Létezik a filmtörténetben egy giallo elnevezésű műfaji megjelölés: ez a bűnügyi filmcsalád sajátos válfaja, mely a horror és a thriller műfaji jegyeit egyaránt mutatja, s olyan filmeket jelöl, amelyek elsősorban zsigeri hatások kiváltására törekszenek, a néző primer érzelmeit célozzák meg, és amelyeket leginkább jellegzetes vizuális eszköztáruk határoz meg. Most erről a műfajról mesélek nektek, s egyik legkiemelkedőbb alakja, Dario Argento klasszikussá vált, Mélyvörös (Profondo rosso, 1975) című filmjét ajánlom.
horror
Előszeretettel írogatok idézeteket ide-oda: jegyzetfüzet hátuljára, lap szélére, asztali naptárba, sőt a pécsi albérlet nagyszobájában – ahol három évig éltem – a szekrénysor oldalára is ragasztottam egyet, mielőtt utoljára becsuktam volna magam mögött az ajtót. Már nem tudom, mit idéztem az utánam jövőnek, de remélem, hogy az állt a papíron: „A dráma olyan, mint az élet, csak az unalmas részek ki vannak vágva. Na ja, Hitchcock tudta, mi a dörgés! Ez a szoba pedig imádja, szóval kérlek, időnként nézz Hitchcock-filmeket.” Nos, most titeket is erre biztatlak, és a suspense fogalmáról mesélek – amely nem mellékesen olyannyira összeforrt Hitchcock nevével, mint a zuhanyzós jelenet kifejezés…
Vannak azok a filmek, amelyeket elég egyszer megnézni, és máris tudjuk, „mi a helyzet”. Aztán vannak azok, amelyeket elsőre sem könnyű megemészteni, ahhoz azonban, hogy megleljük a bennük rejlő üzenetet vagy megválaszolásra váró kérdést, másodszor – aztán esetenként harmadszor és negyedszer – is neki kell veselkednünk. Faluhelyi Krisztiánnal éppen ezt tesszük! Vizsgálatunk tárgya most is egy szerzői film, a célunk pedig az, hogy elvezessünk benneteket a rejtett dimenziókig és felfedjük előttetek a bújtatott üzeneteket. Tartsatok velünk, fejtsük meg együtt – most az Egy szent szarvas meggyilkolását!
Miért kell remake-et csinálni? Mármint a nyilvánvaló anyagi hasznon kívül… – szokta feltenni a kérdést egy barátom, én pedig mindig igyekszem magyarázkodni, kerülve a nyilvánvaló anyagi haszon témakörét. Mostantól viszont nem kell ezt tennem; elég lesz megmutatnom neki Luca Guadagnino Sóhajok (Suspiria, 2018) című filmjét és annyit mondanom: ezért. A horror olasz nagymestere, Dario Argento 1977-es, azonos című klasszikusa a lehető legjobb kézbe került, s talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy elkészült az év horrorja.
Édesanyám azt szokta mondani, hogy „a szeretteinket csak kölcsönbe kaptuk Istentől”. És milyen igaza van… Azt hiszem, semmiféle újdonságot nem mondok azzal, ha kijelentem: az ember életének szerves része valaki elvesztése, s az annak következtében érzett hiány – ahogy az elengedés is. A gyászt mind jól ismerjük, hiszen sokszor, sokféleképpen átéljük az időnk során; és valószínűleg mindannyian fohászkodtunk már úgy egy felsőbb erőhöz: „Kérlek, visszakaphatnám?”. Gyászolni lehet elszaladt éveket, elszalasztott lehetőségeket, régi szerelmeket vagy barátokat és persze, azokat a szeretteinket is, akiket már soha, egyetlen percre sem láthatunk viszont. A gyász ez utóbbi formájával a legnehezebb megküzdeni – éppen erről a küzdelemről szól az Őrzött idő (The Keeping Hours, 2017) című film, amely úgy bánik a különböző műfaji jellemzőkkel, mintha emberi érzelmek lennének.