Vannak azok a filmek, amelyeket elég egyszer megnézni, és máris tudjuk, „mi a helyzet”. Aztán vannak azok, amelyeket elsőre sem könnyű megemészteni, ahhoz azonban, hogy megleljük a bennük rejlő üzenetet vagy megválaszolásra váró kérdést, másodszor – aztán esetenként harmadszor és negyedszer – is neki kell veselkednünk. Faluhelyi Krisztiánnal éppen ezt tesszük! Vizsgálatunk tárgya most is egy szerzői film, a célunk pedig az, hogy elvezessünk benneteket a rejtett dimenziókig és felfedjük előttetek a bújtatott üzeneteket. Tartsatok velünk, fejtsük meg együtt – most az Egy szent szarvas meggyilkolását!
dráma
Édesanyám azt szokta mondani, hogy „a szeretteinket csak kölcsönbe kaptuk Istentől”. És milyen igaza van… Azt hiszem, semmiféle újdonságot nem mondok azzal, ha kijelentem: az ember életének szerves része valaki elvesztése, s az annak következtében érzett hiány – ahogy az elengedés is. A gyászt mind jól ismerjük, hiszen sokszor, sokféleképpen átéljük az időnk során; és valószínűleg mindannyian fohászkodtunk már úgy egy felsőbb erőhöz: „Kérlek, visszakaphatnám?”. Gyászolni lehet elszaladt éveket, elszalasztott lehetőségeket, régi szerelmeket vagy barátokat és persze, azokat a szeretteinket is, akiket már soha, egyetlen percre sem láthatunk viszont. A gyász ez utóbbi formájával a legnehezebb megküzdeni – éppen erről a küzdelemről szól az Őrzött idő (The Keeping Hours, 2017) című film, amely úgy bánik a különböző műfaji jellemzőkkel, mintha emberi érzelmek lennének.