Azt hiszem, jól tudjátok rólam, mennyire odavagyok a karácsonyért, s milyen odaadással készülődöm erre az ünnepre – igazán látványosan általában körülbelül szeptember végétől… Nos, igen: évről évre lankadatlan gyermeki lelkesedéssel várom a karácsonyt, ez a várakozás pedig esetemben természetesen szinte folyamatos filmnézést és -ajánlást is jelent. Az adventi időszakban néha-néha már rám is szól édesanyám, hogy „elég lesz, nincs nekünk időnk ennyi filmre”, de azért legtöbbször nem ez a helyzet… Hanem az, hogy megkérdezi: Na, ma milyen várakozós filmet nézel, mit ajánlasz? E kérdésre válaszolva egyik este eszembe ötlött: idén listába szedek nektek párat azon – 2010-es években készült – filmek közül, amelyeket a karácsonyra készülődve késő esténként nézek, s a szüleimnek is jó szívvel ajánlok. Szóval hát jöjjön egy amolyan Eszter-féle rendhagyó tíz plusz egyes lista! Rendhagyó, mert nem kimondottan karácsonyi filmek szerepelnek rajta. De – szerintem – egytől egyig csodálatosak. És tökéletesek arra, hogy segítségükkel ünneplőbe öltöztessük a szívünket.
Jojo Nyuszi
Az élet csodaszép! – Tizenöt plusz egy film, amely után másként szemléljük az életet
Édesanyám javaslatára nemrégiben csokorba szedtem nektek tizenkét imádnivaló francia vígjátékot. A cikket a szokásos, én csak úgy hívom: ömlesztős listaíró módszeremmel készítettem elő, vagyis fogtam egy A4-es papírt és csak írtam, írtam a filmcímeket, aztán érzésre, tehát igen szubjektíven kiválasztottam közülük azt a tizenkettőt, amelyről tudtam, hogy képtelen vagyok nem ajánlani vagy újranézni. Emlékszem, ahogy nézegettem az aláhúzott címeket, szinte kiugrott közülük egy: az Életrevalók (Intouchables, 2011). Francia is, vígjáték is, fergeteges is; egyértelműen ajánlom, most azonnal – gondoltam, ám amint elkezdtem írni a cikket, rájöttem: ennek a filmnek egy másik listán a helye! Mégpedig azon, amelyen azok a filmek szerepelnek, melyek emlékeztettek rá: az élet, akármilyen csúf és nehéz is tud lenni sokszor, valójában csodaszép.
Iszonyú nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy filmkészítő oly módon dolgozza fel a történelem legborzalmasabb, legembertelenebb eseményeit, ahogy azt Taika Waititi teszi a Jojo Nyuszi (Jojo Rabbit, 2019) című filmjében. Felmerül ugyanis a kérdés: szabad a humor eszközével beszélni valamiről, aminek borzalma valójában elbeszélhetetlen? Talán mindannyian más-más választ adunk e kérdésre, egyvalami azonban egyértelmű: a történelmünk egyik legsötétebb időszakáról való „beszédet” sosem szabad abbahagyni. S hangozzék ez akármilyen közhelyesen, mostanság nagy szükség van az olyan filmekre, amelyek – akár a humor eszközével – arra hívják fel a figyelmünket: ne felejtsünk el emberek maradni.