„Ez a film azt sugallja, hogy bár hosszú, konfliktusokkal teli út vezet az álmok megvalósításáig, mégis megéri azt a bizonyos utat maximális határozottsággal és áldozatkészséggel végigjárni” – így fogalmazott legújabb, A feltaláló című alkotásáról Gyöngyössy Bence filmrendező, akivel többek között arról beszélgettem, miért érezte fontosnak, hogy játékfilmet készítsen Dr. Béres Józsefről, illetve, hogy mi mindenben lát hasonlóságokat önmaga és a Béres Csepp megalkotója között.
Iszonyú nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy filmkészítő oly módon dolgozza fel a történelem legborzalmasabb, legembertelenebb eseményeit, ahogy azt Taika Waititi teszi a Jojo Nyuszi (Jojo Rabbit, 2019) című filmjében. Felmerül ugyanis a kérdés: szabad a humor eszközével beszélni valamiről, aminek borzalma valójában elbeszélhetetlen? Talán mindannyian más-más választ adunk e kérdésre, egyvalami azonban egyértelmű: a történelmünk egyik legsötétebb időszakáról való „beszédet” sosem szabad abbahagyni. S hangozzék ez akármilyen közhelyesen, mostanság nagy szükség van az olyan filmekre, amelyek – akár a humor eszközével – arra hívják fel a figyelmünket: ne felejtsünk el emberek maradni.
„Gondoltál valaha arra, hogy milyen szeretnél lenni, ha egyszer felnősz?” – hangzik a kérdés, amelyet bizonyára mindannyian megkaptunk gyermekként vagy kamaszként. Én néha valamilyen foglalkozás nevével feleltem rá, máskor a vágyaimat kezdtem el sorolni, megint máskor meg egyszerűen azt mondtam: nem tudom. A bőrömben (Farming, 2018) főhőse, a nigériai származású, Nagy-Britanniában élő Enitan viszont a következőképpen válaszol érdeklődő tanárának: „Mint a papír. Tiszta és fehér.” És ebben a válaszban benne is van minden, amiről Adewale Akinnuoye-Agbaje önéletrajzi ihletésű filmje szól…
Az elmúlt években újabb reneszánszukat élik az életrajzi filmek, amelyek igazán közel állnak az én szívemhez. Hogy miért? Mert lehetőséget adnak arra, amire más módon sosem lenne lehetőségem: hogy bepillantsak azon művészek életébe, akikért rajongok, s megláthassam az embert a felszín alatt. Persze, készülnek olyan munkák is, amelyek a mélybe való lemerülés helyett inkább csak a csillogó vagy éppen repedező felszínt kapargatják, a Judy (2019) azonban nem ilyen. A Judy egész egyszerűen minden várakozást felülmúl – minden tekintetben.
Néhány évvel ezelőtt, mikor megnéztem a Danny Collins (2015) című vígjátékot – amelyet az első perctől az utolsóig imádtam –, az a sugallatom támadt, hogy akármivel is rukkol elő a jövőben a rendező-forgatókönyvírója, én imádni fogom. Az említett alkotó, Dan Fogelman tavaly Az élet maga (Life Itself, 2018) című filmmel jelentkezett, amely olykor túlcsorduló, rettentően szentimentális, sőt egyenesen giccses, mégis: valamilyen különös oknál fogva csakis imádni lehet.
Két héttel ezelőtt azt írtam az Élősködőkről (Parasite, 2019): az év legjobb filmje. Most pedig muszáj leírnom ugyanezt Noah Baumbach Házassági történet (Marriage Story, 2019) című drámájáról, amely nemcsak egy minden tekintetben kiváló mozi, hanem valószerű, emberi, őszinte film is. És nagy boldogan még azt is hozzáteszem: az idei év legjobbja!
„…nekem mindennél fontosabb, hogy a kész film olyannyira hiteles legyen, mintha csak a valóság egy szeletébe néznél bele” – így fogalmazott Kis Hajni filmrendező, mikor tavaly májusban annak apropóján beszélgettem vele, hogy diplomamunkája, a Last Call (2018) elnyerte a legjobb magyar rövidfilm díját a 2018-as Friss Hús Rövidfilmfesztiválon. Kis Hajni 27 perces alkotását azóta már díjazták a Bushón, a Malteren és a Szarajevói Filmfesztiválon, valamint idén novemberben Münchenben, a 39. alkalommal megrendezett diákfilm fesztiválon is, ahol a legjobb filmnek járó díjat zsebelte be. Azt hiszem, nyugodtan leírhatom, amit gondolok: ezek a díjak csak a bemelegítést jelentik a fiatal rendező számára, aki olyan mértékű alázattal, emberséggel, tehetséggel és hitelességgel alkot, hogy mikor a filmjeit nézzük, tényleg azt érezzük: a valóság egy szeletébe pillantunk bele.
Bong Joon-ho Élősködők (Parasite, 2019) című filmjére nehéz szavakat találni. Méghozzá azért nehéz, mert a kiváló, a hibátlan és szinonimáik sem képesek igazán jól leírni, mennyire zavarba ejtően tökéletes. Társadalmi dráma, szatíra, fekete komédia és horror; szórakoztató, elgondolkodtató és megható – egyszerűen kihagyhatatlan. És igen: az év egyik, ha nem a legjobb filmje!
Milyennek látja a világot a Z generáció? Milyen kilátásai vannak? Milyen reményeket táplál a jövő iránt? Sébastien Marnier 2018-ban készült filmje, Az utolsó óra (L’heure de la sortie) a mai 14-15 éveseket és az ő problémáikat állítja a középpontba, miközben azokat a kérdéseket feszegeti, hogy vajon miként látjuk őket mi, s hogy miként viszonyuljunk hozzájuk mi? Faluhelyi Krisztiánnal most erről beszélgetünk.
Mikor júniusban, verőfényes napsütésben a Valan – Az angyalok völgye (2019) forgatásáról beszélgettem a főszereplőt alakító Krisztik Csabával, igazán nehéz volt elképzelnem, milyen őrületesen fázhatott a mínusz tizenöt fokban, a térdig érő hóban. Mégis: ahogy a szerepéről, a helyszínről és a történetről mesélt nekem, hirtelen az az elűzhetetlen érzésem támadt, hogy Bagota Béla első nagyjátékfilmje az a fajta mozi lesz, amelynek „hidege” a csontomig hatol majd, s jó ideig nem enged felmelegedni. Igazam lett.