Browsing Tag

HBO GO

Látni kell

És boldogan éltek, míg… – Nászútra való (2020)

Muszáj egy furcsa személyes megjegyzéssel indítanom. Mégpedig azzal: egyből a Jóbarátok (Friends, 1994–2004) hetedik évadának tizenkettedik része jutott eszembe, amikor elolvastam a Nászútra való (Honeymood, 2020) cselekményleírását, amelyből kiderül, hogy hőseink, az ifjú férj és feleség ébren töltik az egész nászéjszakát – csak épp nem amiatt, amire gondolunk… Az említett Jóbarátok-rész Az ébren töltött éjszaka címet viseli, és nem meglepő módon senki sem alszik benne, de hiába jött emiatt a párhuzam, fontosabb az, hogy szeretem hangsúlyozni erről az epizódról: számomra talán mind közül ez a leginkább humoros, szeretnivaló és emberi. Nos, mindezt könnyedén el tudom mondani Talya Lavie romantikus tragikomédiájáról is, amely mostantól – a hetedik évad tizenkettedik része mellett – biztosan eszembe fog jutni, ha nem tudok aludni.

Olvass tovább

Látni kell

Az élet értelme – Anyáim története (2020)

Dér Asia és Haragonics Sára közel öt éven keresztül forgatott dokumentumfilmje érzékeny, bensőséges, őszinte és emberi alkotás, amely amellett, hogy betekintést enged egy szivárványcsalád születésébe, riasztó látleletet nyújt hazánk politikai klímájáról is. Az Anyáim története (2020) megrendítő és elgondolkodtató film két nőről, akik éppen a szülővé válás útjára lépnek, s akik azért akarnak – minden akadály és előítélet ellenére, s mindennél jobban – örökbe fogadni és szeretetben nevelni egy gyermeket, mert úgy érzik, úgy gondolják: az az élet értelme.

Olvass tovább

Látni kell

„Történt-e csoda az életetekben?” – Hangtalan gondolataim (2019)

Az ukrán Antonio Lukich Hangtalan gondolataim (My Thoughts Are Silent, 2019) című első filmje – mely a 2019-es Karlovy Vary-i filmfesztiválon az East of the West szekcióban elnyerte a zsűri különdíját – tipikusan az az alkotás, amelyre iszonyatosan nehéz címkéket ragasztani. Road movie, felnövéstörténet, nemzedéki közérzetfilm, társadalomkritikai éllel felruházott, groteszk vígjáték és súlyos kérdésekbe, igazi mélységekbe belemenő családi dráma – hogy rövidre fogjam. Ám, ha muszáj lenne, én mégsem ezeket „ragasztanám rá” elsősorban, hanem azt a három szót: nagyszerű, zavarba ejtő, szellemes. És azért hozzátenném: egy picit olyan, mintha Reisz Gábor is besegített volna a készítésében…

Olvass tovább

Látni kell

A barátság ünneplése – A java még hátravan (2019)

Mi teszi az örök, igaz barátot? Mi is az a barátság? És mi történik azután, hogy az ember megtudja: a legjobb barátjának már csak néhány hónapja maradt hátra? Nos, erről szól A java még hátravan (Le Meilleur Reste A Venir, 2019) című vígjáték-dráma, amely ugyan nem egy túlzottan kiemelkedő film, mégis érdemes megnézni. Mert egyszerre gondolkodtatja el, hatja és nevetteti meg az embert. S mert Fabrice Luchini és Patrick Bruel duóját egyszerűen látni kell!

Olvass tovább

Látni kell

Kíméletlen és kényelmetlen. És nagyon hatásos – Az asszisztens (2019)

Milyen lehet egy nap egy olyan amerikai – vagy egyébként bármilyen – cégnél, ahol a nagyfőnöktől nem áll távol a visszaélés, a kizsákmányolás, a szexuális zaklatás? Milyen lehetett egy nap az egyik legbefolyásosabb hollywoodi producer, Harvey Weinstein cégénél? E kérdéseket teszi fel bátran, s válaszolja meg igazán érzékletesen és pontosan Kitty Green Az asszisztens (The Assistant, 2019) című filmje, amely egy fiktív cég fiktív alkalmazottját követve vezet be minket abba a – nagyon is valós – toxikus légkörbe, amelyből még nézőként is azonnal menekülni akarunk…

