Pedro Almodóvar úgy tud mesélni az emberről, az emberi érzelmekről és sorsokról, ahogyan senki, senki más. Érzékenység, őszinteség, erőteljes humanizmus és határtalan szenvedélyesség jellemzi minden egyes filmjét – a Párhuzamos anyákat (Madres paralelas, 2021) is, amelyet nézve végig azt érezzük: Almodóvar „kezei között” továbbra is a lehető legnagyobb biztonságban és a legjobb helyen vagyunk.
Joachim Trier Oslo-trilógiájának záró darabja az a fajta mozi, amelyről nem lehet – és nem is kell! – nem áradozni. Olyan természetes, olyan emberi, olyan igaz, olyan őszinte és olyan nagyon tele van szeretettel, hogy tulajdonképpen akkor sem fogalmazok túlontúl elragadtatottan, sőt, ha azt mondom: szerintem ki kellene feszíteni egy hatalmas vásznat az égre, s úgy levetíteni, hogy mindenki, mindenki lássa.
Egyáltalán nem érzem túlzásnak leírni azt, amit gondolok: így december végére befutott az év legszebb, legreménytelibb, legjobb filmje. Uberto Pasolini egy újságcikkből készített „igaz történet alapján”-mozit, amelyben végtelen természetességgel és mindenféle hatásvadászat nélkül mesél arról, mi az a határtalan, az embert is túlélő, feltétel nélküli szeretet.
Nem túl rég láttam Christos Nikou Almák (Mila, 2020) című filmjét, amely azt a kérdést járja körül, meglehetősen kiválóan, lényeglátón és szellemesen: mi történik az emberekkel, ha kitör egy emlékezetvesztést okozó világjárvány? Nos, e film után szinte lehetetlen volt nem fenntartásokkal állni neki Chad Hartigan Kis hal (Little Fish, 2020) című romantikus sci-fi drámájának – ugyanis e film meg arról elmélkedik, mi történik egy szerelmi kapcsolattal, ha elszabadul egy Alzheimer-kórhoz hasonló állapotot előidéző vírus. A bizalmatlanságom azonban igen hamar és végleg elszállt, mivel a Kis hal nagyon emberien, valószerűen és egyedi hangvétellel mesél arról, mennyit bír ki és egyáltalán, mi is az a szerelem.
Julia Ducournau a második női rendező az ausztrál Jane Campion után, aki a cannes-i filmfesztivál 74 éves történetében átvehette az Arany Pálmát. A zsűri ugyanis idén a francia rendező második nagyjátékfilmjének, a Titánnak (Titane, 2021) ítélte a fődíjat – teljesen jogosan. A bizarr testhorrorként aposztrofált alkotás elképesztően mélyre hatóan, őszintén és a maga nemében – sőt, nem csak a maga nemében! – gyönyörűen mesél az emberi kapcsolatokról, az ember önmagához fűződő viszonyáról, a kötődésről és a szeretetről. Szóval nem, a Titán nemcsak egy „szimpla” testhorror, hanem sokkal több annál. Egy újabb remekmű attól az író-rendezőtől, aki bátran odaállhat a piedesztálra David Lynch és David Cronenberg mellé.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én felnőtt fejjel is nagyon szeretek meséket olvasni. Szeretem átélni az izgalmas, sokszor hihetetlen kalandokat – no, meg a hős győzelmét. És megmondom őszintén, a Mogyoróvaj Sólyom (The Peanut Butter Falcon, 2019) című filmet nézve pontosan úgy éreztem magam, mintha egy varázslatos mesét olvasnék. Egy olyat, amelyben három hős indul kalandra, hogy aztán végül többek között bebizonyítsák azt is: olyan, hogy lehetetlen, nem létezik.
Füst Milán 1942-es, A feleségem története című műve időtálló, örökérvényű próza. Különleges szerelmesregény és fejlődéstörténet, mely nemcsak a pusztító szenvedélyről, a szerelemről és a féltékenységről mesél, hanem a lét alapvető kérdéseiről is, s nagyon szépen, szinte a zsigereinkig hatolva teszi egyértelművé, hogy az élet már-már elviselhetetlenül megfejthetetlen, irányíthatatlan és kínokkal teli, mégis hihetetlenül szép. Ezt a regényt vitte most vászonra Enyedi Ildikó – nem akárhogyan! Füst Milánhoz hasonlóan ő is mélyen átérezhetően beszél azokról a megfoghatatlan dolgokról, amelyek egy kapcsolat, s egy élet mélyén rejtőznek megbújva, csendesen, ennek köszönhetően pedig olyan filmet készített, amely nemcsak fejet hajt az irodalmi Nobel-díjra felterjesztett klasszikus előtt, hanem fel is nő hozzá.
Daniel Sánchez Arévalo – akinek nevéről nekem mindig-mindig az egészen zseniális Sötétkékmajdnemfekete (Azuloscurocasinegro, 2006) jut eszembe – a Tizenhét (Diecisiete, 2019) című filmmel tagadhatatlanul arra vállalkozik, hogy a lehető legegyszerűbben és legtermészetesebben beszéljen az emberi, s elsősorban a családi kapcsolatok erejéről, valamint arról, mennyivel könnyebb végigmenni azon az úton, amelyet nevezzünk csak életnek, ha nem vagyunk egyedül.
A Mesék a zárkából (2020) című dokumentumfilm középpontjában börtönbüntetésüket töltő édesapák állnak, akik meséket írnak, melyek aztán mesefilmként kelnek életre az ő és az őket hazaváró gyermekeik, családtagjaik főszereplésével. Már maga az ötlet is különleges, és a megvalósítás csak még inkább az. Visky Ábel tényleg különleges és nem mellesleg kiváló filmet készített, benne pedig – mondhatni – végigvisz egy terápiás folyamatot is, amelynek során mind a szereplők, mind a nézők lehetőséget kapnak a kérdésfeltevésre, az elgondolkodásra és az önvizsgálatra.