Pedro Almodóvar úgy tud mesélni az emberről, az emberi érzelmekről és sorsokról, ahogyan senki, senki más. Érzékenység, őszinteség, erőteljes humanizmus és határtalan szenvedélyesség jellemzi minden egyes filmjét – a Párhuzamos anyákat (Madres paralelas, 2021) is, amelyet nézve végig azt érezzük: Almodóvar „kezei között” továbbra is a lehető legnagyobb biztonságban és a legjobb helyen vagyunk.
„Az élet iróniája és paradoxonjai örömünnepet ülnek Pedro Almodóvar filmjeiben: olyan világ ez, melyben a látszat sokszor maga a valóság, amelyben csak az értelmetlenségnek van értelme, s melyben a dolgok felfordulásával áll helyre a rend” – írja a kiváló francia kritikus, Frédéric Strauss annak az interjúkötetnek a bevezetőjében, amelynek címe Pedro Almodóvar. Majd, sorokkal később így folytatja: „Ez a könyv az Almodóvar-filmek felfedezésére invitál, közben pedig elmeséli a rendező vágyainak történetét. Annak a fiúnak a vágyait, aki a hetvenes években a távoli La Manchában rendező akart lenni.” Nos, ez utóbbi idézetet egészen nyugodtan ráírhatnák a Fájdalom és dicsőség (Dolor y Gloria, 2019) plakátjára is, ez a film ugyanis mindennél személyesebben, őszintébben és érzelmesebben mesél arról a fiúról, aki már gyermekként is filmrendező akart lenni, s aki végül a legnagyobb filmkészítők egyike lett.