Olvass tovább

Látni kell

„…mintha hiányozna az életem fele” – Az én Zoém (2019)

Azt hiszem, a világon mindennél jobban szeretek édesanyámmal beszélgetni. Filmekről, könyvekről, történelemről, politikáról, az emberekről, magunkról… Arról is gyakran beszélgetünk, milyen anyának lenni. „Olyan érzés, mintha a szívem egyszerre három helyen lenne: a két gyermekemnél és nálam” – szokta mondani szelíd mosollyal, örömkönnyekkel teli szemmel anya, s én egyből érzem is, jó erősen, a szíve egy darabját az enyém mellett. Ez a mondat, ez az érzés idéződött fel bennem Julie Delpy Az én Zoém (My Zoe, 2019) című filmjét nézve, amely egy végtelenül őszinte és emberi, ugyanakkor némiképp provokatív alkotás az anyaságról.

Olvass tovább

Látni kell

Az nem kifejezés, hogy próbára teszi a nézőt… – Ugye boldog vagy? (2019)

Hogy rögtön érzékeltessem, mennyire megüli az ember gyomrát, s mégis, mennyire piszkálja a fantáziáját Susanne Heinrich első nagyjátékfilmje, elmondom, hogy miután véget ért, csak ültem némán, és azon gondolkoztam: vajon mennyire szidnám magam tizenöt perc múlva, ha elindítanám még egyszer? Elindítottam… A fiatal rendező, író debütáló alkotása 2019 januárjában Saarbrückenben elnyerte a nemzetközi zsűri fődíját és az ökomenikus zsűri díját, továbbá szerepelt a Berlinale Kritikusok Hetén és a Rotterdami, valamint a Göteborgi Nemzetközi Filmfesztiválok programjában – ezek tudatában álltam neki először, aztán másodszor is, és bár mindkét alkalommal ott villogott a fejemben újra és újra, hogy miéért?, őszintén mondhatom, hogy mikor átengedtem magam neki, az elvárásaimat pedig elengedtem, szórakoztatott és elgondolkodtatott. Nem is kicsit!

Olvass tovább

Látni kell

Szerelem, vágyakozás és a kőkemény valóság – Csak te (2018)

Intim, hiteles és húsba vágó – e három jelző tökéletesen ráillik Harry Wootliff első nagyjátékfilmjére. De könnyedén odafér még melléjük a megkapó, a szellemes, az őszinte és a profin kivitelezett is. Szóval, igen: a Csak te (Only You, 2018) meglehetősen jó film, sőt… Olyan romantikus dráma, amely olykor-olykor teljesen megfeledkezik a romantikáról, s inkább arra koncentrál, hogy sallangmentesen és pátosz nélkül beszéljen arról, milyen, amikor a valóság rászakad a szerelemre.

Olvass tovább

Látni kell

Hogyan válunk eggyé a földdel? – Porrá (2018)

Röhrig Géza nevét még az egyetemen ismertem meg, mikor az egyik professzor feladta nekünk Madaras József Eszmélet című sorozatát. Akkor József Attilával azonosítottam őt, és még sok-sok évvel később, a Saul fia (2015) premierjekor is elsősorban költőként gondoltam rá. Mostanra azonban már – amellett, hogy csodálatos embernek – főként kiváló színésznek tartom. Olyannak, aki végtelen természetességgel és alázattal játszik, s aki a világsztárok mellől is kiragyog. Éppen ezt teszi a Porrá (To Dust, 2018) című amerikai fekete komédiában, amely részben miatta olyan fantasztikus, amilyen.

Olvass tovább

Látni kell

Egyszerűen szép – Az élet maga (2018)

Néhány évvel ezelőtt, mikor megnéztem a Danny Collins (2015) című vígjátékot – amelyet az első perctől az utolsóig imádtam –, az a sugallatom támadt, hogy akármivel is rukkol elő a jövőben a rendező-forgatókönyvírója, én imádni fogom. Az említett alkotó, Dan Fogelman tavaly Az élet maga (Life Itself, 2018) című filmmel jelentkezett, amely olykor túlcsorduló, rettentően szentimentális, sőt egyenesen giccses, mégis: valamilyen különös oknál fogva csakis imádni lehet.

Olvass tovább