálathoz, szélsőséges esetben önromboláshoz vezethet, erre példa Mark öncsonkítása a Cameron Postban és Cameron öngyilkossága az Eltörölt fiúban. S még ha idáig nem is jut el minden esetben, akkor is különböző pszichés, személyiségi vagy identitászavarokba torkollhat – ezek egyike a már említett ego-disztóniás homoszexualitás. Ilyen zavarokra ugyancsak mindkét filmben akad példa: Erin a Cameron Postban és Henry az Eltörölt fiúban. Mindketten megerőszakolják a főhőst (Cameront, illetve Jaredet), majd mindkét esetben az történik, hogy egyikük sem tud mit kezdeni a tettével – jó kérdés, hogy vajon az erőszak tényével vagy pedig a nagy nehézségek árán elfojtott, letagadott szexuális vágyával. A két jelenet mindenesetre számtalan dolgot tükröz: hogy a szexuális vágy nem fojtható el, hogy miként robbanhat ki és torkollhat erőszakba az elfojtás, s végül, hogy miként hoz létre önmagukat elfogadni nem tudó, skizofrén alanyokat a homoszexualitás bűnként és nem kívánatosként való sulykolása.

Eszter: Valóban: mindkét általad említett jelenet, sőt mindkét film rámutat, hogy önmagunk elfojtása, illetve az önmagunkra „erőszakolt” változás olyan útra vezet, amelynek végén nem a normatívként meghatározott anya-apa-gyerekek családmodell áll, hanem folyamatos, nem szűnő öngyűlölet, és a legrosszabb esetben öngyilkosság. És most kicsit visszatérnék a beszélgetésünk elejére, amikor is mindketten kijelentettük: egyik film sem érintett meg minket, igazából egyiket sem találjuk kiemelkedőnek. Ezt továbbra is tartom, azt azonban – felidézve egy másik korábbi kijelentésünket – szeretném még egyszer megemlíteni, amit te is megfogalmaztál: a filmek erőssége a karakterekben rejlik. A Cameron Post és az Eltörölt fiú is jól megírt szereplőkkel dolgozik, akik ugyan kissé tipizáltak, mégsem olyanok, mintha egy olyan komédiából léptek volna ki, amelyben nem fordítanak elég figyelmet a homoszexuálisok árnyalt megjelenítésére. Ez alatt azt értem, hogy ezekben a filmekben nincsenek túlzások – sem a szituációkat, sem a színészi játékot tekintve.

Ha most belegondolok, talán ebben rejlik a két film legnagyobb pozitívuma. Bár az elején azzal indítottunk, hogy nem erős filmekről van szó, a történetek sodrása, a humor, az irónia, valamint a színészválasztás és a színészek karakterformálása mindenképpen pozitívumoknak tekinthetők. Ahogy pozitívumként hozható fel az is, hogy e filmek olyan égető és megkerülhetetlen kérdésekre, problémákra irányítják a figyelmet, amelyekkel muszáj foglalkozni. És amelyeket igenis arról az oldalról – vagyis az „elszenvedők” oldaláról – kell megközelíteni, ahonnan ezek a filmek szólnak hozzánk. Aztán pedig nem árt feltenni a provokatív, ugyanakkor érvényes kérdést: vajon mit szólna egy heteroszexuális személy, ha arra köteleznénk, hogy változtassa meg a szexuális irányultságát?

Nagyító alatt… cikksorozatunk célja, hogy egy vagy több film segítségével olyan kérdésekről, témákról beszélgessünk, amelyekről nem feltétlenül könnyű, ugyanakkor rendkívül fontos beszélni.