Tűz van, babám! (1967) és a csehszlovák új hullám

„A boldogság keresése az, hogy az ember keresi a boldogságot… végül is ez a boldogság.” Ezt az idézetet az európai filmtörténet órán hallottam, s azonnal felvéstem a füzetembe, éppen egyvonalba annak a filmesnek a nevével, aki a csehszlovák új hullám és az egyetemes filmtörténet egyik legkiemelkedőbb alakja. Most azt kellene írnom, hogy volt, mivel tavaly áprilisban elveszítettük őt, de képtelen vagyok nem jelen időben fogalmazni vele kapcsolatban. Miloš Forman – aki nemcsak Európát, hanem az egész világot, sőt még Hollywoodot is meghódította – ma, február 18-án lenne 87 éves. Most rá emlékezem – méghozzá úgy, hogy az egyik legjobb filmjét ajánlom, s bemutatom azt a filmművészeti irányzatot, amely nélküle nem lett volna ugyanaz…

A ’60-as évek elején Csehszlovákiában új filmes nemzedék jelentkezett; az ő műveiket, s az általuk „uralt” korszakot nevezzük csehszlovák új hullámnak. Az irányzat előfutárának Jan Kadár és Elmar Klos, valamint a nevükhöz kapcsolható két film, az 1959-es Három kívánság (Tři přání, 1959), illetve az 1962-es Engelchen tekinthető. A csehszlovák új hullám alkotóit – Miloš Forman, Jiří Menzel, Věra Chytilová, Jan Němec, Evald Schorm, Jaroslav Papoušek, Ivan Passer – „a köznapi valóság korábban kevéssé mutatott rétegeinek bemutatása kapcsolja össze. Annak a kiáltó ellentétnek pontos és kritikus, sokszor humorral teli ábrázolása, mely a hazug, patetikus szocialista elvek, ideák és a cseh, illetve szlovák kisemberek mindennapjai közt feszült”.

A csehszlovák új hullám filmjei hitelesen, egyszerűen, a cinema vérité – vagyis azon filmművészeti irányzat, melyben a kamera a valóság rögzítésének eszköze –, a dokumentarista eszköztár, a vígjáték, olykor pedig a szürrealista vagy szimbolikus ábrázolás jellemzőinek felhasználásával mutatják be a szocialista kispolgár kisszerű világát.

A korabeli cseh filmekben formai értelemben a neorealizmus és a francia új hullám műveinek hatása egyaránt érezhető, tehát az alkotók a valóság hiteles megmutatására, illetve a konvenciók eltörlésére, a filmszerzői attitűd megteremtésére egyaránt törekedtek, mégis: ami a csehszlovák új hullám alkotásaiban leginkább közös, az a cseh irodalom, különösen Jaroslav Hašek és Bohumil Hrabal műveire is jellemző groteszk látásmód, valamint az együttérző humor. A hašeki örökség érhető tetten Ivan Passer Intim megvilágításban (Intimní osvětlení, 1966), Jaroslav Papoušek Ecce Homo Homolka (1969) című remekeiben, illetve Miloš Forman három korszakalkotó művében, a Fekete Péter (Černý Petr, 1963), az Egy szöszi szerelme (Lásky jedné plavovlásky, 1965) és a Tűz van, babám! (Hoří, má panenko, 1967) című filmekben.

Miloš Forman „mindig pontosan, árnyaltan, kritikusan, mégis megejtő humorral, melegséggel” ábrázolta hőseit, legyenek azok kisvárosi kamaszok, szövőgyári munkáslányok vagy tűzoltók. Filmjei olykor klasszikus vígjátéki helyzetekre épültek, szereplői pedig sok esetben nem profi, hanem amatőr színészek voltak. Az övéhez hasonlítható Jiří Menzel alkotásmódja is, akire színészként és rendezőként is bátran használhatjuk a kiváló szót. Hrabal-adaptációi – Gyöngyök a mélyben (Perličky na dně, 1965), Szigorúan ellenőrzött vonatok (Ostře sledované vlaky, 1966), Sörgyári capriccio (Postřižiny, 1980) – feledhetetlen remekművek, melyekben a nyers humor költői képekkel, hangulatokkal, gondolatokkal keveredik.

A csehszlovák új hullám két legfontosabb képviselője Miloš Forman és Jiří Menzel, akik – mondhatni – kertelés nélkül, mindig a leginkább odaillő – vagy éppen, a hatás kedvéért, oda nem illő – eszközökkel szakították ki a valóság egy szeletét, ám az irányzatnak kialakult a rájuk jellemző realistább vonulattól eltérő iránya is, melyet elsősorban Franz Kafka írásai ihlettek. Ezen vonulat kiemelkedő darabja Jan Němec Az ünnepségről és a vendégekről (O slavnosti a hostech, 1966) című filmje. De ha már szó esett erről az eltérő irányról, akkor meg kell említenem Evald Schorm és Věra Chytilová nevét is, ők ugyanis egyedi látás- és alkotásmódjukkal sajátos színt képviseltek a csehszlovák új hullámban. Filmjeikre „a dokumentarista ihletettség, illetve a groteszk úgyszintén jellemző, de Formannál, Menzelnél mindketten szigorúbb hangvételű, morális értelemben számonkérőbb filmeket készítettek”.

