Igen, tudom: már épp elégszer elmondtam, de azért elmondom most is, hogy valamilyen különös oknál fogva meglehetősen szeretem a horror műfaját. Persze, ez nem volt mindig így… Emlékszem, az egyetemi kötelező filmvetítések alkalmával, ha éppen horrorfilmet néztünk, az egyik lágyszívű professzor elém ült, és mikor már nem fröcsögött a vér vagy mászott a néző arca felé a hosszú fekete hajú, ijesztő tekintetű démon, rezignált nyugalommal megjegyezte: „már nézheti, Eszter”. Talán az ő kedvességének köszönhetem, hogy végül annyira beleszerettem a műfajba, de biztos vagyok benne, hogy a leginkább az számított, hogy megannyi kiváló, művészi minőségű horrort néztem végig a háta mögül. És ha már itt tartunk: a Netflix Marianne (2019–) című francia horrorsorozata szerintem neki is tetszene. Hogy miért? Mert mind a történet, mind a kivitelezés szempontjából kiemelkedő; sőt bátran mondhatjuk: művészi munka.
Alfred Hitchcock
Igen-igen, tisztában vagyok vele, hogy a remake jól ismert és gyakran használt kifejezés, amely egy nagy – vagy esetleg kevésbé nagy – sikerű film újraforgatott verzióját jelenti. Tegnap épp egy ilyen mozifilmet néztem, s ahogy a játékidő letelte után sétáltam ki a teremből, annak a barátomnak a sziluettje rajzolódott ki a fejemben, aki minden új verzió kapcsán megkérdi: „Miért kell remake-et csinálni? Mármint a nyilvánvaló anyagi hasznon kívül…” Nos, ezt a kérdést talán sosem tudom egyszer és mindenkorra megválaszolni, de azért arról mesélhetek, mire jó, és pontosan mi is az a remake.
Előszeretettel írogatok idézeteket ide-oda: jegyzetfüzet hátuljára, lap szélére, asztali naptárba, sőt a pécsi albérlet nagyszobájában – ahol három évig éltem – a szekrénysor oldalára is ragasztottam egyet, mielőtt utoljára becsuktam volna magam mögött az ajtót. Már nem tudom, mit idéztem az utánam jövőnek, de remélem, hogy az állt a papíron: „A dráma olyan, mint az élet, csak az unalmas részek ki vannak vágva. Na ja, Hitchcock tudta, mi a dörgés! Ez a szoba pedig imádja, szóval kérlek, időnként nézz Hitchcock-filmeket.” Nos, most titeket is erre biztatlak, és a suspense fogalmáról mesélek – amely nem mellékesen olyannyira összeforrt Hitchcock nevével, mint a zuhanyzós jelenet kifejezés…
Miután figyelmetekbe ajánlottam a Tavaly Marienbadban (L’année dernière à Marienbad, 1961) című filmet, természetesen én is újranéztem, majd elkezdtem gondolkozni azon, vajon találok-e hozzá foghatót a kétezres években. És – bár azért nem lehet egymás mellé tenni a kettőt – találtam! Méghozzá a francia író-rendező, François Ozon A házban (Dans la maison, 2012) című filmjét, amely – akárcsak Alain Resnais műve – a képzelet labirintus-szerű világába kalauzol minket, eközben pedig számos kérdést vet fel. Többek között a műalkotásról és annak befogadásáról, mások megfigyeléséről, valamint az irodalom (és az írás) természetéről.
Bevallom nektek: néha úgy érzem, hogy a technika rohamos fejlődését szinte kívülállóként nézem végig. A kommunikációs szakemberek a lemaradók táborába sorolnának, vagyis azon emberek közé, akik csak az utolsó utáni pillanatban állnak át az „új rendszerre”. Nem tudnám pontosan meghatározni, mi az a Snapchat, a Vibert még életemben nem láttam közelről, a mai tizenévesek világa tehát olyannyira idegen számomra, mintha másik bolygón élnék. De ha én így érzem, akkor mi van a szüleikkel? Többek között erre a kérdésre ad választ Aneesh Chaganty Keresés (Searching, 2018) című thrillere, amely nemcsak az internet és a digitális interfész világába kalauzol minket, hanem a film médiumának határait is kutatja.
Mivel az előző Mi az a…? cikkemben a montázst mutattam be nektek, úgy döntöttem, most a hozzá kapcsolódó Kulesov-kísérletet fogom. Elárulok valamit: a kémiai kísérletek mindig is hidegen hagytak – gondolom azért, mert már a számokkal sem vagyok jóban –, Lev Kulesov montázskísérlete viszont egyszerűen letaglózott. Biztos vagyok benne, hogy ez veletek sem lesz másként.