Édesanyám javaslatára nemrégiben csokorba szedtem nektek tizenkét imádnivaló francia vígjátékot. A cikket a szokásos, én csak úgy hívom: ömlesztős listaíró módszeremmel készítettem elő, vagyis fogtam egy A4-es papírt és csak írtam, írtam a filmcímeket, aztán érzésre, tehát igen szubjektíven kiválasztottam közülük azt a tizenkettőt, amelyről tudtam, hogy képtelen vagyok nem ajánlani vagy újranézni. Emlékszem, ahogy nézegettem az aláhúzott címeket, szinte kiugrott közülük egy: az Életrevalók (Intouchables, 2011). Francia is, vígjáték is, fergeteges is; egyértelműen ajánlom, most azonnal – gondoltam, ám amint elkezdtem írni a cikket, rájöttem: ennek a filmnek egy másik listán a helye! Mégpedig azon, amelyen azok a filmek szerepelnek, melyek emlékeztettek rá: az élet, akármilyen csúf és nehéz is tud lenni sokszor, valójában csodaszép.