„Világunk legsötétebb pillanatai” – Hotel Mumbai (2018)

Léteznek olyan filmek, amelyek után az ember úgy sétál – jobban mondva vánszorog – ki a moziteremből, mintha megverték volna. Bevallom: erre az érzésre számítottam, sőt kicsit féltem is tőle, mikor beültem a valós eseményeket feldolgozó Hotel Mumbai-ra (2018), ám a jóslatom nem vált be. A katarzis, amelyet olyan nagyon vártam, elmaradt, de hogy őszinte legyek: a film hatásából ez valójában nem vont le túl sokat. Anthony Maras első nagyjátékfilmjéről tehát még véletlenül se mondhatom, hogy nem hatásos, hiszen az, rendkívüli módon az.

Ahogy az imént említettem, a Hotel Mumbai valós történeten alapul: a 2008-as mumbai terrortámadás eseményeit dolgozza fel. A 2008. november 26. és 29. között lezajló merényletsorozatban 10 iszlamista terrorista 12 szervezett robbantást és lövöldözést hajtott végre az India pénzügyi központjának tekinthető, sűrűn lakott városban, Mumbaiban. Az összehangolt támadásokban legkevesebb 174 ember halt meg – köztük kilenc terrorista –, több mint 300 ember pedig megsebesült. A terroristák egyik legfontosabb célpontja a The Taj Mahal Palace nevű luxusszálloda volt, ahol válogatás nélkül elkezdték legyilkolni a dúsgazdag vendégeket és a személyzetet, majd – a velük telefonos kapcsolatban lévő vezetőjük utasítására – külföldi túszokat ejtettek.

A merénylők négy napig tartották rettegésben az embereket, a helyzet pedig igencsak kilátástalannak tűnt, mivel Mumbai egyáltalán nem volt felkészülve arra, hogy a rend őreinek terroristákkal kell szembe szállniuk, és a segítségre, amely Újdelhiből érkezett, órákat kellett várni. Végül november 29-én reggel az indiai kommandósok megölték a luxushotelben tartózkodó terroristákat, így az ostrom véget ért. Hónapokkal később, 2009. februárjában az indiai rendőrség vádat emelt az egyetlen életben maradt merénylő, Azam Amir Kaszav ellen, aki bírósági tárgyalásán beismerte bűnösségét, ugyanakkor az akciót kitervelő és levezénylő értelmi szerző kilétét a mai napig homály fedi…

A kicsivel több, mint tíz éve lezajlott terrortámadásról szóló híreket olvasva bennem meghűlt a vér – és azt se feledjük, hogy alig egy hónap telt csak el az egész világot megrázó christchurchi mészárlás óta. (Új-Zélandon a Hotel Mumbai forgalmazója vissza is hívta a filmet a mozikból.) Hangozzék ez bármilyen durván, mostanra a terrorizmus az életünk része lett, és sajnos természetes kérdés egy-egy külföldi nyaralás lefoglalása előtt az, hogy „Maga szerint biztonságban leszünk ott?”. És erre a kérdésre nem is várhat más választ a kérdező, csak azt: „Hát, sehol sem vagyunk biztonságban.”

Némiképp ezt az érzés erősíti meg a nézőben a Hotel Mumbai, de ez az állítás minden olyan film esetén igaz, amely valós terrorcselekményeket ábrázol. Hogy mást ne is említsek, gondoljunk csak a tavaly bemutatott Utoya, július 22. (Utøya 22. juli, 2018) című drámára, amely a norvég Utoya szigeten 2011. július 22-én megtörtént tömegmészárlást idézi fel, és amely láttán ugyancsak, mint a híreket hallva, meghűl az emberben a vér. Ám míg az Utoya, július 22. rendezője, Erik Poppe művészi módon, a drámai, torokszorító hatást a végsőkig fokozva beszéli el a poklot, addig Anthony Maras inkább a kalandfilm és a thriller műfaji jegyeit használja, a drámát pedig úgy tárja elénk, ahogy Hollywoodban szokás.

Vagyis a Hotel Mumbai bővelkedik klisés karakterekben – az angol nő, akit megrémít a turbán, és azonnal kikel magából, ha valamelyik áldozat nem angolul szólal meg; az orosz pasas, aki a tömött étteremben ülve fennhangon rendel magának estére nagymellű escort lányokat, és a puskaropogásban azért csak kér magának egy üveg whiskey-t stb. – és jelenetekben, ezeket azonban idővel meg lehet szokni. Ennél sokkal zavaróbb a szerkesztésmód, amely mellesleg számomra egyszerre volt zavaró és lenyűgöző. Anthony Maras ugyanis párhuzamosan futtat egymás mellett több cselekményszálat: megmutatja, mi történik a város különböző pontjain lévő szereplőkkel, eredeti híradófelvételeket vág be, valamint a terroristákhoz is közel enged minket, s ez úgy, ahogy van, csodálatos ötlet! Csakhogy épp e párhuzamos szerkesztésmód miatt érezzük azt, hogy igazából senkihez sem kerülünk közel; igazán senkiért sem izgulunk.

Azt viszont nem állíthatom, hogy egyáltalán nem izgulunk vagy rettegünk, hiszen a rendező – hiába szépíti meg az eseményeket, és fogja vissza magát – sokszor rendkívül kegyetlenül ábrázolja, mi mindent takar az a szó: mészárlás. A bátorsága azonban nemcsak ebben nyilvánul meg, hanem abban is, ahogyan a terroristákat megjeleníti: nem nagybetűs Ellenségként, sokkal inkább egyszerű emberekként, akik szintén áldozatok, s akik valakinek vakon engedelmeskedve oltják ki embertársaik életét.

Na igen, beszélhetnék a színészi játékról, kiemelhetném Dev Patel és Armie Hammer átható, profi játékát, Nick Remy Matthews néha klausztrofób hatást keltő, néha pedig az egész világot a képbe komponáló operatőri munkáját, továbbá Volker Bertelmann brutálisan hangulatkeltő zenéjét, de amit a legfontosabbnak tartok kiemelni, az Anthony Maras merészsége. Mert igenis nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki kimondja: a legfőbb ellenség mindig a háttérben marad, és másokat megvezetve, bábként irányítva, kezét be nem piszkolva „hirdeti az igét”, s azt ígéri, hogy a földi pokol elhozataláért cserébe kinyílik a mennyek országa.

Látni kell, mert hiába hollywoodi, nagyon is hatásos és megrázó film, amely világunk legsötétebb pillanatait tárja elénk.

A Hotel Mumbai április 18-ától látható a mozikban a Vertigo Média forgalmazásában.