Daniel Sánchez Arévalo – akinek nevéről nekem mindig-mindig az egészen zseniális Sötétkékmajdnemfekete (Azuloscurocasinegro, 2006) jut eszembe – a Tizenhét (Diecisiete, 2019) című filmmel tagadhatatlanul arra vállalkozik, hogy a lehető legegyszerűbben és legtermészetesebben beszéljen az emberi, s elsősorban a családi kapcsolatok erejéről, valamint arról, mennyivel könnyebb végigmenni azon az úton, amelyet nevezzünk csak életnek, ha nem vagyunk egyedül.
Az ukrán Antonio Lukich Hangtalan gondolataim (My Thoughts Are Silent, 2019) című első filmje – mely a 2019-es Karlovy Vary-i filmfesztiválon az East of the West szekcióban elnyerte a zsűri különdíját – tipikusan az az alkotás, amelyre iszonyatosan nehéz címkéket ragasztani. Road movie, felnövéstörténet, nemzedéki közérzetfilm, társadalomkritikai éllel felruházott, groteszk vígjáték és súlyos kérdésekbe, igazi mélységekbe belemenő családi dráma – hogy rövidre fogjam. Ám, ha muszáj lenne, én mégsem ezeket „ragasztanám rá” elsősorban, hanem azt a három szót: nagyszerű, zavarba ejtő, szellemes. És azért hozzátenném: egy picit olyan, mintha Reisz Gábor is besegített volna a készítésében…
Az egyetemen, valamelyik órán egyszer előkerült a kérdés: Ha lenne egy időgépünk, hova akarnánk menni? Egyesek azt válaszolták, hogy a dinoszauruszok korába, mások azt, hogy 3000 Magyarországára, megint mások pedig azt, hogy a közeledő vizsgaidőszakot szeretnék jól megnézni, lehetőleg a dolgozatokra írt helyes válaszokkal. Én, úgy rémlik, annyit mondtam csak: a gyerekkoromba mennék… Azóta is sokszor eszembe jut az az óra, az a kérdés, s azóta is szeretek eljátszani a gondolattal, mit tennék, ha „kedvemre” utazhatnék az időben. Épp ez a gondolat áll José Esteban Alenda és César Esteban Alenda Végtelen (Sin fin, 2018) című filmjének középpontjában, amelynek főhőse azzal a céllal s reménnyel tér vissza a múltba, hogy újraírja szerelme sorsát.
„A hipszter fotós és a rendezőlegenda varázslatos kalandjai Franciaországban” – olvasható az Arcélek, útszélek (Visages villages, 2017) plakátján, és meg kell, mondjam: a „reklámszöveg” igen találó. A nemrégiben elhunyt Agnès Varda, a francia új hullám egyetlen női alkotója, a filmtörténet megkerülhetetlen alakja, valamint a fiatal fotós és street art művész, JR filmje tényleg varázslatos kaland, amely – sok más mellett – arra mutat rá: élni csudajó!