Egészen érzékeny ember vagyok – sőt, néha úgy gondolom: túlérzékeny. Ha utazás közben valami meghatót olvasok, hiába mantrázom magamban, hogy nem pityergünk nyilvánosan, a villamoson, egy pillanat alatt elsírom magam. De néha az is elég hozzá, ha egy fiatal átadja a helyét egy idősebbnek. Vagy az, ha látok egy szomorú tekintetet. Szóval az már egyáltalán nem meglepő, hogy a moziban általában potyognak a könnyeim. Nemrég egy horrorfilm zárása hatott meg mélységesen, néhány nappal előtte pedig az Előre (Onward, 2020) című animációs film vége főcímét sírtam végig – na, jó, szinte az egész 114 percet, de negyvenet biztosan. És bár a villamoson bizonyára elég kevesen érzékenyülnek el, ez a rajzfilm szerintem rajtam kívül még sokaknak előcsalja a könnyeit. Mert nemcsak izgalmas és szórakoztató, hanem varázslatosan szép és megindító is.