A ’60-as évek elején útjára indult irányzat sajnálatos módon nem volt hosszú életű: mindenestől elmosta a Varsói Szerződés tagállamai, köztük Magyarország csapatainak 1968-as prágai bevonulása. Miloš Forman és Jan Němec külföldre emigráltak, az ott maradottak pedig hosszú hallgatásra kényszerültek. A filmezéssel azonban nem hagytak fel, szerencsére! Jiří Menzel a mai napig aktív, Miloš Forman pedig, bár 2009-ben rendezett utoljára, színészként, producerként és forgatókönyvíróként az utolsó pillanatig dolgozott. Mivel ma az ő születésnapja van (tényleg képtelen vagyok leírni, hogy lenne), engedjétek meg, hogy meséljek kicsit a csehszlovák új hullám utáni éveiről és filmjeiről.

Miloš Forman munkássága a csehszlovák új hullám után

Ahogy azt az imént említettem, a „baráti országok” seregeinek bevonulása után Forman az elsők között hagyta el Csehszlovákiát. Azt viszont nem mondtam, hogy az Egyesült Államokban kezdett új életet. Ekkor már nemzetközileg is ismert és kedvelt volt, amit jól mutat, hogy az 1965-ös Egy szöszi szerelmei, valamint az 1967-es Tűz van, babám! című filmjét is jelölték Oscar-díjra. Néhány év elteltével új hazájában is rendezni kezdett: 1971-ben elkészítette a fiatalok problémáival foglalkozó Elszakadás (Taking Off, 1971) című vígjátékot, amely elnyerte a cannes-i filmfesztivál Nagydíját. Első nagy tengerentúli sikerét mégsem ezzel a filmmel, hanem Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regényének adaptációjával aratta 1975-ben. A film öt Oscar-díjat kapott, köztük a legjobb rendezésért járót is.

Forman néhány évvel később filmre vitte a Hair című musicalt, amely nemcsak humorban és zenében, hanem társadalomkritikában is gazdag mű. Talán e filmje állta ki leginkább az idő próbáját, ám a Mozart életét feldolgozó, nyolc Oscar-díjas Amadeus (1984) is örökérvényű alkotás. Az örökérvényű jelző azonban (szerintem) az összes Forman-filmre igaz… Most tehát azt kellene mondanom, hogy „igen nehéz is volt kiválasztani közülük azt az egyet, amelyet ajánlok”, de hazudnék. Az én szívemhez ugyanis a Tűz van, babám! áll a legközelebb.

A cselekmény ideje 1968, helyszíne egy kis falu. E falu tűzoltóegyletének tagjai egy napon úgy döntenek: bált rendeznek, amelynek keretében a tűzoltóparancsnok kitüntetése mellett tombola és szépségkirálynő-választás is lesz. Csakhogy a bál nem úgy sikerül, ahogy a szervezők tervezték: a szépségkirálynői cím senkinek sem kell, a kitüntetést elfelejtik átadni, és mindezek tetejébe még egy ház is kigyullad. A derék tűzoltók persze igyekeznek a pórul járt háztulajdonos kedvében járni, ám ekkor kiderül, hogy a bálozók meglovasították a nyereményeket…

Nos, e cselekményismertető után talán nem erre a mondatra számítotok, de azért leírom őszintén: a Tűz van, babám! az a film, amelynek végén olyan érzésünk van, mintha valaki izomból pofonvágott volna minket. Hogy miért? Többek között azért, mert a humoros és abszurd jelenetek mögött az elnyomó rendszer kritikája, még inkább metaforája sejlik fel. Az elnyomók és elnyomottak közötti határ elmosódó vonalnak tűnik, az omladozó rendszer alulnézetből történő megmutatása pedig igazán erős hatást gyakorol a nézőre – főleg úgy, hogy tudja: egy évvel a film bemutatása után beköszöntött a prágai tavasz.

Miért örök értékű? Mert Miloš Forman életművének – és a csehszlovák új hullámnak – egyik, ha nem a legfontosabb darabja, amely egyszerre humoros és vészjósló alkotás; a történelem különleges, igazmondó lenyomata. Nem csoda, hogy évekig dobozban állt… A saját, lángoló házánál melegedő öregúr képe pedig a filmtörténet legszebb metaforája.

Forrás: Oxford Filmenciklopédia/Film- és médiafogalmak kisszótára