Mi segíthet a gyászban, a veszteség feldolgozásában? Miként nyújthatunk támaszt annak, aki élete legszörnyűbb időszakát éli át? Mennyit ér meg egy barátság? És mennyit az igazság? Létezhet olyan helyzet, mikor a bűnös megérdemli a bocsánatot? Ilyen és ezekhez hasonló dilemmák sorjáznak a Halott vagy (Dead to Me, 2019–) című – immár két évadot is megélt – sorozatban, amely egyszerre szórakoztató, nevettető fekete komédia, sötét thriller és súlyos, nyomasztó, sokszor szívfacsaró dráma.
Rengeteg cikkben megemlítettem már, de azért most is kijelentem: rettenetesen szeretem a romantikus, jobban mondva, a szerelmesfilmeket. Azokat, amelyek olykor a boldog véget is sutba dobva elmélkednek arról, milyen s mi is az a szerelem. Nos, Alice Wu második nagyjátékfilmje, a Ha tudnád (The Half of It, 2020) is ilyen film. Mérhetetlenül szórakoztató és imádnivaló romantikus tinivígjáték, amely mindvégig jó hangulatot és pozitív energiát áraszt, ugyanakkor nem lebeg a rózsaszín köddel borított felszínen, hanem lebukik a mélybe, hogy feltárja egyebek mellett az ön- és útkeresés nehézségeit (és szépségeit), a homoszexualitás megítélésének kérdését, továbbá megmagyarázzon olyan gondolatokat, minthogy „a szerelem zűrös, szörnyű, önző …és merész”.
Annak idején valamiféle okból kihagytam ezt a filmet, de most, hogy többször is megnéztem itthon, kis képernyőn, már nagyon bánom és röstellem, hogy nem ültem be rá a moziba – legalább kétszer… James Gray sci-fibe oltott egzisztencialista drámája ugyanis káprázatos látványvilágú, filozofikus szerzői film, amely egy űrbéli utazás által az emberi lélek mélyére vezet minket, s bátran felteszi azokat a kérdéseket, melyek talán még sosem voltak annyira aktuálisak és égetőek, mint napjainkban.
Eddig is naponta számtalanszor beszélgettem a szüleimmel telefonon, illetve videóhívással, de amióta kihirdették a veszélyhelyzetet, a számtalanszor már nem a megfelelő kifejezés arra a mennyiségre, amennyiszer beszélünk… És azt hiszem, mind ez idáig még soha nem ajánlottam édesanyámnak és édesapámnak annyi filmet, amennyit most. Továbbá anya se adott nekem olyan sok cikkötletet, amennyit az elmúlt napokban. Legutóbb például azt javasolta: „A nevetés a legjobb orvosság. Szóval, szerintem ajánlj vígjátékokat!” És én – ahogy mindig, úgy most is – hallgattam rá, így hát leültem és kiválasztottam nektek tíz imádnivaló francia vígjátékot a 2010-es évekből. Plusz kettőt régről, attól a mestertől, akinek neve elsőként jut eszembe, ha azt a szót hallom: vígjáték. (E cikket az én csodálatos szüleimnek ajánlom, akiket mindennél jobban szeretek, s akik elmondhatatlanul hiányoznak nekem!)
Egy-egy rosszabb napon talán már nektek is eszetekbe jutott a kérdés: Milyen lenne, ha létezne belőlünk még egy? Afféle másolat, akit elküldhetünk magunk helyett dolgozni, ha épp semmi kedvünk semmihez, s aki részt vehetne helyettünk a kiöltözős bulin, amíg mi mackónadrágban szürcsöljük a kakaót. Lényegében: aki helyettesíthetne minket minden olyan élethelyzetben, amely alól a legszívesebben kibújnánk. Nos, ezzel a kérdéssel játszik el Az élet önmagammal (Living with Yourself, 2019 –) című sorozat, amely ugyan nem kimagasló, mégis megérdemli a figyelmet.
Intim, hiteles és húsba vágó – e három jelző tökéletesen ráillik Harry Wootliff első nagyjátékfilmjére. De könnyedén odafér még melléjük a megkapó, a szellemes, az őszinte és a profin kivitelezett is. Szóval, igen: a Csak te (Only You, 2018) meglehetősen jó film, sőt… Olyan romantikus dráma, amely olykor-olykor teljesen megfeledkezik a romantikáról, s inkább arra koncentrál, hogy sallangmentesen és pátosz nélkül beszéljen arról, milyen, amikor a valóság rászakad a szerelemre.
Röhrig Géza nevét még az egyetemen ismertem meg, mikor az egyik professzor feladta nekünk Madaras József Eszmélet című sorozatát. Akkor József Attilával azonosítottam őt, és még sok-sok évvel később, a Saul fia (2015) premierjekor is elsősorban költőként gondoltam rá. Mostanra azonban már – amellett, hogy csodálatos embernek – főként kiváló színésznek tartom. Olyannak, aki végtelen természetességgel és alázattal játszik, s aki a világsztárok mellől is kiragyog. Éppen ezt teszi a Porrá (To Dust, 2018) című amerikai fekete komédiában, amely részben miatta olyan fantasztikus, amilyen.
A boldogság (megléte, hiánya, keresése, hajszolása…) mindannyiunk életének kulcsfontosságú momentuma. De vajon mi is az a boldogság? És mi mindent tehetünk meg azért, hogy boldogok legyünk? Többek között ezek a kérdések merülnek fel Jessica Hausner A boldogságvirág (Little Joe, 2019) című filmjében, amely különleges, bódító hatású hibrid – épp, mint a címszereplő virág.
Két héttel ezelőtt azt írtam az Élősködőkről (Parasite, 2019): az év legjobb filmje. Most pedig muszáj leírnom ugyanezt Noah Baumbach Házassági történet (Marriage Story, 2019) című drámájáról, amely nemcsak egy minden tekintetben kiváló mozi, hanem valószerű, emberi, őszinte film is. És nagy boldogan még azt is hozzáteszem: az idei év legjobbja!
Bong Joon-ho Élősködők (Parasite, 2019) című filmjére nehéz szavakat találni. Méghozzá azért nehéz, mert a kiváló, a hibátlan és szinonimáik sem képesek igazán jól leírni, mennyire zavarba ejtően tökéletes. Társadalmi dráma, szatíra, fekete komédia és horror; szórakoztató, elgondolkodtató és megható – egyszerűen kihagyhatatlan. És igen: az év egyik, ha nem a legjobb filmje!