Browsing Tag

filmkritika

Látni kell

Filmmé varázsolt költői világ – Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre (2020)

Azt mondják, a szerelem elveszi az ember eszét. És olykor, mintha tényleg ez történne… Mintha a mélyből jövő és mélybe vezető érzelem hatására egyszer csak megrepedne a valóság talaja, s az ember ott állna a szakadék szélén, maga elé, a semmibe tartva a szívét, és azt kérdezné: Most mi lesz? Valami ilyesmi történik Horvát Lili második, Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre (2020) című nagyjátékfilmjében, amely egy szerelmes nő elméjébe vezet minket, s amely olyannyira különleges, költői és gyönyörű, hogy szinte beleszeretünk.

Olvass tovább

Látni kell

Mindent, bármit a szerelemért – Bestiáda (2019)

„A szerelem az, amikor olyat adsz, amid nincs. Mid nincs, amit fel tudnál kínálni?” – szegezi a kérdést Papa Sanou, a sámán a Bestiáda (Seules les bêtes, 2019) egyik szereplőjének. És a válasz nyomán elszabadul a pokol… Öt idegen sorsa fonódik össze Dominik Moll baljós és hátborzongató filmjében, amelynek hősei egytől egyig szeretetre, szerelemre vágynak, s bármit képesek megtenni és elviselni azért, hogy megkapják.

Olvass tovább

Látni kell

„a gondolatot nem hamisíthatod meg” – A befejezésen gondolkozom (2020)

„Van, amikor a gondolat közelebb áll az igazsághoz, a valósághoz, mint a tett. Mert mondani mondhatsz bármit, tenni is tehetsz bármit, de a gondolatot nem hamisíthatod meg” – hangzik el Charlie Kaufman A befejezésen gondolkozom (I’m Thinking of Ending Things, 2020) című filmjében, amelynek főhőse és egyben narrátora a befejezésen gondolkozik. Egész pontosan azon, hogy véget vet a kapcsolatának a jóképű és intelligens sráccal, akivel mindössze néhány hete alkotnak egy párt. De tényleg csak ennyiről van szó? Nos, mivel Kaufman-filmről beszélünk, a válasz teljesen egyértelműen az: Nem! Sokkal, sokkal többről…

Olvass tovább

Látni kell

„…mintha hiányozna az életem fele” – Az én Zoém (2019)

Azt hiszem, a világon mindennél jobban szeretek édesanyámmal beszélgetni. Filmekről, könyvekről, történelemről, politikáról, az emberekről, magunkról… Arról is gyakran beszélgetünk, milyen anyának lenni. „Olyan érzés, mintha a szívem egyszerre három helyen lenne: a két gyermekemnél és nálam” – szokta mondani szelíd mosollyal, örömkönnyekkel teli szemmel anya, s én egyből érzem is, jó erősen, a szíve egy darabját az enyém mellett. Ez a mondat, ez az érzés idéződött fel bennem Julie Delpy Az én Zoém (My Zoe, 2019) című filmjét nézve, amely egy végtelenül őszinte és emberi, ugyanakkor némiképp provokatív alkotás az anyaságról.

Olvass tovább

Látni kell

Az üres vászon ereje – A hazugság színe (2019)

„Sose hagyja, hogy az ár elhomályosítsa az értéket” – fogalmazza meg A hazugság színe (The Burnt Orange Heresy, 2019) egyik szereplője egy festmény előtt állva. Nyilvánvaló, hogy mondatában a pénzre utal, a film azonban idővel teljesen egyértelművé teszi: az a bizonyos „ár” nem csak pénzben mérhető… Giuseppe Capotondi rendező többrétegű, intelligens thrillere a művészet világába vezet minket, s többek között arra is rámutat, milyen sok erőt, igazságot és milyen óriási veszélyeket rejthet magában egyetlen üres vászon.

Olvass tovább

Látni kell

Mindenki gyanús… – Teljes titoktartás (2019)

Ki tette? – e kérdés köré szerveződik Régis Roinsard filmjének cselekménye. Egy világsikerű bestseller első oldalainak kiszivárogtatásáról van szó, ami amellett, hogy remek alapötlet, még jó néhány plusz kérdést is felvet. Például azt: Mérhető-e pénzben a művészet, a művészi érték? Meg azt: Szabad-e csupán a sikert és a profitot szem előtt tartva úgy bánni az emberekkel, mintha eszközök lennének? A válaszok bizonyára így is egyértelműek, a Teljes titoktartás (Les Traducteurs, 2019) azonban megérdemli, hogy megnézzük, ugyanis nemcsak kérdésekkel és válaszokkal szolgál.

