Ismét egy kis filmelmélet és filmtörténet – avagy játékra és filmekre fel!
Browsing Tag
filmtörténet
Azt hiszem, sok mindent tudtok már rólam, azt azonban talán még nem, hogy rettenetesen szeretem a műveltségi vetélkedőket és társasjátékokat, a televíziós kvízműsorokat, s úgy általában a kvízeket. Mondjuk iszonyatosan lámpalázas vagyok, úgyhogy csak a négy fal között, a családtagjaimmal játszom, és természetesen előszeretettel nyomkodom az online elérhető Legyen ön is milliomos!-t. Továbbá olykor-olykor összeállítok nektek egy-egy ZH-t, illetve filmtörténeti kérdéseket tartalmazó kihívást, de hosszú ideje vágytam már arra, hogy legyen kvíz az Eszter és a filmek oldalon. Mostantól lesz is. Úgyhogy azt mondom: filmekre és játékra fel! Ezennel indul Filmezz ! Felelek – méghozzá egy filmtörténeti és filmelméleti „barangolással”.
Mielőtt belekezdtem e cikk megírásába, gondoltam, utánanézek és utánakérdezek, mit mond elsőként az internet, s mit a hozzátartozóim arra a kérdésre: Mi az az ocker? A férjem azt felelte: földes anyag, az érchez van köze. Az anyukám pedig azt: már-már barnába hajló sötétsárga színt jelent. A kereső megerősítette ezen állításokat, ám az elsők között feldobta azt is, amely sokkalta közelebb áll ahhoz, amit valójában kerestem. „Szleng – sztereotip kifejezés –, amelyet olyan ausztrál emberre használnak, aki nem kulturált módon beszél és viselkedik; erős akcentusa van, sört iszik, barbecue-t eszik, ausztrál focit néz stb.” – magyarázza az Urban Dictionary azt a kifejezést, amely nemcsak egy ausztrál ember-, hanem filmtípust is jelöl. Én most ez utóbbiról mesélek nektek.
Nemrégiben a flashback kifejezést mutattam be nektek, amikor is szóba került a Dr. Caligari (Das Cabinet des Dr. Caligari, 1920) című film, amely azóta sem megy ki a fejemből. Részben azért, mert, ha egyszer megnézi az ember, sose felejti el… Részben meg azért, mert, ha egyszer megnézte, akkor valahányszor megpillantja a címét vagy egy képkockát belőle, nem tudja elűzni a gondolataiból. Mondhatjuk tehát, hogy a Dr. Caligari felejthetetlen élményt nyújt, de azt is ki kell emelni, hogy minden idők egyik legjobb filmje. Most ezt ajánlom nektek, illetve a filmtörténet első önálló, egységes stílusirányzatát, a német expresszionista filmet.
Létezik a filmtörténetben egy giallo elnevezésű műfaji megjelölés: ez a bűnügyi filmcsalád sajátos válfaja, mely a horror és a thriller műfaji jegyeit egyaránt mutatja, s olyan filmeket jelöl, amelyek elsősorban zsigeri hatások kiváltására törekszenek, a néző primer érzelmeit célozzák meg, és amelyeket leginkább jellegzetes vizuális eszköztáruk határoz meg. Most erről a műfajról mesélek nektek, s egyik legkiemelkedőbb alakja, Dario Argento klasszikussá vált, Mélyvörös (Profondo rosso, 1975) című filmjét ajánlom.
Vittorio De Sica 1952-ben készítette el A sorompók lezárulnak (Umberto D., 1952) című filmjét, mely egy társadalom peremén élő nyugdíjas úr, Umberto D. mélyen megható története. Bár az olasz neorealizmus stílusirányzata kapcsán elsősorban a – szintén megindító és fantasztikus – Biciklitolvajokat (Ladri di biciclette, 1948) szokták emlegetni, én most Vittorio De Sica alkotását ajánlom a figyelmetekbe – mert csodaszép és őszinte film azokról az érzelmekről, amelyekről szinte lehetetlenség beszélni.
Tudom, már említettem (párszor), de azért elmondom ismét: tavaly úgy döntöttem, hogy felfedezem a főváros filmklubjait, s felhívom az emberek figyelmét a mozizás azon formájára, amely esetén a film nem a stáblistával, hanem kiadós beszélgetéssel ér véget. És hogy őszinte legyek, hiába jártam – már-már kötelező jelleggel – rendszeresen filmklubba az egyetemi éveim alatt, valójában kezdőként cseppentem bele Budapest pezsgő klubéletébe. Ezért az emlékeimet „lapozgatva” úgy döntöttem, így év végén nem egy adott filmklubot ajánlok nektek, hanem készítek egy útmutatót. Hogy jövőre már ne csak (rendszeres) moziba, hanem filmklubba járók is legyetek.
Amikor azt a szót hallom vagy olvasom valahol: vígjáték, mindig az visszhangzik a fejemben, hogy „ez a Szűcs az nem az a Szűcs, vagyis az ő Szűcsük, de nem a mi Szűcsünk”. Ilyenkor felidéződik bennem, hogyan folytak a könnyeim a nevetéstől, mikor először láttam a Meseautó (1934) ezen jelenetét. Aztán mielőtt még eszembe jutna Chaplin Aranyláza, az emlékek közül előugrik egy francia alkotó, Jacques Tati és az ő teremtménye, Hulot úr, akik még a legkomorabb pillanataimban is képesek voltak megnevettetni – úgy, ahogyan semmi és senki más. Éppen ezért most a Hulot úr nyaral (Les vacances de Monsieur Hulot, 1953) című Tati-filmet ajánlom nektek. És a vígjáték műfaját!
A legutóbbi Filmek térből és időből-cikkemben a francia új hullám irányzatát mutattam be, majd azt ígértem, hogy legközelebb az új hullámos rendezők külön csoportjáról, a balpartiakról mesélek nektek, és az egyik legkedvesebb filmemet ajánlom. Nos, elérkezett a legközelebb, vagyis itt az idő, hogy megnézzétek Alain Resnais Tavaly Marienbadban (L’année dernière à Marienbad, 1961) című filmjét. Azt azért elmondom: most a filmművészet egyik legnehezebben megfejthető alkotását ajánlom nektek – ám ez a mű olyannyira lenyűgöző, hogy le fog esni az állatok. Komolyan!
Mit jelent a barátság? És a szerelem? Milyen egy szerelmi háromszög? Mekkora árat kell fizetni a döntéseinkért? Többek között ezekre a kérdésekre kaphatunk választ, vagyis inkább kereshetjük meg a választ, ha megnézzük François Truffaut Jules és Jim (Jules et Jim, 1962) című filmjét, a francia új hullám egyik legfontosabb alkotását. Most erről mesélek nektek. És persze, a francia új hullám irányzatáról is.