Olvass tovább

Látni kell

Súlyos, de gyönyörű szerelmesfilm – Remény (2019)

„Kinek reménye van, nádszálra támaszkodik” – mondja egy napjainkban már nem használatos magyar közmondás, arra utalva: nem sokat ér reménykedni. De mi van akkor, ha látszólag nem marad más, csak egy vékony nádszál, amelyre támaszkodhatunk, vagy még inkább: amelybe kapaszkodhatunk? Mi történik, ha közlik velünk: feltételezhetően már csak néhány hónap van hátra az életünkből? Miként változtatja meg a legszorosabb emberi kapcsolatainkat a halál félelmetes, bántó közelsége? Többek között ezeket a kérdéseket teszi fel Maria Sødahl a – saját életeseményeit feldolgozó – Remény (Håp, 2019) című filmben, amely súlyos, igen, ugyanakkor elmondhatatlanul gyönyörű is.

Olvass tovább

Látni kell

Tényleg hisszük a bűnök bocsánatát? – Corpus Christi (2019)

„A megbocsátás nem egyenlő a felejtéssel. A megbocsátás a szeretetet jelenti. Azt, hogy vétkei ellenére szeretünk valakit. Akármiben is vétkes” – hangzik el a lengyel rendező, Jan Komasa Corpus Christi (Boże Ciało, 2019) című filmjében, amely egy olyan huszonéves fiatalról szól, aki a javítóintézet falai között talál rá Istenre, majd egy távoli faluba érkezve papnak adja ki magát, s megváltást hoz a traumatizált közösség életébe. De mit kap ő; mit tartogat a világ egy bűnös számára? Ki dönti, ki döntheti el, hogy valaki megérdemli-e a megváltást? Ha Isten meg is bocsát, vajon mi képesek vagyunk megbocsátani magunknak, de még inkább egymásnak? Egyáltalán: mi a megbocsátás? És mi a hit lényege? E fontos kérdések egytől egyig felmerülnek ebben a kiváló filmben, amely velünk marad hosszú-hosszú ideig, s elgondolkodtat minket arról, milyen a világ, ha csak mondjuk, de nem hisszük a bűnök bocsánatát…

Olvass tovább

Látni kell

Az nem kifejezés, hogy próbára teszi a nézőt… – Ugye boldog vagy? (2019)

Hogy rögtön érzékeltessem, mennyire megüli az ember gyomrát, s mégis, mennyire piszkálja a fantáziáját Susanne Heinrich első nagyjátékfilmje, elmondom, hogy miután véget ért, csak ültem némán, és azon gondolkoztam: vajon mennyire szidnám magam tizenöt perc múlva, ha elindítanám még egyszer? Elindítottam… A fiatal rendező, író debütáló alkotása 2019 januárjában Saarbrückenben elnyerte a nemzetközi zsűri fődíját és az ökomenikus zsűri díját, továbbá szerepelt a Berlinale Kritikusok Hetén és a Rotterdami, valamint a Göteborgi Nemzetközi Filmfesztiválok programjában – ezek tudatában álltam neki először, aztán másodszor is, és bár mindkét alkalommal ott villogott a fejemben újra és újra, hogy miéért?, őszintén mondhatom, hogy mikor átengedtem magam neki, az elvárásaimat pedig elengedtem, szórakoztatott és elgondolkodtatott. Nem is kicsit!

Olvass tovább

Látni kell

„A szerelem zűrös, szörnyű, önző …és merész.” – Ha tudnád (2020)

Rengeteg cikkben megemlítettem már, de azért most is kijelentem: rettenetesen szeretem a romantikus, jobban mondva, a szerelmesfilmeket. Azokat, amelyek olykor a boldog véget is sutba dobva elmélkednek arról, milyen s mi is az a szerelem. Nos, Alice Wu második nagyjátékfilmje, a Ha tudnád (The Half of It, 2020) is ilyen film. Mérhetetlenül szórakoztató és imádnivaló romantikus tinivígjáték, amely mindvégig jó hangulatot és pozitív energiát áraszt, ugyanakkor nem lebeg a rózsaszín köddel borított felszínen, hanem lebukik a mélybe, hogy feltárja egyebek mellett az ön- és útkeresés nehézségeit (és szépségeit), a homoszexualitás megítélésének kérdését, továbbá megmagyarázzon olyan gondolatokat, minthogy „a szerelem zűrös, szörnyű, önző …és merész”.

Olvass tovább